A hernei régészeti múzeumban 2008. december 6. és 2009. július 5. között tekinthető meg a Schuhtick - Von kalten Füßen und heißen Sohlen című nemzetközi kiállítás, amely - több mint 400 kiállított tárgy segítségével - a cipő kultúrtörténetét és fejlődését mutatja be a kezdetektől napjainkig, természetesen nem csak a cipőmániásoknak. A kiállítás igen széles területet ölel át: a jégkorszaki vadász szőrmecsizmájától a második világháborút követő szükségcipőkig, Európa legrégibb sarujától Jürgen Klinsmann stopliscipőin keresztül a kémek különleges készítésű lábbelijéig, valamint a kinai lótuszcipőktől Marlene Dietrich elegáns papucsaiig. A 800 négyzetméteren a cipő izgalmas és változásokban gazdag fejlődésén keresztül közel 40 ezer év történelme követhető nyomon.
A legidősebb kiállítási tárgy egy megközelítőleg 4900 éves dél-németországi saru, amely egyben Európa legrégibb európai cipője is. A tárgy a Bodeni-tó iszapjából került elő, Sipplingen közelében, ahol egykor egy őskori település feküdt. Mintegy 5000 évvel ezelőtt a Bodeni-tónál és más Alpok-közeli folyók mentén élő emberek cölöpökön álló házakban laktak, és földműveléssel, állattenyésztéssel, illetve halászattal foglalkoztak. E korszak embere számára a cipő elsődlegesen a túlélést jelentette, mivel egyrészt védelmet nyújtott a nedvesség, a hideg és a sérülések ellen, másrészt lehetőséget biztosított arra, hogy mocsaras és nehezen járható terepeken is mozogni tudjon.
A sipplingeni saru egy földműves tulajdonában állhatott. Azt azonban nem lehet megállapítani, hogy férfi vagy nő viselte-e, mivel a kőkorban nem különböztettek meg tipikus női- illetve férfimodelleket, valamint jobb és bal lábra való cipőket. Ennek ellenére a cipő elárul egyet és mást a korabeli emberek életéről. Tanúsítja kézügyességüket és találékonyságukat: a sipplingeni sarut ugyanis körülményes, több hétig tartó eljárással készítették hársfa kérgéből és háncsából. A Bodeni-tó nedves területén a szerves anyagok igen jól megmaradtak, amely lehetővé tette a természettudományi vizsgálatokat. Segítségükkel pontosan meghatározható, hogy a cipőt az i. e. 2917 és 2856 közötti években készítették.
A kiegyenesedett járás és a vele együtt járó komoly terhelés arra ösztönözte a korszak emberét, hogy egyre inkább törődjön lábfejeinek védelmével. A két lábon járásnál az egész test súlya a lábakra esik, melyek ugyanakkor tompítják a rázkódásokat és kiegyenlítik a földfelszín egyenetlenségeit. Sok állattal ellentétben az evolúció során az embernél nem fejlődött ki a láb természetes védelme, amellyel azonban csak egy meghatározott környezethez tudott volna alkalmazkodni. Az ember azonban gondoskodott a láb megfelelő védelméről. Míg a jeges és havas környezetben magas szárú és csúszásmentes talpú csizmára volt szüksége, addig a széles talpú saruk a mocsaras talajba való besüppedést akadályozták meg.
