Alig negyedórás kísérőfilm, a Nem leszek a barátod előzi meg, vezeti fel, teszi idézőjelbe a nyolcvanhét perces opust. Négyéves gyerekeket látunk ebben, szokványos óvodai környezetben, Lukács Dávid kiváló operatőri munkája, Lemhényi Réka perfekt vágása eredményeképp ellenállhatatlanul sodró, és persze, hogy bájos jelenetekben. Szeppentség, kameraláz, aranyoskodás egy szikra sem: a kiscsoport kollektív lelkiéletének közepében landolunk, százhúsz órából kivett tizenhárom percben. Pazar párbeszédek, váratlan fordulatok, gyorsan illanó érzelmi kitörések követik egymást, s naná: ezek mi vagyunk, kicsiben - még, mint "leszek" és "nem leszek". Zsebragadozók, kilencven centis piperkőcök, óvodás hisztérikák, földszintes filozófusok - történetünk a "nagyfilmben", a "vagyokban", "nem vagyokban" folytatódik tovább. Az óvodai előke pompásan, fanyarul, bölcsen vezeti fel a buján indázó cselekményű játékfilmet (feleselve annak címével), ezt az apró szilánkokból felépített, pengeéles korképet, az alig érthető, viharosan változó jelent egy szűk, budapesti szeletből megmintázó tablót.
Ha lesz még hol és kinek, Pálfi filmjéből tanítani fogják a mát pár évtized múltán. Ilyen frissen, ropogósan, színesen és szagosan megragadni ezt az angolnaszerűen síkos, alig megragadható jelen időt a bravúr maga. A Nem vagyok a barátod kilenc - kivétel nélkül pazarul játszó, de az ismertetővel szemben azért nem kizárólag totál amatőrökből kiválasztott - főalakja banális helyzetekben kapcsolódik a történetbe: az általuk kiadott, miniatűr társadalmi háló csomópontjai drámai/meglepő/groteszk találkozásaik. Rosszéletű, sumák, gyenge, hitvány alfa- és bétahímek meghatározta, tákolgatta világban járunk, a női hősök (hősök, bizony) tanúk, áldozatok, megvezetett, megcsalt, használt, hülyére vett, s ha kell, furfangosan bosszút álló túlélők. Bűvös erő, bölcsesség, életösztön segítségével talpon maradó kisemmizettek. Nagyjából úgy, mint a torkon ragadott, honi valóságban.
A váratlannal, kiszámíthatatlannal operáló "improvizációs film" látható és láthatatlan adatközlők sorsából, sztorijaiból gyúrt, érlelt, szőtt embermese. Pálfi, és társalkotói: Réthly Attila, Ruttkay Zsófia, maguk a szereplők és a remek operatőr, Dala István másfél órában képesek a sistergő feszültséget fenntartani. A Quimby, a Republic, Máté Péter és Postássy Júlia, a Kowalsky meg a Vega ikonikus, de legalábbis közismert számaival ironikusan "díszített" s a svéd Stefan Sundström itthon vadismeretlen számával már-már lezárt történet keresetlensége, életszaga, ismerőssége gyakorta riasztó voltában is elragadó. Pálfi rafináltan szétszórt információmorzsák közt vezeti a cselekmény sokszor szeszélyesen hajló, kanyarodó indázó szálait. A megannyi élet-szerepkörben látható hősökre mintha külön-külön irányból apró, gyertyalángnyi fények vetülnének, hogy alakjuk maradéktalanul plasztikussá váljon, még akkor is, ha egyikük-másikuk a két lábon járó extremitás maga.
Sophie, az "akcentusos lány" pasija, Márk könyvelőjével, Andrással bonyolított szextelefonokkal igyekszik feldobni mind sivárabb nemi életét. A gyereklány Natasa a véres fejjel a pesti flaszteren kóválygó, lúzer Jimmyvel bonyolódik kalandba a Kálvária téri bezárt, felnyomott színház kapcsolószekrény rondította zugában, valójában (?) azonban budai úrilány, aki pompás villából jár ki csatangolni a nagyvilágba. "(...) akikkel együtt utazunk nap mint nap a villamoson, vagy a metrón, akikkel együtt állunk sorban a közértben, vagy együtt ülünk a moziteremben, ők is ugyanolyan emberek, mint mi vagyunk" - olvashatjuk a film mellé. Pálfi nagyszerű, márciusban háromlemezes dvd-ként is megjelenő munkája talán még "közönségfilmmé" is válhat. Műfajhatár-feszegető hitele, ereje, üzenete, frissessége, megkockáztatom: meséje nem csupán rangos díjakra, de igen széles érdeklődésre is érdemesítheti.
