Az Időhúzás Kicsiny Balázs eddigi, több mint harminc évet felölelő életművének valamennyi korszakát bemutatja. A kiállítás különlegessége, hogy a MODEM csarnokszerű kiállítótermében most először láthatjuk egymás mellett a művész tizenkét ikonikus installációját. A kiállításról és Kicsiny művészetéről az Időhúzás kurátorát, Bódi Kinga művészettörténészt kérdeztük.
Hogyan született meg a kiállítás?
Kicsiny Balázzsal 2019-ben, a Szépművészeti Múzeumban megrendezett Rubens, Van Dyck és a flamand festészet fénykora kiállítás kapcsán kerültünk kapcsolatba. A Seneca-reflexióját e tárlatra hozta létre, itt szerepelt először. Ezt követően kért meg, hogy legyek az eddigi teljes munkásságát bemutató debreceni kiállításának a kurátora.
Kicsiny tudatos művész, pontosan tudja, hogyan kell elhelyezni a munkáit az adott térben, hogy azok a legjobban működjenek. Az én szerepem elsősorban a monográfia megírása volt, ami átfogóan tárgyalja Kicsiny művészetét és megpróbálja új szempontok szerint tágabb összefüggésekbe helyezni az életművet.
Mi volt a kiállítás kiindulási alapja?
Id. Pieter Bruegel 1560-ban készített, Gyermekjátékok című festménye egyfajta allegorikus kiindulópontnak tekinthető. Ezen a képen rengeteg alakot látunk egyszerre, akik a korabeli Németalföld egyik városának főterén vannak, de egymásról tudomást sem vesznek. A figurák valójában nem pusztán játszó gyerekek, hanem különféle emberi jellemek, érzelmek megtestesítői. Kicsiny kompozíciói ugyanerről szólnak: nem az alakiságon van a hangsúly, hanem a figurák által megjelenített fogalmakon. Kicsiny célja mindig az, hogy a néző ne egy másik embert, hanem egy általános lényt érzékeljen, ami egy emberi szituációt, egy gondolatot, egy érzetet, egy hol tragikus, hol komikus élethelyzetet tár fel előttünk, amibe a befogadó is bele tud helyezkedni.
A kiállításon egy csarnokszerű térben szerepel Kicsiny tizenkét figurális kompozíciója. Hogyan működnek a munkák ebben a térben?
Ezek a munkák még sosem voltak láthatók így, egymás mellett. Ráadául az Édes otthon még egyáltalán nem szerepelt egy magyarországi kiállításon sem, mivel 2005-ben a Velencei Biennáléról közvetlenül egy brüsszeli magángyűjtőhöz került.
Kicsiny művészetében nagyon fontos a térbeliség, az adott tér integrálása a műveibe. A legtöbb munkájánál nem lehetett pontosan tudni, hogy hol húzódnak az alkotás határai. Ez a helyzet a mostani kiállítás esetében is: a művek határai kitolódnak és mi is azok részeivé válunk.
A kiállítás valójában egy kísérlet is: mi történik, ha a különböző időben és térben létrejött művek találkoznak egymással. Láthatóan jól működnek együtt. A térnek olyan vizuális ereje lett, ami egy új interpretációt ad az összes műnek, miközben szépen kirajzolódnak azok a visszatérő motívumok is, amelyek más és más kontextusban, de többször előkerülnek Kicsiny művészetében.
Kicsiny maga is kimondja: ő realista művész. Hogyan kell ezt érteni?
Kicsiny mindig a valóságból dolgozik, művei hétköznapi elemekből (olló, zászló, bőrönd, méhkas, búvársisak, lámpa, pizsama, cipő, síléc stb.) épülnek fel. Azonban az alkotó úgy illeszti össze ezeket a hétköznapi tárgyakat, ahogy azt a valóságban nem kapcsolnánk össze. A pizsamát a búvársisakkal, a sílécet a pappal. Ezekkel az összeillesztésekkel az általunk normának gondolt tárgyi kultúrát összezavarja és abszurd, burleszk helyzeteket hoz létre. Zavart kelt a befogadóban és kibillenti őt a saját keretrendszeréből.
A befogadó zavartságát okozza az is, hogy ezek az alakok látszólag mozognak, azonban ha jobban megnézzük, látjuk, hogy egyikük sem képes valódi mozgásra.
Első ránézésre úgy tűnik, hogy dinamikus kiállítással van dolgunk, ahol a tér minden dimenziója be van vonva. A magasban, a földön, a sarokban is vannak munkák, az alakok ülnek, állnak, térdelnek, guggolnak, a mennyezetről lógnak. Azonban ahogy elindulunk e művek között, észrevesszük, hogy valójában minden kimerevített és mozdulatlan. Minden alakban egyfajta cselekvésképtelenség ölt testet: úgy tesznek, mintha haladnának valahová, de valójában teljesen földhözragadtak.
Kicsiny műveinek időbelisége is fontos tényező.
Az alkotó a művek idejével is összezavarja a nézőt: soha nem lehet megmondani, hogy mi az adott alkotás jelene. A kompozíciók nélkülözik az időviszonyokat, így kortalanok, időtlenek, aktuálisak.
Ezzel szemben a rajzainál mindig tudjuk, hogy a rajta szereplő figura melyik korban, milyen napszakban szerepel épp.
Kicsiny térbeli munkáit legtöbbször megelőzik a színezett rajzai, amelyeket most egy kisebb teremben láthat a közönség. Az alkotó itt próbálgatja az alakjait, különféle helyzetekbe teszi őket, mielőtt azokat kiléptetné a térbe. Ezek a rajzok sokkal dinamikusabbak és igen, a jelenetek ideje egyértelműen beazonosítható. A fényforrások segítenek meghatározni a napszakot, a szobabelsők vagy az épületek pedig az adott korszak kijelölésében vannak a segítségünkre. E jelenetek tehát konkrét időben és térben játszódnak, az alakoknak sok esetben arcuk is van. Kicsiny ezeket bontja le, amikor figuráit a térbe lépteti. Ez azonban nem absztrakció, hanem egyfajta távolodás. Ennyiben hozhatjuk párhuzamba Kicsiny művészetét a regényírással: ahogy egy író, az alkotó is egy konkrét szituációból, személyes élményből indul ki, azt átfolyatja magán, megdolgozza, végül eltávolítja magától és általánossá emeli.
A kiállítás címében is szerepel az idő. Mit jelképez az Időhúzás?
Kicsiny Balázs a kiállítás egyik mottójául egy labdarúgáshoz köthető idézetet választott: „Szeretnénk csökkenteni az időhúzást és növelni a tiszta játékidőt, de egyelőre az a fő kérdés, hogyan…” Kicsiny munkái mintha ugyanerről szólnának: az életünkben olyan sokszor toporgunk egy helyben, várunk valamire, húzzuk az időt, aztán kizökkenünk, miközben a valós cselekvések idejét kellene növelnünk. A kiállítás másik mottója pedig egy Nietzsche-idézet: „[…] mert tetteik a dolgok örök lényegén mit sem változtathatnak, nevetségesnek vagy szégyenletesnek érzik, amit elvárnak tőlük, azt, hogy a kizökkent világot ismét helyretolják.” Ez a sor szintén a cselekvésképtelenségről és annak megszüntetéséről szól. Ehhez a gondolatmenethez illeszkedik az online megnyitón elhangzott Thomas Bernhard-szöveg is.
Habár a cím elég hamar megszületett, a vírushelyzet miatt igazán aktuálissá vált. Egy konkrét időhúzásnak vagyunk a tanúi, hiszen a kiállítást 2020 áprilisára terveztük, majd először nyárra halasztottuk, végül ugyan novemberben lezajlott az online a megnyitó, de a tárlat még egyetlen percet sem tudott nyitva lenni. A kiállítást most meghosszabbítottuk, így bízunk benne, hogy egyszer a valós térben is látogatható lesz.
Melyek azok az alapfogalmak, amelyek mentén Kicsiny Balázs művészete leírható?
Az alkotót a különféle határ- vagy küszöbhelyzetek foglalkoztatják: az utazás, a távollét, a hazatérés, az úton levés, a kívülállás, a döntés, a várakozás, az egy helyben való toporgás. Művei továbbá reflektálnak a különféle társadalmi konfliktusokra, szocializációs helyzetekre, valamint az emberiség általános tudására is.
Mindig komoly kérdések kerülnek elő ezekben a művekben, de azért Kicsiny figurái alapvetően a helyzetek kifordításáról is szólnak. A kiállítás végén szereplő vallomása is elveszi a művek élét, súlyosságát: „Soha nem ültem lovon, soha nem volt síléc a lábamon, nem búvárkodtam, ejtőernyővel nem ugrottam és soha sem jártam a mélyben működő bányában”.
Habár a kiállítás nem időrendben tárgyalja Kicsiny művészetét, azonban a tárlat több mint harminc évet felölelő életmű valamennyi korszakát bemutatja. Hogyan korszakolhatnánk ezt az oeuvre-t?
Kicsiny festőként indult, azonban szűk lett neki a festészet adta keret, így a táblaképektől a reliefek felé fordult. Ekkor születtek meg a széndarabokból készített munkái, például a Tizennégy, ami a kiállításon is látható. Majd fokozatosan, mindinkább kilépett a térbe. Először azok az installációi készültek el, amelyekben a lámpa és a szék helyzetét zavarta össze, majd egyalakos kompozíciókat készített, végül pedig sokalakos térbeli műveket hozott létre.
Az életműben fontos pont a Velencei Biennálén való szereplés: az ott kiállított négy összegző munka (Ivócsarnok, Suszterinas, Winterreise, Édes otthon) ebben a térben is szerepel.
Kicsiny Balázs 1995-ben Angliába költözött, 2004-ben hazatért, majd 2005-ben ő képviselte Magyarországot a biennálén. Nem véletlen, hogy ekkor olyan munkákat állított ki, amelyek a távollevésről és a visszatérésről szólnak. Ugyanakkor nemcsak ezek a problémák jelennek meg ezekben a munkákban, hanem például a foglalkozások kérdése is. Kicsiny kimondja: mindenki a társadalom része, ezért el kell döntetnünk, hogy milyen tevékenységgel segítjük a közösséget. Ezt vállaljuk, azonban mindig lesz egy szakadék a társadalom által kikényszerített cselekvéseink és a saját belső világunk között. A hivatás részben arra is való, hogy elrejtse az alapvető létünket, a valódi arcunkat.
A Munkavégzés folyamatban művet fordulópontnak tartod az életműben. Miért?
Kicsiny kilenc évet töltött Angliában, ekkor kilépett a magyar közegből, abból a mókuskerékből, amelybe sokakat a rendszerváltásba vetett hit hajtott. Kicsiny épp jókor ment el, mert így függetlenedett az adott keretrendszertől, azt megtanulta kívülről, egy tágabb perspektívából látni. Európai művésszé vált. A 2002-ben a winchesteri katderális szakrális tereibe megalkotott Munkavégzés folyamatban az egyik legkorábbi munkája, ahol egy műben összekapcsolódott több jelenet és történet, amelyek teljesen eltérő helyekről és időkből származtak: egymásra helyezett egy akkori aktuális élményét, egy 20. századi eleji történetet és egy gyermekkori filmbéli emléket. Ezen kívül ezek a papi reverándás alakjai az első olyan figurái, ahol a testek és az azokat körülvevő tárgyak között megszűnik mindenfajta hierarchia.
Melyek a kedvenc munkáid a kiállítás anyagából?
Az Ideiglenes feltámadás ejtőernyőseit nagyon különlegesnek tartom: a jelenet valójában az emberi törekvések hiábavalóságára és semmisségére hívja fel a figyelmet. Érdekes Kicsiny két legújabb munkája is: míg a Csavargó ébredése a képhiánnyal, addig a Végső vágás a képek birodalmában munka éppen a túláradó képiséggel és az ebből fakadó nem-látással foglalkozik.
De ha a személyes kedvencemet kérdezed, akkor az az Anthem, ami három, részben elkülönülő, mégis összekapcsolódó alakból áll, és egy családi szituációt idéz. A falhoz támasztott, koporsóra emlékeztető biliárdasztal jelképezi az apát, a fém állványon álló lovaglóruhába öltözött alak az anya, míg a fejjel lefelé lógó figura a gyermek. Ezek az alakok egymással össze vannak kötve, a családi kötelék tartja egyben őket, azonban ki is oltják egymást. Saját magukat lavírozzák csapdahelyzetbe, amiből ki is tudnának törni. A mű első ránézésre kódolható, de számos mélyebb rétege van, sok olvasata lehetséges.
Milyen párhuzamok mentén írható le Kicsiny művészete?
Kicsiny művészete eléggé sajátos, nem könnyű művészettörténeti párhuzamokat találni. Azt gondolom, hogy az ő esetében elősorban nem is igazán képzőművészeti egyezéseket, hanem filmbeli, zenei, irodalmi vagy abszurd színházi és environment művészetbeli kiindulópontokat kell keresni. Ilyen lehet Ed Kienholz munkássága, vagy Daniel Kehlmann Tyll című regénye, amelyben a főhős a saját idejéből kiragadva mindig más-más szituációkban jelenik különböző szerepekben. De itt kell megemlíteni az 1976-os Einstein on the Beach című minimalista operaelőadást is, amely sajátos időkezelése, kimerevített, mozdulatlan képi világa, valamint a szereplők abszurd és lelassított mozgása, lineáris cselekménytelensége miatt pontosan olyan, mint a Kicsiny Balázs által teremtett szituációk.
Hogyan épül fel a katalógus?
Ahogy a kiállítás, úgy a monográfia sem kronologikus, hanem tematikus fejezetekre van tagolva. A katalógus tükrözi a művészre jellemző megzavart időbeliséget, hiszen a kötet végére került két életrajzi fejezet: a Jelenetek egy bányaváros életéből című rész az indulásról, a háttérről, a gyökerekről szól, míg a Földalatti sziget című fejezet az Angliában született alkotásokat mutatja be.
A monográfia célja elsősorban az, hogy tematizálja azokat a releváns kérdéseket, amelyek korábban nem voltak egyértelműen kimondva Kicsiny művészetével kapcsolatban. Szerettem volna egy új perspektívájú keretrendszerbe helyezni ezt az életművet, megvizsgálva azt a legfontosabb művészettörténeti kérdésfelvetések mentén, miközben igyekeztem elhelyezni azt a hazai és nemzetközi kontextusban is. Próbáltam rámutatni az életmű fordulópontjaira, az anyag- és eszköztárban bekövetkezett változásokra, miközben igyekeztem a jellegzetes Kicsiny Balázs-motívumok eredetét megtalálni és feltárni.
Kollázskötetnek nevezem az elkészült kiadványt, mivel az általam írt szövegrészeket maga a művész is folyamatosan kommentálja, kiegészíti, olykor pedig megcáfolja. Ezt azért is tartottam fontosnak, mert sosincs egyetlen igazság: az ő nézőpontja és az én szakmai álláspontom egyaránt releváns.
Van-e ennek a kiállításnak és monográfiának kanonizációs szándéka?
Kicsiny Balázs életműve több évtizedet ölel át, munkáit több nagy magyarországi és nemzetközi köz- és magángyűjtemény is őrzi, rendszeresen állít ki, azonban az életművét korábban nem dolgozták fel ennyire átfogóan. Bízunk benne, hogy a kiállítással és a monográfiával sikerült mélyíteni az eddigi képet, és reméljük, hogy ennek hatására elindul egy intenzívebb hazai és nemzetközi diskurzus a művek lehetséges értelmezéseiről.
A kiállítás augusztus 22-ig látogatható a MODEM 2. emeleti kiállítóterében.
Fotók: Kicsiny Balázs
