A Kárpátaljai Református Egyházkerülethez tartozó területeket, elsősorban a magyarok lakta falvakat látogatta végig Mohai Balázs fotóriporter, hogy a Külgazdasági és Külügyminisztérium megbízásából felhívja a figyelmet a kelet-ukrajnai honfitársainkat érintő állapotokra. A fotós az interjú után is mesélt a kárpátaljai Beregszászon és környékén fekvő magyar falvakban uralkodó elképesztő állapotokról: az átlagosan 35 ezer forintos fizetésről, a napról napra élő, több gyerekes családokról, amelyeknek csak a földjeiken megtermelt kevéske élelmiszer nyújt vigaszt. A férfiak ezért sokszor a szomszédos országokban vállalnak munkát, ezáltal kénytelenek hátrahagyni családjukat, és gyerekeik olykor több hónapig nem látják édesapjukat.
Hogyan lettél fényképész?
A pályafutásom nagyon klasszikusan indult: ez az ?apukámnak volt egy fényképezőgépe? című történet. Ő fotósként dolgozott a Határőr Magazinnál még a ?70-es, ?80-as években; engem akkoriban a csillagászat, az objektívek és a csillagászati fotózás érdekelt, és végül apukám segítségével kialakult a fotográfia iránti érdeklődésem. Tizenhárom-tizennégy éves koromban már több diákköri pályázaton nyertem díjakat és szép lassan, tudat alatt elindultam ebbe az irányba.
A művészi fotózás vonzott először, vagy már a kezdetektől a sajtófotó világa érdekelt?
Az érettségi után jelentkeztem a Kaposvári Egyetem fotoriporter-képszerkesztő szakára, ahová fel is vettek, de nem nagyon akartam menni. Akkoriban a fotózás művészeti ága érdekelt: illusztrációkat készítettem versekhez, Szöllősi Mátyás íróval is dolgoztam együtt és viszonylag hamar voltak már kiállításaim és megrendeléseim. Még a képzés első két évében sem szerettem a dokumentarista fotózást, elvontabban szerettem volna gondolkozni. Aztán elérkezett a 2006-os év és vele a tévéostrom, amikor is azt éreztem, hogy le kell fényképeznem a történéseket. Ekkor éltem át igazán, milyen egy nemzetközileg számon tartott eseményen részt venni és azt saját szemmel megörökíteni.
Hogyan jött létre a Magyar mindennapok Kárpátalján című kiállításod?
Fotósként milyen élményekben volt részed?
Akkor ezek szerint nem tartottak tőled, mint idegentől, ráadásul fotóstól?
Hogyan találtad meg végül a képen látható beállításokat, nézőpontokat?
Mennyire magányos egy fényképész élete?
Mindenki másképp, máshogy dolgozik; én egyedül tudok fényképezni. Itt is előfordult, hogy egy lelkész próbálta kicsit pesztrálni a családot, meg is kellett kérnem udvariasan, hogy menjen ki, mert ez így nem fog menni (nevet). Csak úgy tudom megélni a helyzetet, ha azt érzem, hogy a lehető legkevésbé zavarok. Így is szinte lehetetlen feladat volt, hiszen a fotós már azzal, hogy ott van, befolyásol mindent ? ez a gyerekeknél kifejezetten igaz, mert ők gyakran szeretnek szerepelni, és a fotós láttán felpörögnek. Éppen ezért bizonyos családoknál órákat töltöttem, és a gépet elő se vettem, amíg nem oldódott kicsit a hangulat.
Jelenleg az MTI külsős fotoriportere vagy. Változatos a munka itt is, vagy inkább egy témakörre osztanak be?
Igen, lassan kilenc éve dolgozom az MTI-nél, gyakoronokként kezdtem. Nagyon élvezem az itteni munkát, mert az MTI-nél mint nemzeti hír- és képügynökségnél nagyon sokféle dolgot lehet fényképezni. Vannak fotósok, akik szeretnek specializálódni például sportra, kultúrára, politikára, én viszont mindig szerettem a változatosságot: reggel barlangászatot fényképezni, délben egy díjátadót, este pedig egy operagálát. Élvezem a sokszínűséget.
Mi az, amit a legjobban szeretsz fotózni mostanában a munkádon kívül?
Ahogy utaltam rá korábban, a szociofotók területén olyan témák érdekelnek, amelyek nem feltétlenül a felszínen történnek. A borzasztó mély szegénység, a látványos elhagyatottság, a hajléktalanság megjelenítése helyett inkább olyan dolgok iránt érdeklődöm, amelyeket ki kell bontani, amelyekre oda kell figyelni, amelyeket meg kell érteni. Nem is feltétlenül a fénykép a lényeg, inkább az, hogy szeretek ilyesmit átélni. Mostanában a hegymászók és a falmászók a kedvelt témaköröm, az ő világukba próbálok beférkőzni. Leginkább a hobbijaimhoz közel álló dolgokat szeretem fotózni: sokáig a highline-osokat, akik két sziklacsúcs közé kifeszített hevederen egyensúlyoznak. Az ember a munkájában és a hobbijában is el tudja veszteni a lelkesedését, de egymással keverve, egymást váltva nálam nagyon jól működik a kettő.
Mennyire tervezed meg akár egy sorozatnak, akár egy konkrét képnek a felépítését, koncepcióját?
Úgy gondolom, hogy manapság a hagyományos dokumentarista fotográfia sokszor nem éri el az emberek ingerküszöbét, és így gyakran unalmassá válik. Talán szükség lenne egy erősebb vizuális/tartalmi koncepciót végigvinni, erre nekem is van erre igényem, de valahogy mégsem tudok így működni. Sosem szerettem beletenni a sorozatba olyan képeket, amelyekről tudom, hogy a rajtuk megjelenített pillanatot én generáltam. Csak az őszinte dolgokat használom. A hegymászós sorozatra is van elképzelésem, tudom, mit és hogyan szeretnék fényképezni, de mégis majdnem biztos vagyok benne, hogy egészen más lesz a végeredmény (nevet).
Mohai Balázs érzékeny beállítású, mintegy 40 fényképből álló Magyar mindennapok Kárpátalján című kiállítása június 26-án nyílt a Külgazdasági és Külügyminisztériumban.
Révy Orsolya
Portréfotók: Csákvári Zsigmond
Kiállításfotók: Mohai Balázs