Kilenc zalai nő, aki korát megelőzve törte át az üvegplafont

Fontos kiállítás a zalaegerszegi Göcseji Múzeum Nőnek lenni akkor… című tárlata, amelyen kilenc olyan asszony életét ismerheti meg a látogató, aki a maga jogán, férji vagy családi hátszél nélkül, a saját tehetsége, kitartása által szerzett magának nevet Zalában. Ám a lokális emlékezet is kegyetlen: gyakran még azokat is kitörli a közösségi memóriából, akik korukban megbecsülésnek, elismerésnek örvendtek.

Oly korban éltek ők

Évszázadokig férfiak gyámkodása alatt éltek a nők, a 19. század közepén azonban nagyot változott a világ az ipari forradalom hatására. Ennek társadalmi következményei lassan Magyarországra is begyűrűztek.

„Azt bizonyára nem lehet tagadni, hogy azon kereseti módok, amelyeket a régebbi társadalmi felfogás a nők számára – elég mostohán – kijelölt, elégségeseknek nem bizonyultak. A változott társadalmi és művelődési viszonyok arra kényszerítették a nőket, hogy az eddig megszokott foglalkozások helyett más, a megélhetést jobban biztosító kereset után lássanak, és az e célra szükséges ismereteket elsajátítsák” – áll abban az 1895. december 19-én hatályba lépett 65719/1895. számú királyi rendeletben, amelynek beterjesztése és elfogadtatása egy zalai származású vallás- és közoktatásügyi miniszternek, Wlassics Gyulának köszönhető. (Fontos a jelző, a királyi, ugyanis egy miniszteri rendeletet egy egyet nem értő utód könnyedén visszavonhatott volna.) Wlassics kiállt amellett, hogy a nők között is vannak kiemelkedő képességű, egyetemi tanulmányokra alkalmas tudásúak, a diploma pedig egyáltalán nem jelenti azt, hogy a nők feleségként elhanyagolnák háziasszonyi teendőiket, családanyaként pedig ne tudnának foglalkozni a gyerekneveléssel.

Az első világháború alatt helyettesíteni kellett a frontra vezényelt férfiakat a termelésben, a szolgáltatásban, így a kényszerhelyzetben a nőkre is kiterjesztették a munkához való jogot, az 1918-as polgári demokratikus forradalom pedig elhozta a választójogot. Az 1920-as években a megszerzett jogok nyirbálódtak, de a szellem már kint volt a palackból – jegyzi meg Béres Katalin kurátor, aki Erős Krisztinával és Kiss Nórával rendezte a kiállítást. Miközben vázolja a korszak emancipációs hátterét, hozzáteszi, az elvett nőjogok visszaállítása egy szintén zalai vallás- és közoktatásügyi miniszternek, Keresztury Dezsőnek köszönhető. Az ’50-es években aztán a jogon túl kötelesség lett a munka. Ez a kiállítászáró montázs péküzemben, varrodában dolgozó, buszt vezető nőket mutató képein jelenik meg, ami pedig jelzi, már készülnek a tematikus tárlat folytatására.

A zalai nők, akik megelőzték korukat

1871-ben hazatért Söjtörre, ahol gazdálkodásba fogott, és a megtermelt haszonból nem csupán visszavásárolta az elvesztett földeket, de bővítette is a birtokot. Az ebből származó jövedelemből nem csupán a Sisi-kultuszra áldozott, de ösztöndíjjal támogatta a tehetséges fiatalokat – köztük Kisfaludi Strobl Zsigmondot –, az első világháború alatt pedig felszerelte a hadikórházat. Vezette a Vöröskeresztet, a söjtöri templomnak pedig egy Szent Erzsébetet ábrázoló gobelint adományozott, amely megtekinthető a kiállításon.

A mélyen hívő fiatal nő az Országos Missziós Ifjúság mozgalom leánykongregációiban komoly közösségszervezői munkát folytatott, és nem csupán a mindennapi haszonnal bíró varró- és főzőtanfolyamokat, de kirándulásokat és műkedvelő színjátszóbkört is szervezett a szepetki lánykörben. A mozgalom segítette a szegény sorsú gyerekeket, korrepetálták őket, játékokat készítettek nekik. És verseket írt – első kötete 18 éves korában jelent meg –, amelyekből Háry Emma személyisége mellett kirajzolódik egy idilli kisváros képe is. A második világháborút követő időszakban elesett gyerekeket és öregeket támogatott, de 1948-tól kényszerből visszavonultan élt. A templom lett a második otthona, verseit csak az Új Emberben publikálhatta. Összegyűjtött költeményeit Hules Béla rendezte sajtó alá 2000-ben.

(Ehhez hatalmas bátorság kellett a konzervatív városban, ahol a színésznőket bár csodálták, de nem tartották rendes nőnek!) Tehetsége, színiakadémiai vizsgaeredményei erre predesztinálták, és ki tudja, lehet, hogy ő is olyan karriert futott volna be, mint évfolyamtársai, Bánki Zsuzsa, Feleki Sári vagy Benkő Gyula, ha nincs egy hosszas betegség, amely épp a szerződtetések idején döntötte ágynak. Lábadozását szülővárosában töltötte, ez idő alatt a helyi színjátszó lánykákat segítette, a következő évben pedig már csak Marosvásárhelyre, majd Szabadkára kapott ajánlatot. Férjhez ment, ám a vegyészmérnök férj nem támogatta felesége karrierjét, aki így a színpadot feladta. 1944-ben emigráltak Brazíliába. Két alkalommal járt látogatóban Magyarországon, férje halála után elgondolkodott azon, hogy hazaköltözik, de az a másik Magyarország, ahova érkezett, már nem volt ugyanaz, mint ahonnan elment.

Amikor Saly Viktor, Zalaegerszeg harmadik letelepedett fényképésze az első világháborúban szerzett sérüléseibe 1917-ben belehalt, négy nőt hagyott maga után.

A három lány, Mária, Margit és Ilona pedig szép lassan beletanult a fényképezésbe, és a különböző fázisok specialistáivá váltak, egyikük fényképezett, másikuk az előhívásban lett profi, harmadikuk az utómunkában jeleskedett. Az üzlet a ’80-as évekig működött, így egyáltalán nem túlzás azt állítani, hogy generációk őrzik a képeket, amelyek a vadszőlővel borított, egy Facebook-bejegyzés szerint elvarázsolt kastélyra emlékeztető műteremben készültek.

Mivel a városban csak polgári leányiskola működött, így az állami főgimnázium első leány magántanulójaként kezdte tehetsége kibontakoztatását az olai zsidó családból származó Kohn Malvin. Felvételéről a sajtó is örömmel számolt be, ám ez nem jelentette azt, hogy a későbbiekben ne találkozott volna bizalmatlansággal. A hitetlenkedőket meggyőzendő tették érettségi vizsgáját nyilvánossá, ami azonban olyan jól sikerült, hogy ösztöndíjjal kezdhette az egyetemet. Az „orvostudor” hazaérkezésén – ráadásul férjezett asszonyként – szintén ujjongtak a lapok, de idő kellett, míg komolyan vették dr. Kovács Malvint, akihez kezdetben nők és gyerekek jártak.

Az áttörést az jelentette, amikor a korszerűen berendezett rendelőben megjelent páciensként a város plébánosa, Pehm József. (A név valószínűleg nem mond sokat, de említsük csak Mindszentyként…) A doktornő, aki délelőtti „rendes” rendelése mellett délutánonként kozmetikai rendelést is tartott, vagyona miatt a képviselő-testület tagja lett, ám 1933-ig csak férfi megbízottat küldhetett volna az ülésekre, így a címmel nem kívánt élni. Házassága megromlott, anyagi körülményei miatt pedig megengedhette magának a válás luxusát. 1937-ben gyomorrákban meghalt, családjának egyetlen tagja élte túl a holokausztot.

Kislánykorától kezdve erre a hivatásra készült. Lenti környékén kezdte a szolgálatot, sokszor biciklivel járva a falvakat, majd az ’50-es évek végétől Zalaegerszegen, körorvos melletti védőnőként folytatta a munkát. Több generáció felnövését kísérte figyelemmel, hiszen hat gyermeke mellett egészen a ’80-as évekig dolgozott. Turcsányi Sipos Katóval egyébként a múzeum egy másik részében, az állandó helytörténeti kiállításban is találkozhat a látogató.

Fráter Blanka Erdélyből, a trianoni döntést követően, nagynénje révén került Zalaegerszegre, ahol a város első, 1893-ban megnyílt óvodáját igazgatta 1925 és 1951 között. (Itt is élt, az intézmény emeletén levő szolgálati lakásban, az udvaron pedig polgármesteri engedéllyel tartott tyúkokat.) Az óvoda felszereltsége szegényes, ám a kornak megfelelő volt, a gyerekek ugyanis ekkoriban otthonról vitték magukkal az elemózsiát és a játékokat is. A város közéletében élénken részt vettek az ovisok: gyakran szerepeltek ünnepségeken. A második világháború alatt az óvoda óvóhellyé alakult, a háború után pedig Fráter Blankának semmiből kellett újraindítani a kétcsoportos intézményt.  

A szigorú, ám felvilágosult elveket valló pedagógus tanévenként 15 értekezletet tartott a tantestületnek. Grész Irma a hivatásának élt, soha nem ment férjhez. Egyik húga gyerekeit, Ujlaky Margitot és Lászlót vette szárnyai alá. Közülük Lászlót fertőzte meg a színház szeretetével, aki az Országos Magyar Királyi Színművészeti Akadémia elvégzése után a Nemzeti, majd a Madách Színház tagja lett, de számtalan filmben is játszott.

Farkasovszkyék nem csupán kosztosaikból éltek, a család lánygyerekeinek is dolgozniuk kellett. Amikor az idősebb, Mária férjhez ment, állását Terire hagyta. A húg az adminisztratív munkakörhöz szükséges kétévnyi tananyagot egy év alatt abszolválta, ám az éjszakai tanulásban annyira megromlott a szeme, hogy nem tudott belépni az irodisták közé. Így került a budapesti tánctanári tanfolyamra, hazatérve pedig megkezdte az oktatást Zalaegerszeg első bérházában levő lakásában. Az ’50-es években annyi minden más mellett a táncórákat sem nézte jó szemmel a rendszer: Farkasovszky Teri a zalaszentgróti művelődési házban folytatta a tanítást, ahova táskájában cipelte a lemezeket, nővére, Mária pedig a lemezjátszót. A tűrt kategóriába tartozó tánciskolában a tiltottnak minősített zenéknél és táncoknál egész egyszerűen letekerték a hangerőt.

Megszólalnak a főszereplők

A kiállításélményhez erősen hozzájárul az Orbán Ildikó tervezte látvány. A falon olvasandó szövegek mennyisége pont elegendő, a kilenc hölgyet jól kiválasztott fotókról és a fülhallgatókban meghallgatható életrajzokból ismerheti meg a látogató. Mindannyian kaptak néhány fontos tárgyi emléket, némelyek hozzájuk tartoztak (mint Festetics Mari kéziratos, máig le nem fordított német nyelvű naplója a keszthelyi Helikon Múzeumból és a szintén Keszthelyről érkezett 18. századi tabernákulum, vagy Farkasovszky Teri gramofonja), némelyek a korszakot mutatják be (gyerekjátékok, gyerekruhák, szögmérő, bordásfal, egészségügyi oktatótáblák, mosószappan, az első zalaegerszegi bérház berendezett makettje), és vannak olyanok is, amelyek illusztratívan közelítenek (öltözőasztal Hegedűs Klárinak, fehér pad zöld pázsiton Háry Emmának, tánclépések a padlón Farkasovszky Terinél).

Szól a zene, és néhány filmrészlet is színesíti a tárlatot, amelyet két tárló s benne tucatnyi használati tárgy, háztartási eszköz, ruhadarab foglal keretbe. Az is jó játék, hogy felismerjük-e a funkciót a száz és az ötven évvel ezelőtti designban, de van valami a kiállításban, ami ennél sokkal izgalmasabb. Egy csoportkép, amely a Notre Dame rend polgári leányiskolájának tánciskolai záróvizsgája után készült, rajta Hegedűs Klári, Turcsányi Sipos Kató és Farkasovszky Teri. (Képzeljük csak el, micsoda élmény lehetett a kurátoroknak, amikor ezt felfedezték!)

Nőnek lenni ma

A muzeológus elmondja, régi vágyuk volt, hogy nőkről készítsenek kiállítást, de szót ejt arról, hogy a közvélemény jó része számára ismeretlenek azok a nők, akik Zalaegerszeg mindennapjait a két világháború közötti időszakban meghatározták. Ezért is folytatják a kutatást, és ezért is tartanak különleges tárlatvezetéseket, amelyen a kurátorok mellett meghívott vendégek kalauzolják a látogatókat, és az elődök életének, pályájának, lehetőségeinek tükrében elmondják, milyen ma fényképésznek, orvosnak, tánctanárnak, pedagógusnak, költőnek, vállalkozónak lenni nőként.

A zalaegerszegi Göcseji Múzeum Nőnek lenni akkor… kiállítása május 31-ig látogatható. Részletek és kapcsolódó programok ide kattintva olvashatók.

Fotók: Bicskei József / Göcseji Múzeum