Az újjáépítés évekkel tovább tartott a tervezettnél, mert folyamatosan alkalmazkodni kellett a politikai fordulatokhoz és a változó szempontokhoz, amelyeket nem egyszer magas rangú politikai vezetők képviseltek. A hatóságok elvetették azokat a javaslatokat, amelyek értelmében állandó történelmi rész foglalkozott volna a kommunista rendszer első éveiben történt katasztrófákkal, különösen az úgynevezett nagy ugrással, az 1958-61 közötti politikai kampánnyal, amely egyes becslések szerint több mint 20 millió halálos áldozatot követelő éhínségbe, gazdasági összeomlásba torkollott. Más vezetők a kulturális forradalom őszinte értékelésének is külön részt szántak volna, de arra sem került sor.
Ehelyett az újkori Kínáról szóló rész ugyanúgy a párt sikereire koncentrál, mint az átrendezés előtt. Egy másik állandó kiállítás a régi Kína történelmét mutatja be, ugyancsak idealizált változatban, felemelő módon ábrázolva, miként fogtak össze a különböző etnikai csoportok a "ragyogó vívmányok" eléréséhez. "Azt, hogy mi a történelmi igazság, a párt akarja meghatározni - mondta az amerikai lapnak Jang Csi-seng (Yang Jisheng) történész, akinek a nagy ugrás okozta éhínségről szóló könyvét Kínában betiltották. - Attól tartanak ugyanis, hogy ha engedélyeznék az egymásnak ellentmondó változatokat, a párt legitimitása válna kérdésessé."
Nem Kína az egyedüli ország, amely úgy tárja fel múltját, hogy az kiváltja a független történészek ellenvetéseit - az amerikai múzeumokban például büszkén ábrázolják az ország nyugati terjeszkedését, a Vadnyugat meghódítását, de éppen csak hogy érintik az amerikai indiánok sokaságának ezzel együtt járó kitelepítését és megölését. De ha ez igaz is, Kínával kevés ország kelhet versenyre a múlt szürke foltjainak eltüntetésében, közvéleménye nemigen találkozik történelmének olyan feldolgozásával, amely különbözne a pártpropagandától. Ez magyarázza, hogy bizonyos nacionalista nézetek népi támogatottsága még a párt saját álláspontjánál is erősebb, és hogy például sok kínai elképed azon, hogy a tibetiek vagy az ujgurok elégedetlenek lehetnek a pekingi fennhatósággal.
"Kínában egy nyilvános történelmi múzeum csak ritkán szól a múltról - magyarázta Hung Csang-taj (Hung Chang-tai) hongkongi professzor. - Mindig a párt aktuális szándékait érzékelteti, azt, hogy mit szeretne bemutatni magáról."
A múzeum eredetileg is a kommunista párt történelmi hagyományának őrzésére szolgált. Vang Je-csiu (Wang Yeqiu), az intézmény első igazgatója emlékirataiban például megemlítette, hogy amikor a kommunista csapatok 1949-ben elfoglalták Pekinget, az egyik börtönben rögtön megkeresték azt az akasztófát, amelyen 1927-ben kivégezték a párt egyik alapítóját - ez vált a múzeum gyűjteményének első darabjává. Ám már az intézmény 1959-es megnyitását is megzavarta az a probléma, amely mindmáig jelen van: a politika. Csou En-laj (Zhou Enlai) miniszterelnök a felavatás előtt meglátogatta a tervezett kiállítást, és erőteljesen kifogásolta, hogy az nem hangsúlyozza eléggé a "vörös vonalat", az ország legfőbb vezetőjének, Mao elnöknek a politikáját.
Az ezután következett évtizedekben a múzeum hosszabb időn át tartotta zárva kapuit, mint nyitva. Hivatalosan 1961-ben nyílt meg, aztán 1966 tavaszán, a kulturális forradalom kibontakozásakor bezárt, majd 1979-ban újra látogatható lett - aztán ez még többször ismétlődött. A legújabb történelemről szóló rész 2001-ben végleg becsukta kapuit, mivel a hivatalosságok egyre inkább olyan anakronizmusnak tekintették, amely nem az ország modern arculatát sugározza a külvilágba. Peking 2001-ben nyerte el a 2008-as olimpia rendezési jogát, és a hatóságok világszínvonalú múzeumot akartak létrehozni a játékok idejére.
A Tienanmen-téren abban az időben két múzeum is volt, az egyiket a régi Kínának, a másikat a forradalom történetének szentelték. 2003-ban Nemzeti Múzeum néven egyesítették őket. Az illetékesek nemzetközi pályázatot írtak ki, amelyet a Gerkan, Marg und Partner nevű német cég nyert meg. Az általuk tervezett épület hatalmas átriumában be lehetett volna mutatni az ország múltjának és jelenének legfontosabb eseményeit és helyszíneit. Az építkezésnek 2005-ben kellett volna indulnia.
A felsőbb vezetők kifogásai nyomán azonban elvetették a tervet. Az új koncepció kidolgozása többéves halasztást szenvedett. Végül az elgondolásból csak a 230 méter hosszú, 30 méter magas nagycsarnok maradt meg, amely a két régi szárnyat köti össze, az eredetileg nyitott tér helyét pedig mára hatalmas új épület foglalja el. Tien San-ting (Tian Shanting), a múzeum külügyi osztályának vezetője ezt azzal indokolta, hogy "sok a bemutatni való, és ehhez szükség van a térre". "Nem az a fontos, hogy a múzeum a legnagyobb legyen, ám a kínai kultúra ötezer éves, és így nem baj, hogy a legnagyobb" - érvelt. Végül 2009-ben kezdődött meg a munka, és a megnyitást 2011-re halasztották. A gyűjtemény egy részét március végétől lehet látogatni, a történelmi részt április 15-től.
Ez az utóbbi, a történelmi Kínának szentelt óriási anyag több ezer évet tekint át, meglehetősen kényes ideológiai feladattal: a kínai dinasztiák szerinti csoportosításban azt kívánja demonstrálni, miként működött együtt történelmének egész menete során a ma az országban élő valamennyi, összesen 56 nemzetiség. Még az országot a 12. században meghódító mongolok is ebben az összefüggésben jelennek meg - a mai multikulturális ország előfutáraiként.
"Ez a múzeum figyelmen kívül hagyja a konfliktusokat, amit az igazi történelemírás nem tehet meg" - fejtette ki a Pekingi Egyetem egyik régésze, aki tekintettel a téma érzékeny mivoltára azt kérte, hogy ne írják ki a nevét. A professzor hozzáfűzte, hogy "ezt az anyagot nem valódi történelemnek tekintem, hanem propagandának."
Az előkészítésben részt vett tudós szerint szóba kerültek más lehetőségek is, de végül a párt propagandaosztályának illetékesei úgy döntöttek, hogy a múzeumnak az "értékes tárgyakra" kell helyeznie a hangsúlyt. 2520 ilyen kiállítási tárgy látható benne, közülük is külön számon tartják az "első osztályú értékes tárgyakat" - összesen 521-et. A múzeum másik állandó kiállítása A megfiatalodás útja címet viseli. Az 1839 évi első ópiumháborútól napjainkig eleveníti fel Kína történelmét, és központjában a politika áll. Az előző újkori anyagot is nyilvánvaló leegyszerűsítés jellemezte, ez alól a mai kiállítás sem kivétel.
A minden kínai által az elemiből ismert általános történet szerint Kínát megalázták a hódító nyugati hatalmak, majd jó szándékú, de a kiutat helytelen irányban kereső hazafiak harcba bocsátkoztak velük, míg csak a kommunisták át nem vették az irányítást. Az ő törvényszerű győzelmük indította el Kína talpra állását. A kommunista hatalom első 30 évében megkezdődött "a szocializmus építése", majd a Teng irányította reform kibontakozása óta eltelt 30 évben kibontakozott az ország fellendülése. Azt nem magyarázzák meg, hogy miért hagytak fel a hetvenes évek végén a központosított tervgazdálkodással, pontosabban azt, hogy micsoda drámai változások mentek végbe, tulajdonképpen meg sem említik.
Az 1989 évi Tienanmen-téri tüntetésekről és drámáról sem tudhat meg semmit a Tienanmen-téren álló múzeum látogatója, és persze Csao Ce-jang (Zhao Ziyang) kegyvesztett pártfőtitkárról sem, aki részt vett a gazdasági reformok bevezetésében, de az 1989-es események után elvesztette posztját. Látható viszont az a gyémántokkal kirakott kétélű kard, amelyet Hugo Chávez venezuelai elnök ajándékozott Hu Csin-tao pártelnöknek?
Egyes kínai látogatók nem titkolják, hogy többet vártak a kiállítástól, főleg a kommunista hatalom első 30 évéről - például azért, mert akkor jobban össze lehetne hasonlítani a múltat azzal, amit a jelen nyújt. Mások viszont azt hangoztatják, nem érte őket meglepetésként, hogy azokról az időkről keveset látnak. "Ami azokban az években történt, javarészt hiba volt" - jegyezte meg egy Vang Csü-seng (Wang Juseng) nevű asszony az amerikai lap tudósítójának.
