A Petőfi Irodalmi Múzeumba tartok, hogy dr. Kalla Zsuzsa gyűjteményi főigazgató-helyettessel és Peller Tamás restaurátorral, a műtárgyvédelmi és digitalizálási főosztály vezetőjével beszélgessek. Nem tudom, bevalljam-e nekik, hogy időről időre ellátogatok a balatonfüredi Jókai-villába, csakis azért, hogy titokban megérintsem az idén kétszáz éve született Jókai Mór íróasztalát. Tinédzserként azt képzeltem, ha hozzáérek ehhez az íróasztalhoz, csoda történik. Jó-jó, ezen ma már csak mosolygok, ám ennek ellenére mégis minden évben többször is megcsinálom ugyanezt, vállalva, hogy a teremőr rám szól.
A PIM is őriz Jókai-relikviákat, egyik kedvencem egy díszszekrény 1893-ból. Ezt még nem tapogattam meg, de szerencsére mindennap megnézhetem, ugyanis digitális formában, vagyis fotóként fenn van a múzeum honlapján, mint ahogyan sok egyéb műtárgy, kézirat és más dokumentum is. Éppen ezekről készülök beszélgetni a két szakemberrel, mint ahogyan néhány napja ez ügyben folytattam igen izgalmas eszmecserét Rózsa Dáviddal, az Országos Széchényi Könyvtár főigazgatójával is.
Hogyan és hol tároljuk?
A PIM-ben Kalla Zsuzsával és Peller Tamással rögtön a téma sűrűjébe vágunk, és arról beszélgetünk, milyen okból vagy célból kell a közgyűjtemény egyes darabjait digitalizálni.
– Egy tárgy digitalizálásakor nagyon pontosan meg kell határozni, mi a cél – kezdi a főigazgató-helyettes asszony. – Nem mindegy, hogy egy online felületen akarok egy dekoratív bemutatósort létrehozni, vagy a műtárgy részleteit szeretném bemutatni egy szakmai felületen, esetleg „csak” archiválni akarom. Vannak bizonyos anyagok, amelyek megtartása nagyon nagy kihívás. Ilyen esetekben a digitalizációnak különös jelentősége van, hiszen a tárgy pusztulásával számolni kell. Az esendő dolgoknál ez a fajta megtartás vagy a jövőnek való megőrzés fontos funkció. Ezzel gyakran találkozunk, nemcsak a tárgyak, hanem például a kéziratos anyagok kapcsán is. Amikor nem szeretnénk vagy nem lehetséges, hogy a kutató kézbe vegye a műtárgyat, akkor digitalizáljuk, és ezzel a lendülettel archiváljuk is a kéziratot.
Komoly kihívás a digitalizációs szakemberek számára, hogy például milyen felbontásban tegyük ezt. Mi a cél? El tudja olvasni a kutató, vagy olyan nagyításban készüljenek el a képek, hogy akár nemes másolatot, kvázi egy duplikátumot is lehessen készíteni belőlük? Itt jön a digitalizáció legnagyobb kérdése: hogyan fogjuk ezeket a digitális anyagokat tárolni? Hol és mennyiért? Ha minden megőrzésre érdemes közgyűjteményi tárgyat digitalizálva megőriznénk, az a világ megsokszorozása lenne. Ennek továbbvitele és megőrzése idővel annyiba kerülhetne, mint az analóg tárgyak vagy dokumentumok megőrzése. Itt arányokról van szó. Mi ezzel próbálunk józanul számolni. A mérlegelésnél persze nem a legnagyobb, leghíresebb gyűjteményeinkről van szó, mint a Petőfi-, Ady- vagy a József Attila-kéziratok, hanem sok más jellegű kéziratról, amelyek szintén gyarapítják a gyűjteményt. Kérdés, hogy azokat, amelyeket mondjuk negyven évig senki nem kért ki, és csak a feldolgozó muzeológus látta, biztosan digitalizálni kell-e. Szerintem nem biztos, hogy ezeket feltétlenül bele kellene tenni a digitalizációs darálóba.
– A digitalizálás egyik alapvető, mondjuk úgy, a társadalomtól elvárt célja, hogy az információ elérhetővé váljon. Ez talán a legdivatosabb indoka. Azért mondom, hogy divatos indoka, mert restaurátor vagyok, és szakmai szemmel nézve egy kevésbé divatos szempontot is figyelembe kell venni, ez pedig az állományvédelem – veszi át a szót Peller Tamás. – Ezt két részre érdemes osztani. Az egyik az állománykímélés, ami lefedi például a kutatói szolgálatot vagy a családfakutatást. A másik az anyagromlás problémája. Például műanyagból készült tárgyak zsugorodnak, lepattannak az üvegről, de az anyagromlás igaz a napilapokra is. A színháztörténetben alapvető dokumentumok a színházi kisplakátok, amelyek egyetlen esti előadásra készültek. Ezeken szerepel a színház neve, a dátum, a teljes szereposztás, esetenként az is, hogy az előadás telt házas volt-e, vagy lesz-e még egy előadás. Ezeket a legócskább papírokra nyomták, hiszen egyetlen estére szánták őket. Az ilyen papírok, ahogy a napilapoknál is látjuk, a savasodás miatt darabokra hullanak. Az állományvédelem szempontjait előtérbe helyezve azt mondanám, hogy a digitalizálás indokának egyik meghatározó tényezője az anyagösszetétel lehet. Ez lehetővé teszi, hogy a bekerülés pillanatnyi állapota rögzítve legyen.
A Petőfi-emlékév jó példa erre. Irodalomtörténészeink úgy döntöttek, hogy az összes eredeti Petőfi-kéziratot és tárgyat átnézik. Úgy gondoltuk, ha már az állományvédelmi szakemberek hozzányúlnak, akkor az előzetes tisztítás, ellenőrzés vagy javítás után legyen megtekinthető eredmény. Az emlékévhez kapcsolódóan a Petőfi 200 szabadon nevű oldalon kétszáz műtárgyat lehet műfajonként megtekinteni. A digitalizált képek és dokumentumok szabadon letölthetők, ami lehetővé teszi, hogy mindenki számára elérhetők legyenek ezek az anyagok.
A képernyő által közelebb mehetek, mint a valóságban?
Beszélgetésünk során Kalla Zsuzsa és Peller Tamás egyetértettek abban is: a digitalizáció további célja, hogy a közgyűjteményi anyagok csakis pontos és adatolt formában legyenek közzétéve, hiszen az egyszerű számozással feltett tárgyakkal, dokumentumokkal igazából nem érünk el semmit. Vagyis, ha a virtuális térben közzétesznek egy műtárgyat vagy bármi mást, ahhoz társítsanak úgynevezett metaadatokat, amelyek alapján mindenki a lehető legpontosabb információt tudhatja meg a közzétett anyagról. Ez jól nyomon követhető a PIM oldalán látható dokumentumok, tárgyak esetében is. Nézzük például a már általam emlegetett Jókai-díszszekrényt. Megtudhatjuk, hogy az író tulajdonában volt 1893-ban, Schickedanz Albert (1846–1915) építész tervezte és Fischhof Jenő (1870–1953) bőrdíszműves, iparművész kivitelezte. Az impozáns bútor Jókai Mór ötvenéves írói jubileuma alkalmából készült azon grafikák tárolására és bemutatására, amelyeket az évforduló alkalmából kortárs képzőművészek ajándékoztak az írófejedelemnek. Nos, ilyen információk birtokában már valóban lesz némi fogalmunk arról, mit látunk. A többi digitalizált anyag bemutatását is hasonló módon kell elképzelni. Ez a munka sok időbe és pénzbe kerül, ami szintén megnehezíti a digitalizációt a múzeumok számára.
– Ha a digitalizálóműhely munkáját nézzük, a PIM-ben kettő is működik – magyarázta Peller Tamás. – Az egyik a kétdimenziós, alapvetően papíralapú tárgyak digitalizálásával foglalkozik. Ez a műhely a kézirattár és könyvtár papír adathordozóinak digitalizációját végzi. De a festményeket is tekinthetjük kétdimenziós tárgyaknak. A másik műhely a művészeti tárgyakra specializálódott, ahol például számos bútor, szőnyeg, ruházat és más személyes tárgy, például szemüveg vagy írógép található. Itt profi műtárgyfotósok – mondhatni fotóművészek – dolgoznak, akik a háromdimenziós tárgyakat fotózzák.
Szóba kerül az is, hogyan lehet egy háromdimenziós tárgyat megjeleníteni az online térben úgy, hogy az valóban minőségi élményt nyújtson vagy segítség legyen egy kutatónak. Ez a kérdés különösen fontos az olyan embereknek, akik ragaszkodnak a hagyományos megtapasztalás élményéhez, mármint, hogy közvetlen közelről csodáljanak meg egy műtárgyat.
– Megkockáztatom, hogy ha egy fotóról – az elő- és a hátoldalról – készül egy-egy felvétel nagy felbontásban, az megfelelő élményt képes nyújtani – mondja Peller Tamás. – Egy jó felbontású felvétel egy kiváló monitoron sokkal nagyobb részletgazdagságot biztosít, mint amit a szemünkkel láthatunk vagy akár nagyítóval, amelynek csiszolása miatt egyébként is van egy torzító hatása. A fotók esetében nemcsak a technikájuk, hanem a kutathatóságuk szempontjából is jobban használhatónak tartom a digitalizált példányt.
– Ugyanakkor találkozunk azzal a még mindig velünk élő igénnyel, amely a múzeumot az eredeti tárgyak közelsége, megtekintése miatt tartja kivételes helyszínnek, élménynek. Az eredetiség bűvölete, a materiális valóság vonása sajátos módon erősödött az online megtekinthető műtárgyak sokaságának növekedésével – fűzi hozzá Kalla Zsuzsa. – Egy nagy felbontású felvételen, monitoron bolyongani egy Bosch-kép részleteiben hihetetlen élmény, ugyanakkor teljesen más, de legalább ilyen erős benyomást ad előtte állni és úgy figyelni meg a részleteket egy kiállításon – teszi hozzá.
A cikk folytatása a Magyar Kultúra magazinban olvasható.
Fotók: Kurucz Árpád / Magyar Kultúra magazin
