Mindig gyanús, ha egy mű 185 évig nem kerül színre Magyarországon. A Maria Stuarda esetében az ősbemutató hányattatott körülményei indokolhatják ezt?
Dinyés Dániel: Szerintem igen. Donizetti mindent elkövetett azért, hogy mindenhol megbukjon ez a darab: túlságosan szabadszájú a szöveg, az opera olyan témát firtat, ami akkoriban komoly politikai érdekeket sértett. Olyan, mintha most a miniszterelnökről és a családjáról írnék egy szabadszájú operát.
De aztán eltelt néhány évtized, és a
bélyeg lekerülhetett volna róla.
D. D.: Akkoriban mindig az újdonságot keresték, ezért ha néhány évtizedre félreteszik, az annyit tesz, hogy mindörökre elmúlt. Pár évvel később jött Verdi, miért is vették volna elő Donizetti operáit?! Akadnak ilyen művek a zeneirodalomban, amik mintha elátkozottak lennének.
Most olvasok egy könyvet Offenbach magyarországi recepciójáról, és a legkiválóbb műveket az ő esetében is húsz-harminc évig elkerülték. Ennek azontúl, hogy mondjuk nem tudták kiosztani, számos oka lehetett: a francia vicceket nem tudták jól magyarra fordítani, nem élt meg a történet és így tovább. Furcsa ez a gyanakvás, hogy biztosan azért nem mutatták be, mert rossz. Attól, hogy egyik-másik opera vagy énekes külföldön sikeres, attól még nem biztos, hogy itthon is így lesz, s fordítva. Ez ízlés dolga.
Számotokra most miért érdekes ez az opera?
D. D.: Mert két ilyen énekesnőnk, királynőnk van, mint Boross Csilla és Kolonits Klára (Dinyés Dániel felesége – a szerk.). Nem úgy kerestem operát, hogy mi az, amit még nem mutattak be Magyarországon… Tudtam, hogy Csillával és Klárival is szeretnék dolgozni, mindannyian ismertük ezt a darabot, és elkezdtük nézegetni, hogy jó lehet-e. Hetekkel később derült ki számunkra, hogy magyarországi ősbemutató lesz. A kérdésre visszatérve: a bel canto opera lehet érdekes másért, mint az énekesek miatt?
Boross Csilla: Szerintem nem, a nevében is benne van a „szép éneklés”.
D. D.: Nem ezek lesznek a legnagyobb fordulatok, amiket valaha néző látott a színpadon, a vége sem tartogat meglepetéseket, de a két énekes teljesítménye miatt izgalmas.
Csilla, külföldön sem találkoztál még
ezzel a szereppel?
B. Cs.: De, a Metropolitanben, bár ott – a Covid miatt – végül sajnos elmaradtak az előadások. Ez az első Donizetti-opera, amit színpadon fogok énekelni, már csak ezért is nagy élmény. De ami még nagyobb számomra, ha valami újat tanulhatok, valamit, ami hozzátesz a tudásomhoz. Erzsébet szerepe puhítja az éneklésemet, új színeket hoz, ráadásul szinte egyedülálló a felállás, hogy egy operában két erős nő, két szoprán küzd meg egymással. Pályám során főként olyan karaktereket énekelek, ahol én vagyok a darabban az egyetlen szoprán főszereplő, tán a Norma jelent kivételt. Örülnék, ha még többet énekelhetnénk együtt Klárival az előadásban. Kevés közös jelenetünk van, bár az egyik az előadás csúcspontja dramaturgiailag és zeneileg egyaránt.
A bel cantóban egyébként otthonosan mozogsz?
B. Cs.: Talán mondhatom, hogy nem. Bár említettem a Normát, ami számomra fontos szerep, de a repertoárom jelentős részét Verdi-, Puccini- és Wagner-operák teszik ki. Ezért is csodálatosak számomra ezek a hosszú dallamívek, díszítések, amelyekre másutt alig van lehetőségem, talán csak Mozart operáiban.
D. D.: A pályád kezdetén, talán nem színpadon, de sok hasonló dolgot énekeltél.
Nem drámai hősnőként indultál.
B. Cs.: Koloratúrként indultam, kerülgettük egymást Klárival, amikor én voltam koloratúr, akkor ő drámai szoprán, de aztán fordítva, ez utóbbi lett az életünk.
D. D.: Szerencsére.
B. Cs.: A férjem tudna róla mesélni, hogy tőle mennyi hősiességet kíván, hogy egy drámai szopránnal él, ami néha rányomja a bélyegét a hétköznapokra is.
Tehát ez közel áll a személyes
karakteredhez?
B. Cs.: Igen, éppen ezért mostanában nagyon vágyom líraibb szerepekre.
D. D.: Amikor felkértem Csillát, fellélegzett: – Végre egy bel canto, akkor nem kell olyan drámainak lennem! Figyelmeztettem, hogy ez tévedés. Amikor az első alkalommal zongorával próbáltunk, Csilla elkezdte puhán, szépen képezni a hangokat. Mondtam: – Gyönyörűen szól, csak neked kellene keményebbnek lenned! Mire ő: – Ne már, akkor megint engem fognak utálni! És hát tényleg ez a dolog lényege.
B. Cs.: Ez egyelőre feloldhatatlan ellentét bennem. Persze a remény hal meg utoljára… Amikor nekiállok gyakorolni, mindig úgy fogok hozzá, ahogyan az első próbán, finoman, puhán, de igyekszem erővel megtölteni. Amikor nemrég a Wesendonck-dalokat énekeltem, egészen új színeket fedeztem fel magamban, új levegőket, indításokat, amiket be tudok építeni Erzsébet szerepébe is. Ez az éneklésemre is komoly hatással lesz. Remélem, hogy a két szegedi előadás után lesz lehetőségünk másutt is bemutatni a darabot, akár szcenírozott produkcióként.
Éppen az említett okok miatt egyértelmű
volt, hogy ez koncertszerű előadásban is tökéletesen érvényesül?
D. D.: Koncertszerűen bel canto operákat érdemes bemutatni, mert a zeneszerző a dráma, a szépség, az igazság elmondását mind az énekszólamra bízta. Ha egy énekesnő ezt plasztikusan elmondja, akkor megtörténik minden, amiért az ember elmegy egy bel canto operát megnézni. Kevés teret ad a rendezőknek, éppen ezért nem is nagyon szeretik, mert valójában az énekesen múlik minden – teljesen mindegy, hogy egy helyben állva vagy biciklizve adja elő. Ha nem értem az olasz szöveget, akkor is pontosan érezni fogom a szándékokat, mert a zene annyira kifejező.
B. Cs.: Nem szoktam olyan szerepet vállalni, melyben nem találok valamilyen lelki motívumot, amivel azonosulni tudok vagy amiért meg tudok bocsátani a karakternek.
D. D.: Beszéltünk is erről a próbán, hogy azért kell az első áriát nagyon szépen, „rossinisen” elénekelni, mert muszáj megértenünk Erzsébet belső mozgatórugóit, hogy ő valójában egy halálosan szerelmes kislány.
Nem is elsősorban hatalmi játszmáról van
szó, hanem egy szerelmi háromszögről?
D. D.: Hát persze, olasz operáról beszélünk.
B. Cs.: Miközben a politikai helyzet komoly árnyat vet a történetre. Erzsébet királynői státusza meghatározza a személyiségét, a döntéseit. Nem választhat szabadon, és egy kézen meg tudja számolni, hány emberben bízhat. Számomra a kulcsot a figura megértéséhez a boldogságra való beteljesületlen vágya jelenti.
D. D.: Érdemes ehhez hozzátenni azt is, hogy egy csaknem ötven évig uralkodó királynőről van szó, aki évszázadokra kijelölte az utat az uralkodása alatt nagyhatalommá lett Anglia számára. Bár a történelemkönyvek sem festenek túl pozitív képet a személyéről, abban a birodalomban évszázadokig „nem ment le a nap”.
Amikor koncertszerű előadásról van szó, épp olyan fontos, hogy ezeket felfejtsétek?
B. Cs.: Persze, a hangszín árnyaltságán is érezni, hallani, érteni kell, milyen érzelmi, gondolati háttérrel szólal meg. Attól válik hitelessé a történet, a konfliktus. Ha egy szó elsikkad, akkor a kontextus egésze érvénytelen, tehát még jobban kell koncentrálni, mint amikor színészi játékkal támogathatjuk meg a mondanivalónkat.
D. D.: Nincsenek helyszínváltások, ruhák, kellékek, amelyek lehetővé tennének jól begyakorolt gesztusokat, amik a 18. sorból is látszanak.
Ebben az esetben a karmesteri munka
rendezői feladat is.
D. D.: Az mindig az, bármit hisznek is a rendezők. Nem véletlen, hogy amíg ez az egészen fiatal szakma – amit rendezésnek hívnak – megjelent, addig a karmesterek instruálták az énekeseket.
Említettük a két énekesnő konfliktusát az
ősbemutatón. Két főszereplő szoprán a színpadon jól csak akkor működhet, ha van
valamilyen egyensúly, esetleg összhang köztük.
B. Cs.: Számomra fontos, hogy számíthassak a partneremre, hogy egymásra figyelve, egymásból építkezünk. Ha a pillanat hevében valamin változtatok, akkor arra ő reagál, és együtt haladunk tovább. Csak együtt alakíthatjuk ki egy előadás ívét.
Dani, miből gondoltad, hogy jól tudnak
majd együtt dolgozni?
D. D.: Mindkettejüket ismerem 22 éves korom óta. Személyes történetükben is hosszú utat jártak be, együtt tanultak, és tekintve, hogy hasonló hangfajú énekesnőkről van szó, önkéntelenül is kialakul valamilyen rivalizálás, de aztán eltelt húsz év, és már máshol tartanak.
B. Cs.: Az elmúlt időszak adott egy-két fontos dolgot, például barátságunkat Klárival.
D. D.: Kettejük közös munkájának titka egymás kölcsönös megbecsülése. Mindketten tisztelik egymást a pályán megélt eredményeik miatt. Fontos, hogy tudatosan megéljék a pályát, azok sikereit, esetleges kudarcait. A sikereket már nem veheti el senki, már nincs olyan, hogy Boross Csilla vagy Kolonits Klára eltűnik a magyar operaalmanachból. Csilla komoly pályát futott be külföldön, Klári inkább itthon, és ennyi év után is mindkettejük hangja a helyén van; ez már önmagában komoly visszajelzés arról, hogy valamit jól csináltak. Ez a kortársaik közt is kivételes.
B. Cs.: Ennyire nem vagyok pozitív a saját pályámat illetően. Nehezen élem meg, hogy itthon kevés lehetőségem van. Hiába énekelek világszerte, sokat jelentett volna, ha itthon hasonló pályát futhatok be.
Tudatosan építkezel a szerepeket illetően?
B. Cs.: Igen, épp nemrég adtam vissza két olyan felkérést, amelyek nem feleltek meg a jelen hangi adottságomnak. Fontos látni, hogy éppen hol tartok, mi ad hozzá ahhoz, amit tudok, milyen személyiséget kell megformálni, milyen hangi feltételekkel. Egy szerep sem ér meg annyit, hogy aztán két év múlva szögre akasszam a szakmám, mert nem marad hangom.
Hogyan illeszkedik a szegedi zenei repertoárba a Maria Stuarda?
D. D.: Donizetti mindig élvezetes bel canto zenekari szempontból is. Bellini nem ilyen, ott a zenekar jelentős része halálra unja magát az árokban, míg mindenki az énekest élteti. Rossininál szinte lehetetlen lejátszani azt, amit le kéne, Donizetti viszont – a kimunkált szólamaival – a legközelebb áll a későbbi olasz opera játékmódjához, így mindenki megtalálja benne a feladatot, amiért érdemes aznap este bejönni. A Maria Stuarda különösen ilyen a nagy drámai összecsapásokkal. Úgy szoktam mondani, hogy Csajkovszkij azért félelmetes zeneszerző, mert mindenki mosolyog: aki játssza, aki hallgatja és aki vezényli. Rendkívül ritka, hogy sikerül megtalálni ezt az egyensúlyt, a Stuart Mária esetében is így van. Amit nagyon élvezek, hogy rengeteg drámai recitativo van benne, és én – bármilyen furcsa – világ életemben a recitativókat szerettem a legjobban vezényelni.
A többi énekes is találhat kihívást,
örömet az operában?
D. D.: Tötös Roland a férfi, akiért a két nő harcol. Ez egy nagyon nehéz tenor szerep, rendkívül magas, viszont Rolinak nagyon jól fekszik. Két baritonunk van még: Erzsébet besúgója, Szélpál Szilveszter és egy békésebb figura: Cseh Antal, mindkettőjüknek vannak szép lehetőségei. Van még egy kisebb szoprán szerep, amit Máthé Beáta énekel majd.
Fotók: Kultúra.hu/Beliczay László
