Kísérleti emberek - ARCO RENZ

Csupasz, fekete teret látunk, melyet egy pislogó neoncsövekből összeállított, impozáns rostély zár felülről, jobbra, a magasban egy sor reflektor függ, a színpad előterében pedig egy megemelt padlat rejt további, sorosan kapcsolt fényforrásokat. Arco Renz, Belgiumban élő, német származású koreográfus, a Futurspektív - Új flamand mesterek fesztivál vendége ebbe a térbe küldi be emberfeletti munkára két táncosnőjét. Az olajosan csillogó, antracitszürke padlón sejtelmesen visszatükröződő testeken tüllszerű, finom köntös, mely engedi látni a szálkás izomzatot, két, hatalmas odaadással dolgozó táncos mozdulatait. Már amikor e mozdulatok végül megindulnak. Az előadás dermesztő unalomban zajló első harmadában ugyanis két ember végtelennek tűnő fetrengését láthatjuk morajok, zörejek, ipari neszek, szignálok, modern audió-hulladékból összeszerkesztett, messze nem érdektelen aláfestésére. Ami a színen zajlik, abból többünknek is s svájci Cie Greffe 00:49 című, tavaly ősszel ugyanitt látott szólóműve jut eszünkbe (mármint az a kevés, amit sikerült belőle eltenni), annyi különbséggel, hogy abban az esetben az ember legalább az első harmadban képes volt nagyjából ébren maradni. Renz produkciója az első percektől kezdve ragasztja a pillákat, s néhány cseles pillanatban képes visszarántani a nézőt a kómából, de mindez csak múló illúziónak bizonyul.

Digitális világról, mátrixról, mitológiáról esik szó a felvezetésben tehát, s az ember hökkenten csekkolja végig emlékeit, hogy mikor volt figyelmetlen, hol rontotta el a nézést?

Embertelenül kemény táncosi munkát látunk (és azon gondolkodhatunk, mint az ilyen produkciók után általában, hogy az lenne igazságos, ha egy-egy ilyen dolog nem csak a táncosnak, de a koreográfusnak is fájna, ő is belegebedne). Mert ez maga a sok hűhó semmiért: gyorstekerésben nézendő tucatmunka, némely szcenikus elemet leszámítva azonnal törlődő érdektelenség-parádé. Újabb alkalom a mennyezet zeg-zugainak feltérképezésére, a másnapi tennivalók átgondolására, az éles, fej- és szemfájdító neonfényben különösen jól megfigyelhető nézőtársak tanulmányozására. Mikor az első sorból egyenkopasz, szemüveges férfiak kezdenek egyesével kiszállingózni például, az szinte érdekességszámba megy, a csüggedt, pusmogó, fészkelődő közönség meg is élénkül egy pillanatra.

Két, keményen dolgozó táncosnő szimultán játékát látjuk, érzékelhető a munkába fektetett energiájuk, az odaadásuk, nem érzékelhető viszont szerkezet, dramaturgia, mondandó. A mind erősödő, összetett morajjal párhuzamosan játékuk intenzitása is fokozódik, azonban nincs mibe belekapaszkodni, nincs mire felpattanni, egyhelyben maradásra vagyunk kárhoztatva, bizarr, tökéletesen téttelennek tűnő, meglehetősen kegyetlen kísérlet alanyaiként. A neonfénytől lüktetőn égő szemmel nézzük a végtelenhosszú, már-már nekünk is fájó mozgássorokat, az egymástól villanásnyi sötétekkel elválasztott tételeket és tudjuk: nincs, nem lesz, mit emlékezetünk megragadna. Legfeljebb az ügyesen kötött pántlika a blöffön.