Be kell vallanom, hogy elkéstem és lemaradtam Bodó Viktor és társulata, a Szputnyik Hajózási Társaság Bérháztörténetek 01. című előadásának első tíz percéről. Így a színház nekem a színfalak mögött kezdődött, ahol jelmezbe öltözött, színpadi szerepüket a takarásban levető szimpatikus színészek igyekeztek ajtónyitásnyi pillanatot találni a késő kritikusnak.
Gondoltam, hogy büntetésképp derekasan végigállom a közel két órás játékidőt, ám az izgalmasan pergő jelenetek, a másodpercre sem lankadó dramaturgiai és rendezői vonalvezetés feledtettek minden testi gyötrelmet és valójában inkább jutalom volt, hogy néhány előre hozott etapnál nem kellett a székemről nyújtózkodva bámészkodnom.
A darab szerkezetét látva hamar felismertem azt is, hogy bár sajnálatos, hogy az első tíz perc történéseiről lemaradtam, talán nem végzetes hiba. A darab szerzői ugyanis - Bodó Viktor, Vinnai András, Tasnádi István - körkörösen visszatérő figurákkal és azok spirálisan, folyamatosan változó élethelyzeteivel operálnak. Olvasatukban a bérház egyfajta társadalmi keresztmetszet, szociológiai szempontból tekinthetjük reprezentatív mintának, melyben az elemek igen eltérő szinteken jelennek meg; más-más érzelmi szakaszban, szellemi kvalitással, különbözően haladó pályákkal. Akár XXI. századi Goriot apó történetként is aposztrofálhatnánk. Emellett pedig az egyes utak összetalálkoznak, összefonódnak. Mint például a kis albérletet kivevő, eleinte enyelgő szerelmes pár történetébe belefonódik a filozófus, akiről egyetlen félreérthetetlen képből megtudjuk, hogy időközben a hölgy szeretője lett.
A filozófus egyébként kakukktojás, kívülről érkező szereplő, aki arról akar meggyőzni bennünket, hogy nem az előadás cselekményének része, csupán felkérték, hogy ebben a produkcióban tartson egy rövid tudományos előadást. De egy zseniális rendezői ötlettel - a feleség/barátnő az értekezés közben belép, köszön és letérdel elé - máris megváltozik a helye a darab-egészen belül. Ahol a szálak nem akarnak maguktól összegabalyodni, ott a rendező kényszeríti őket erre: a színpad terében egymásba csúsztatja a jeleneteket. A szereplők egyszerűen nem vesznek tudomást egymásról, szimultán zajlanak az események, de Bodó Viktor mindig ügyel arra, hogy ez ne menjen az értelmezhetőség rovására.
A stúdió terét maximálisan kihasználó, díszlet nélküli rendezésben a nagyon tudatos színészvezetés, a színészek példátlanul összehangolt, egyéni és egyedi megoldásokat sem mellőző játéka, a különlegesen kreatív zenei betétek a hozzájuk kapcsolódó, hasonlóan izgalmas - bár egyszerű ötletekből összeálló - látványa sok rétegű, tömör matériát hoz létre, mégis megőrzi könnyedségét a rendező, és számtalan helyzetkomikummal, geggel oldja fel a sokszor tragikus tartalmakat.
Az előadás központi tere a mindig aktuális kiadó lakás; az ingatlanértékesítő ügynök pedig kapocsként fogja össze a jeleneteket. Bodó Viktornak különös tehetsége van a sűrítéshez, ahhoz, hogy egy sematikus emberi helyzet leglényegesebb pillanatát megtalálja és egyetlen gesztusban, egy pillanatképben vagy egy hangban összefoglalja a lényeget.
Az előadásban a következő színészek remekeltek: Fábián Gábor, Gera Marina, Koblicska Lőte, Szabó Zoltán, Tóth Simon Ferenc, Jankovics Péter, Hay Anna, Székely Rozi, Gyabronka József, Galambos Péter, Csákányi Eszter, Lukáts Andor és Pető Kata.
A befejezést mintha nekem találták volna ki: tapsrend nincs, a társulat rendezőstől, asszisztensestől hátravonul a színfalak mögé örömzenélni, tudomást sem venni a távozó közönségről. Így számomra a történet keretes; ott ér véget ahol kezdődött a takarásban; egészen egyedi interpretáció...
