A magyar festészet ´80-as évek végi, ´90-es évek eleji törekvéseit itthon nem ismert, a műtermekből elkészültük után rögtön külföldi magángyűjteménybe került műveket bemutató kiállítássorozat harmadik része – a Szimmetria ellenpontokkal és A ´80-as évek nomádjainak manierizmusa című tárlatokat követően – az új szenzibilitás időszaka után megjelenő művészeti elképzeléseket idézi fel.
Az 1988-tól 1992-ig készült munkákban jelen van még a paradigmaváltó korszakból a társadalmi közeg szabadabbá válásának, illetve az alkotás örömének, a lét nagyvonalúságának és a tágabb horizont megjelenésének érzete. Ám az 1988 tavaszától kezdődő, új politikai horizontokat formáló események – például 1988 májusában az állampárt reformszárnyának erősödése, Kádár leváltása, 1989 márciusában pedig a többpártrendszerrel a közélet pluralizálódása – időszakában a művészetben is változás észlelhető.
A festészetben radikálisabb kifejezésformák jelentek meg, monokrómhoz közeli megoldások vagy épp ezzel ellentétben teljes színskálák. A művek témáit is a formai változásoknak megfelelő végtelenségvágy határozta meg ekkortól. Újra érzékelhetővé vált - és ez az évtized első időszakának művészeti attitűdjéhez képest változás – a tudományhoz és a klasszikus orosz avantgárd formáihoz való vonzódás is.
A tárlat a korszak legismertebb alkotói mellett olyan művészek munkáit is bemutatja ebből az időszakból, akiknek a művei az utóbbi időben kevesebb figyelmet kaptak, és tevékenységük új felismerésekkel járulhat hozzá ismereteinkhez a rendszerváltás éveinek művészetéről. A kiállítást Bak Imre, Bodóczky István, Gábor Áron, Mulasics László, Bartl József és Mazzag István képei alkotják.
