Énekel, játszik, dalokat ír, szinkronizál, mindezt egy biztonságot jelentő anyaszínház nélkül. Nagy Dániel Viktor mégis megtalálta helyét: szabadúszó színészként az ország bármelyik színpadán, a hazai színházak bármelyik előadásában feltűnhet. Zenés-színész szakirányon végzett 2013-ban a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, egy évvel később jelölték a Legtehetségesebb Pályakezdő-díjra, 2015-ben pedig elnyerte a Junior Prima-díjat. Filmeket szinkronizál és sokféle komikus szerepben nevettette már meg a közönséget.
A fiatal színművészt a komikus szerepek mellett egyre gyakrabban találják meg komoly hangvételű darabok is. Ilyen a legújabb szerepe az Üvegfigurák című, négyszereplős Tennessee Williams-színdarabban, melyet a Radnóti Miklós Színház mutat be december 16-án Valló Péter rendezésében.
A színészi pályához nem kevés kitartás, türelem és extrovertáltság szükséges. Miért ezt a pályát választottad hivatásul? Volt gyerekkorodban esetleg egy színházi darab, példakép vagy mentor, aki hatott rád?
Nagyon exhibicionista kisgyerek voltam: énekeltem, táncoltam, folyamatosan szerepeltem, mindenhova felmásztam, mindig figyelni kellett rám. Nem tudom, hogy ebből egyenesen következik-e a színészet, mint pálya, de aztán a gimnáziumban is énekkaros voltam, ott is énekeltem, verset mondtam. Amikor aztán dönteni kellett, hol tanulok tovább, akkor vált világossá a számomra, hogy nincsen semmi, ami érdekelne ezen kívül. Nem volt sem színészideálom, sem szerepálmom vagy olyan színházi előadás, ami akkora hatással lett volna rám, hogy azért választottam volna a színészetet. Csak éreztem, hogy művészettel szeretnék foglalkozni, és hogy sokat kell még tanulnom önmagamról, hogy sok minden van bennem, amit szeretnék megmutatni. Azt hiszem, ezért választottam a színpadot és a Színház- és Filmművészeti Egyetemet.
Szabadúszó színészként dolgozol, számos felkérésnek teszel eleget, de az Orlai Produkciós Irodának egyik sokat foglalkoztatott művésze vagy. Hogyan indultál el a pályán?
Az egyetemen az ötéves képzés utolsó két évében gyakorlatra megy mindenki különböző színházakhoz. Negyedikes koromban a Vígszínházban voltam egy évet, aztán a következő évben már szabadúszóként folytattam, felkérések szerint mentem oda, ahova éppen hívtak. Akkor Böhm Gyurival dolgoztam a Karinthy Színházban (Marilyn Monroe csodálatos halála, 2012 - a szerk.), a Pécsi Nemzeti Színházban (A padlás - a szerk.) és azon a tavaszon kért fel Orlai Tibor is a Római vakáció című előadás egyik szerepére. Sajátoménak éreztem az előadás kovácsolta alkotóközösség szellemét, a szabadságot, amit ott tapasztaltam és ekkor kezdtem érezni, hogy szeretném, ha ebben a színházban számítanának rám. Ez nem csak a Belvárosi Színház miliőjének volt köszönhető, hanem Tibor személyének is: szerettem volna, ha Ő, mint producer és mint mentor, gondolkodna bennem. Erős volt mindig is a szabadságvágyam, de mindeközben fontos volt az is, hogy legyen egy ember a szakmai életben, akire számíthatok, aki épít rám, aki figyelemmel követi, hol tartok éppen színészi szempontból és ennek megfelelően foglalkoztat. Évről évre kaptam Tibortól egy-egy szerepet, aztán kettőt, majd hármat. Jelenleg nyolc előadásában játszom, és része vagyok az Együtt Szabadon alkotóközösségnek is.
Az Együtt Szabadon alkotóközösség mennyire felel meg egy színházi társulatnak?
Az Együtt Szabadon azokat az embereket fűzi össze, akikkel Tibor évek óta együtt dolgozik, akik visszatérő művészek előadásaiban. Ők alkotják az úgynevezett társulatot. Azért mondom, hogy úgynevezett, mert itt mindenki szabadúszó, csak a kölcsönös egymásra építés annyira erős lett, hogy szükségessé vált a csapat létrehozása. Én is itt vagyok például egyeztetési elsőbbségben, mint normál esetben egy színész az anyaszínházánál. Mindeközben máshol is dolgozom, és Tibor támogatja, segíti más munkák létrejöttét, legyen az film, koncert vagy színházi előadás. Ez más, nagy színházaknál a legtöbb esetben problémás.
A Vígszínház is szeretett volna szerződtetni, amit visszautasítottál. Ahogy mesélsz a pályádról, úgy érzem, számodra sok kompromisszumot, kötöttséget jelentett volna az élet egy kőszínházban?
Pontosítok: ha maradtam volna még egy évet ott, gyakorlaton, akkor esélyes lett volna, hogy tagként is maradok aztán. Ám ezt már sosem tudjuk meg, mert eljöttem. A kőszínház erős hierarchikus rendre épül, és amikor megéreztem egy-egy pillanatban ennek a személytelenségét, sajnos nem tudtam vele azonosulni. Kicsinek éreztem magam.
Szóval a nehezebb, a kevésbé biztonságos utat választottad.
Igen, akkor úgy tűnt, de a megérzéseim alapján cselekedtem. Ugyanúgy, mint 18 évesen, amikor a Színművészetin kívül sehova máshova nem adtam be a jelentkezésemet - kétszer nem is vettek fel. Néha a biztossal szemben a bizonytalan mellett kell dönteni, de ha belülről "szól a hang", akkor talán mégsem olyan nehéz a döntés.
A jövőben egyébként tervezed, hogy leszerződsz egy társulathoz vagy inkább megmaradnál ennél a szabadabb felállásnál?
Ezt még nem tudom. Amíg működik ez a forma, addig ezt nagyon jó csinálni. A feladatok és munkák minősége alakítja az utat, merre megyek, miközben a fejlődést és a hitelességet tartom szem előtt.
Most itt vagyunk a Radnóti Színházban, ahol épp egy új darabot próbálsz. Hogyan vezetett idáig az utad?
A pályám elején még játszottam a Budaörsi Latinovits Színházban (R&L, avagy a mágusok birodalma), a Sanyi és Aranka Színházban (Andromakhé), és az RS9 Színházban (Csehov: Medve) is volt előadásom az Orlai-darabok mellett. A mai napig játszom az Átriumban, a Kultúrbrigádnál az Őrült nők ketrece című darabban, a Manna Kulturális Egyesületnél az Edith és Marlene című előadásban. Mindig is szerettem volna azt a profilt erősíteni, hogy nem egy helyen egyfélét, hanem sok helyen sokfélét játszom, és sok mindenben kipróbálom magam. A József Attila Színházban is játszottam egy musicalt (Cigánykerék) Náray Erikával és Szinetár Dórival, most pedig az Üvegfigurák című darabot próbáljuk itt, a Radnótiban, amelynek december 16-án lesz a bemutatója. Ez megint egy egészen más típusú darab és más jellegű szerep, mint amilyeneket eddig játszottam.
Miben más?
A Radnóti Miklós Színház művészibb profiljából ered, hogy a darabválasztás és a rendezés is költőibb lehet, mint egy magánszínház esetében. Ez nem jó, vagy rossz, pro és kontra, egész egyszerűen más mélységeket tudok itt a felszínre hozni, mint a legtöbb eddigi előadásomban.
Az Üvegfigurák című négyszereplős színdarabot Tennessee Williams drámaíró azonos című műve alapján Valló Péter állította színpadra. Miről szól pontosan az előadás, miben tér el az eredeti változattól?
A mi előadásunk az 1960-as években játszódik, az eredeti műhöz képest később, amely a nagy gazdasági világválság nehéz időszakát idézi. A történet egy furcsa családról szól. Az apa elhagyta őket, ami által anyagilag és társadalmilag is a perifériára kerülnek, így egyfajta kitörési lehetőséget keres és remél mindenki. Van egy író fiú, aki egy cipőgyárban dolgozik. Az anya nyomást gyakorol a fiára, hogyan élje az életét, mivel keresse a pénzt, ne foglalkozzon költészettel, a lányának pedig nagyon szeretne udvarlót szerezni, aki kiemeli, és biztos jövőt teremt a számára. A lánynak van egy kis testi hibája, ami a szükségesnél jobban kihat az önképére: tehát mentálisan sokkal sérültebb, mint ahogyan azt a kis testi hiba indokolná. Az anya megkéri a fiát, hogy a cipőgyárból hozzon egy jóravaló fiatalembert ? ezt a fiatalembert játszom én, aki a darab harmadik harmadában érkezik meg. A végkifejletről nem árulnék el sokat, talán csak annyit, hogy egyfajta nem várt egymásra találás szemtanúi lehetnek a nézők.
Hangulatát tekintve milyen ez az előadás?
Komikus helyzetek tömkelege alakul ki a történet során, ami az édesanya elképesztő akarásából fakad, hogy megmutassa mindenkinek, ők mennyire nem olyanok, mint amilyennek látszanak. Mindent irányítani akar a legjobb szándéktól vezérelve, de az elesett és szomorú asszonynak meg kell küzdenie ezért az elemekkel. Nagyon vicces és egyben nagyon szomorú is ez a fajta akarás, így maga a darab is ezt a kettősséget hordozza magában. Sokat nevetünk a színházban a saját nyomorunkon, saját fájdalmainkon és félelmeinken, ez a darab is vicces ebben az értelemben. Mindemellett nagyon valóságos is, olyan hétköznapian igazi.
Milyen volt a rendezővel, Valló Péterrel dolgozni?
A közös munka Valló Péterrel nagyon jó élmény számomra, mert elsősorban lélektanilag elemeztük és közelítettük meg a figurát - ez sokkal fontosabb volt a próbák alatt, mint a technikai kivitelezés ? ebből a szempontból nagyon megbízik a színészeiben. Tetszett, hogy nem kellett sietni, hogy mindig azt mondta: ?Türelmem végtelen?. Jó volt érezni, hogy az embernek van ideje megkeresni magában a találkozási pontokat a szereppel, és így minden lehetőség adott volt a próbafolyamatban, hogy nagyszerű, komoly és mély előadás születhessen.
A darabban Kovács Adéllal, Lovas Rozival és Porogi Ádámmal játszol. Mennyire volt nehéz egymásra hangolódni?
Lovas Rozival játszottam már korábban több előadásban is a Budaörsi Latinovist Színházban és az Orlai Produkciós Iroda egy-egy színdarabjában. Eddig mindig szerelmeseket játszottunk, azt mondják, hogy jól mutatunk egymás mellett a színpadon. Adéllal és Ádámmal most találkoztam először. Mindig is szerettem volna a Radnóti Miklós Színház színpadán játszani, és az élet szerencsére úgy hozta, hogy Adél felkért erre a szerepre, amelyet örömmel vállaltam el.
Ez a szerep milyen helyet foglal el az eddigi pályádon a nehézségét tekintve?
Technikailag nagyon erős képzést kaptunk az egyetemen a zenész-színész osztályban, ami nemcsak a zeneiségre és az éneklésre vonatkozik, de a színpadon való ritmusérzékre, a bohóctréfákra, a komikus elemek használatára is. Van egy erősen komikus oldalam, amit sokszor kamatoztattam már, mondjuk a Római vakációban, az Egy fenékkel két lovat, vagy a Tajtékos Napok című előadásokban. A komikus énem sokáig előtérben volt, de az utóbbi egy-két évben olyan feladatokat kapok, amelyek jobban mutatják azt a széles spektrumot, ami bennem van, és amelyek nagyobb utakat engednek bejárni színészileg. A tavasszal bemutatott monodrámám (Leszámolás velem) például a sötét színeket, a drámai oldalamat mutatja, ez az előadás mindig nagyon megvisel, mikor játszom. Az Üvegfigurák című előadásban viszont mindkét oldalam érvényesül, ha szabad így kifejeznem magam. Egy jó kedélyű, jó humorú, közvetlen fiatalembert játszom, aki minden közben tele van keserűséggel és elégedetlenséggel a megrekedt élete miatt.
Hány előadásban játszol?
Most éppen 14 előadásom van, amit egyeztetni kell.
Nem nehéz egyszerre ennyi karaktert, ennyi történetet vagy akár ennyi szöveget fejben tartani?
Nem. A szövegek célokká alakulnak át az ember fejében, érzelmekké, amelyeket meg szeretne mutatni. Egy színésznek, amikor kiáll a színpadra, jó esetben mindig van valamilyen célja: valamit meg akar mutatni magából. Ehhez megkeresi azokat az érzelmeket magában, amelyeket az adott szerep igényel, és csak ezután jön a szöveg. Az, hogy verbálisan, annak a segítségével tolmácsoljuk ezeket az érzelmeket, gyakorlatilag harmadlagos dologgá válik már játék közben. Amikor egy középkori nyelven íródott, verses est szövegét ismétlem át magamban, előadás előtt, vagy amikor átpörgetem az agyamban a monodráma szövegét, akkor mindig rá kell jönnöm, hogy jé, ez megvan, ezen nem kell aggódnom, megvan valahol az ember szervezetében, hogy ezek a szavak jönnek egymás után. Olyan ez, mint amikor az ember egy popszám refrénjét dúdolja, akkor sem gondolkozik a szövegen.
A Brazilok című filmben is játszottál, ez volt az első nagyjátékfilm-szereped. Milyen különbséget érzékeltél a filmszerep és a színházi szerep között?
Nagyon jó tapasztalat volt, izgalmasnak találtam mindig visszanézni a jeleneteket és saját magam a kis képernyőn, a helyszíni sátorban, hogy az, amit éppen gondoltam és játszottam, mit jelent a vásznon. A képernyőn néha egy gondolat is elég, gesztusok nélkül, hogy kifejező legyél, a színpadon ennél több kell mind hangerőben, mind mozdulatokban. Szeretem azt az aprólékosságot a filmezésnél, hogy mindeneddel tisztában kell legyél, mit jelentesz. Kell kívülről látni az apró mozzanataidat, hogy vajon azt jelented-e, amit jelenteni szeretnél.
Eddig a komolyabb szerepek felé történő elmozdulás volt a célod, ami most meg is valósul. Van következő pont a szakmai bakancslistádon?
Igen, az éneklés. Gyerekkoromban énekesnek képzeltem el magam. A színészi elhivatottság mellett nagy súllyal van jelen az életemben a zenei pálya építése. Hrutka Robival idestova három éve zenélünk együtt különböző projektekben és éppen most kaptunk visszajelzést a Nemzeti Kulturális Alaptól (NKA), hogy támogatják a közös dalaink felvételét és a koncertturnénkat, amelyre beadtuk a pályázatot. Úgyhogy tavasszal elkezdődnek a lemez felvételei, és májusra tehető az első budapesti koncertünk is. Szóval az énekesi karrier beindítása a következő cél, vagy legalábbis párhuzamosan a másik lépés a drámai szerepek erősítése mellett.
Révy Orsolya
Nyitókép: Nagy Dániel Viktor az Üvegfigurák olvasópróbáján. Fotó: Dömölky Dániel
