 |
A Régi Zeneakadémián való találkozás alkalmával számtalan olyan kérdés került szóba, ami általában a művészetet, a kultúrát és főként a hangszerkészítést érintik. Nem tudja mindenki, hogy az igazgató már gyermekkorától szívta magába a zenét, édesapja Lendvai Ernő Széchenyi-díjas zenetudós, aki a legendássá vált tengelyrendszert dolgozta ki, édesanyja Tusa Erzsébet zongoraművész, aki másfél évtizedet tanított Japánban és akihez Japánból jártak tanulni növendékek. Lendvai Tamást kora gyermekkora óta a zongora működése, a hangszerészet vonzotta, amelynek magyarországon doyenje lett: restaurál, felújít, hangol, oktat és szervez.
- 20 éves az iskola. Ez az időszak már jelentős tapasztalatokhoz juttatott, de milyen az iskola helyzete jelenleg?
- A mostani időszak nem kedvez nekünk sem: azon megszorítások, amelyekkel a Zenekadémia találkozik, azzal nekünk is valamilyen módon szembe kell néznünk. Viszont a helyünk és a hovatartozásbeli helyzetünk egyaránt kiemelkedő.
- Ezek szerint a Zeneakadémia a legjobb helyszín.
- Az egyetem tekintélye, a zenei életben betöltött szerepe egyaránt olyan hátteret biztosít, ami megkérdőjelezhetetlen. Lehet, hogy más intézményben gazdasági értelemben jobb helyzetünk lehetett volna, de semmiképpen nem cseréltem volna el. Ráadásul a státusom miatt többször kaptam helyet az egyetem szenátusában, amely részvétel a hangszerészetnek ily nagyon fontos.
- Hogy indult el az iskola?
- Semmelweis Tibor alapította, aki addig egyszemélyben oktatott mindenkit, szinte mindenre. Erre az időszakra kedves öniróniával emlékszik, miközben a helytállása, szemléletmódja példamutató volt. Később, 1991-ben az ő kezdeményezésére indult be a mostani iskola - immár szaktanárokkal.
- A hangszerészet oktatásában sok régi elem maradt meg.
- Ebben a szakmában eredendően céhes rendszerben működött az oktatás, mestereknél tanultak a kezdők. A mester végül felszabadította a növendéket, amikor az alkalmassá vált erre, ezek után kezdhette el önálló tevékenységét. Sok esetben ilyenkor a tanuló elment külföldre tanulni, 'világot látni". Ennek a rendszerenek ma is látjuk nyomait, ma is ez az egyik legfontosabb eleme a képzésének - de a mai világban elkerülhetetlen és rendkívűl fontos, hogy intézményesen sajátítson el ismereteket a leendő hangszerész, mind a szakmájáról, mind általában a világról.
- Miért fontos mindez?
- A hangszerészetnek is vannak olyan elemei, ami kapcsolatban áll társterületekkel, akusztikával, faiparral és persze a zenével, ezek tanulhatók és megismerhetők. A másik még fontosabb, hogy a hangszerész majd zenész körökben fog mozogni, ahol nagyon fontos, hogy partnerként jelenjen meg, úgy tudjanak rá tekintetni. Ehhez, egyfajta általános hangszerész-intelligenciához kultúrára van szükség, amihez szélesebb körű tanulmányok szükségesek. Ezért is fontos egy iskola.
- Nem fogadják el egyenrangú félként a hangszerészeket?
- Sajnos sokszor még mindig nem, sok muzsikus valami alárendelt tevékenységként tekint a munkánkra. Ezen változtatni akarunk és ebben a változtatásban az iskola szerepe kiemelkedően fontos.
- A hangszerészvilágban milyen szerepe van a budapesti iskolának?
- Nemzetközi értelemben is kiemelkedő az oktatásunk és a végzettség is, amit nyújtunk. Az oktatásunk hatása is egyértelműen pozitív. Vannak vélemények, mely szerint az iskolában túlképzés folyik, miközben természetesen az ellenkezőjét is vallják. Az bizonyosan fontos, hogy a szakmával együtt alakítsuk a képzést, igyekszünk a véleményeket és igényeket integrálni tevékenységünkbe. A jelenlegi, úgynevezett szórvány képzési rendszerű gyakorlati oktatás (25-30 külső műhelyben), ami harmonizál a régi céhes rendszerrel, egyfajta kiszolgáltatottságot jelent az iskola működésében, hiszen csak olyan tanuló felvételére van lehetőség, akit valamelyik műhelybe befogadtak. Ezt enyhítené egy központi tanműhely létrehozása, amely egészséges gondolkodásmód és kompromisszum esetén semmiképpen nem jelentené a külső műhelyek által oly színessé és értékessé tett lehetőségek megszűnését (e sokszínűségnek természetesen vannak előnyei és hátrányai), mégis egyfajta biztonságérzetet adna mind az iskola létszámfüggőségében, mind a tanulók elhelyezkedését, esetleges áthelyezési igényét és egységesített alapképzését érintően. Mindez azonban elsősorban anyagi kérdés...
- A magyar hangszerészetnek voltak nagy korszakai, mennyire kedvez korunk a nagy egyéniségek kialakulásának és az iskolának milyen szerepe lehet ebben?
- Messzebről közelíteném meg a kérdést. A zene mindenhol jelen van, egészen meglepő helyeken is: metróban, műsorok között a televizíóban, számtalan helyen. Ha nem lenne, nagyon hiányozna. A zene hatalmas ipar. Hagyományos megközelítésben a zenei élet három egyenrangú tartóoszlopa (mint a legstabilabb szék három lába) a mindig megemlített zeneszerző, és a mindig ünnepelt előadóművész mellett a legtöbbnyire méltatlanul háttérbe szoruló hangszer ill. hangszerész. Pedig mindannyian tudjuk, hogy e harmadik láb nélkül felborulna a rendszer az előző kettő minden 'erőfeszítése" ellenére... Ez a harmadik, amiről főleg Magyarországon megfeledkezünk és amin változtatni kellene. Amennyiben ezt a tényt tudomásul veszi a zenei világ, akkor megint meglesz a lehetőség nagy egyéniségek megjelenésére. Visszatérve a konkrét kérdésre, azért látnunk kell, hogy több olyan tekintélyes mester tevékenykedik, akik rendkívüli hatással bírnak környezetükre. Ezek a személyek vagy műhelyek a régi nagy hagyomány alapján nőnek. Ilyenek például a Pécsi Orgonaépítő Manufaktúra, a BKM, Müller György, Grúber, Kónya, Rácz Barnabás, vagy a Sonus, a Rose, a FonTrade, a Vintage és még sorolhatnék neveket. A magyar hangszerészet ismét nagy lehet.
- Személyes elemeket megragadva, a te pályádban a korai emlékek teljesen egyediek.
- Így van, édesapám, Lendvai Ernő zenetudós állandóan zongorázott otthon, és Bartókhoz való visznyulása könyveiben és elemzéseiben is megmutatkozott, mintegy iskolát teremtett. Édesanyám, Tusa Erzsébet is folyamatosan gyakorolt, tanított. A ő Bartókkal való kapcsolata többek közt a Scherzo, op. 1 ősbemutatójához kapcsolódik, továbbá koncertezett Pásztory Dittával, ami nagy szó volt, hiszen Bartók Béla özvegye nagyon kevesekkel lépett fel. E hatások folytán a zongora kezdetektől életem része volt, sokan jártak hozzánk kiváló muzsikusok, a kor ismert zenei egyéniségei. Amikor pedig erre a szakmára adtam a fejemet és már évtizedeket eltöltöttem benne, felmerült a kérdés: lehet-e egy ilyen családban közöm nekem is Bartókhoz? Az élet néha tartogat nagy meglepetéseket és élményeket. Így elképzelhető mit éreztem, amikor felkértek arra, hogy restauráljam Bartók Béla zongoráját, amely most is megtekinthető a Bartók Emlékházban...
- A továbadott tudás mögött ott rejlik mindez, a nagy múlt.
- quinói Szt. Tamásnak tulajdonított mondást szoktam idézni: 'Aki kézzel dolgozik, az a kézműves, aki kézzel és ésszel, az a mester, aki kézzel, ésszel és szívvel, az pedig a művész". A hangszerészet csodálatos szakma és elégedett vagyok, hogy ezzel foglalkozom. Amúgy is kivételezett a helyzetem, ugyanis tanítok, mellette időnként javítok, restaurálok, elméleti kérdésekkel foglalkozom, majd hangolok. Tehát rendkívűl sokszínű a tevékenységem, a hangszerészet nagyon sok részével foglalkozom.
- Honnan jött az ötlet a Hangszerek Napjára?
- Alapvetően az iskola 20 éves jubileuma a kiindulópont, de szeretnénk hagyományteremtő rendezvényt szervezni, amely évről évre felhívja a figyelmet a hangszerekre a hangszerészetre. Ismét arra kell hivatkozzak, hogy a hangszerészet a zene fontos része és ezt méltó módon szeretnénk kifejezni. Sok muzsikus úgy gondolja, hogy ért a hangszerekhez és a hangszerészethez. Ironikusan erre azt szoktam mondani, hogy ez nekünk jó, mert munkát hoz. Viszont komolyra fordítva a szót - egy hasonlattal élve - egy autóversenyző a Forma 1-en, bár ért a kocsijához, mégsem gondolja, hogy neki kéne szerelnie: szakemberekre bízza. A muzsikus nem hangszerész, az egy teljesen más szakma. A hangszerész másképp közelíti meg a hangszereket és ebben a tekintetben a zenei világot, mint a zenész, mást tud róla, mást vesz észre és mást figyel. A zenész keze alatt a hangok sokasága ápol és eltakar, ezzel szemben a hangszerész sokkal analitikusabban figyel oda minden egyes hangra, akár egy hangoláskor, akár egy mechanika-beszabályozáskor. És lehetne sorolni a felfogásbeli, gondolkodásmódbeli különbségeket.
- A figyelem, a fókusz fontos dolog.
- Azt gondolom, hogy amikor egy zongorát meghallgatok, ugyanazt hallom mint bárki más, nem hallok se többet, sem kevesebbet. Pontosan ugyanazt hallja mindenki, a különbség csak annyi, hogy másra figyelek, megtanultam, hogy mit kell észrevegyek. A hangszerészettel kapcsolatos másik nagy probléma, hogy a muzsikusok nem tanulnak semmit a témáról, így ismeretek hiányában könnyen fogalmaznak meg téves, lila ködös vélekedéseket.
Visszatérve az autós hasonlatra elképzelhetetlen, hogy egy autóversenyző legalább (de nem csak) alapszinten ne legyen tisztában gépkocsijának működésével. Ez a zenészek esetében nincs így, sokszor sejtelmük sincs hangszerük felépítéséről, működéséről, akusztikájáról, történetéről, javíthatóságáról, lehetőségeiről és korlátairól.
- Ennek javításán az iskolának jelentős szerepe van.
- Most is van már hangszerismeret tárgy a Zeneakadémián, amit fakultatívan felvehetnek a hallgatók és mi tanítjuk. Ennek az oktatásnak is a szakirányú ismereteken túl az volna a célja, hogy a zenészek a hangszert ne egyszerű tárgyként, használati eszközként közelítsék meg, hanem társként, művészetük egyik zálogaként. Erre szép példa Liszt Ferenc vallomása, amelyben gyönyörű hasonlatok utalnak a legbensőségesebb zenész-hangszer viszony fontosságára: 'Mert lásd az én zongorám az nekem, ami a tengerésznek a fregattja, ami az arabsnak a paripája, sőt még több talán, mert a zongorám ezidáig én voltam, az én szavam, az én életem... benne élt minden vágyam, minden álmom, minden örömem és minden bánatom."
