Nigel Kennedy koncertje komoly fejtörést okoz jelen sorok írójának, aki nem gyakorlott zenekritikus. Azonban bizonyos értelemben Kennedy mégis megkönnyíti a dolgomat, hiszen több mint három órán keresztül tartó estje esemény elsősorban - one man show és stand up comedy, hogy angol kifejezések szénakazlába rejtsem aggodalmaimat.
A hegedűművész extravagáns viselkedésével, a jazz felé kacsintgató zenéjével (és Jimmy Hendrix-feldolgozásaival) komoly rajongótáborra tett szert az elmúlt húsz évben, fiatalok százait, ha nem ezreit nyerte meg a komolyzenének. Persze ez nálunk, ahol az Apocalyptica minden nyáron háromszor fellép, nem akkora újdonság, de Kennedy a nyolcvanas években kezdte, ami azért tiszteletet parancsol.
Az első részben kilép egy úgynevezett "csávó" a színpadra, aki beszélni kezd. Csálé, kissé punkos frizurájából azonnal lehet azonosítani, ha mintás kabátjáról, zsebes nadrágjáról és a derekára kötött kendőből nem sikerülne. Pontosan úgy néz ki, ahogy a nyolcvanas években egy fiatal hegedűs elképzelhetett egy punkot - pufi és jóindulatú arca még számos téves képzelgést ígér. Például azt, hogy humoros.
S valóban, mielőtt elkezdenék Mozart D-dúr hegedűversenyét (K218), az Óbudai Danubia Zenekar hölgytagjait dicséri/hozza kínos helyzetbe, illetve egy némileg esetlen másodhegedűssel tolmácsoltat. Az ebből fakadó humoros helyzeteket most nem részletezném, de tény, hogy Kennedy tapasztaltan és érzéssel játssza a gyönyörűen fényes fiatalkori Mozart-művet. Még jó, hogy tapasztaltan, hiszen az elmúlt másfél hónapban kopottra játszotta ezt a repertoárt Sydneyben és Londonban. A kb. 25 perces zenemű így mintegy intervallum két poénáradat között.
Nigel talán észrevette, hogy a pesti közönség a zenére koncentrál, így Beethoven D-dúr hegedűversenyét (Op. 61) már poén nélkül játssza, ekkor azért hangszertudása és finomkodó lelke is megnyilatkozik a félelmetes erejű dallamok során át. A közönség őrjöng, de még jobban megőrül a majd háromnegyed órás ráadásoktól, amikor egy Hendrix-átirattól kezdve a gyertyafényes mulatóig zenei gegek sorozatát produkálja, ezúttal valóban szellemesen.
Allűrjei, például a vagány köszöngetések (öklünket összeütjük, király), a második ismétlés után kifejezetten fárasztóak, noha beváltak: a mellettem ülő szolid menedzser a koncert végére már ökölrázással köszönti kedvencét. A hegedűművész láthatóan irigyli a rocksztárokat. Nigel Kennedy profi zenekarvezető (a Danubia zenészeit, úgy tűnik, teljesen levette a lábukról) profi showman, profi előadó, profi hegedűs - győzelme könnyű, mégis emlékezetes marad.
