„Esőként szitáljon tanításom, harmatként hulljon mondásom, mint permet a zsenge fűre, záporeső a pázsitra.” (5 Mózes 32,2)

Bár szinte egyidősek vagyunk, magam is elmondhatom, mindent Kónya Katától tanultam, amit a tanításról tudok. Annak idején néhány évig iskolában is dolgoztam, s ebben az időben a kezdőkre jellemző pánikomat csakis Kata tudta csillapítani. Leültetett, és azt mondta, nem kell félni a gyerekektől, sem a tanítástól, majd szép sorjában elmondta, mit hogyan csináljak. A nap bármelyik pillanatában felhívhattam segítségért, készségesen magyarázott. Ő volt számomra az a kéz, amelyet bármikor megfoghattam, s úgy éreztem, sosem vagyok egyedül.

„Az Istentől nekem adott kegyelem szerint, mint bölcs építőmester, alapot vetettem, de más épít rá. Vigyázzon azonban mindenki, hogyan épít rá.” (Pál első levele a korinthusiakhoz)

Kata szárnyai alá idén szeptemberben harmincegy óvodás került.

Harmincegy gyerek egy osztályban?, álmélkodom, de ő csak mosolyog. Persze, nem tagadja, jobb lenne, ha kis létszámú csoportokban lehetne oktatni, de mint egy varázsló, ő így is megoldja, hogy jusson idő minden kisgyermek egyéni fejlesztésére. Akár egy jó édesanya. Katának ebben óriási gyakorlata van, hiszen négy gyermeket nevelt fel, ráadásul egyedül. A legnagyobb lánya Csenge, őt követi a fia, Bence, majd az ikrek, Virág és Boglárka. Mára már majdnem mindannyian diplomás, csodálatos felnőttekké váltak, akinek nincs diplomája a családban, az épp egyetemista. Kérdem is Katától, mindezt hogyan csinálta, de ő csak mosolyog. Azt mondja, családi támogatással mindent megoldott, ahogyan most is mindent megold.

S hogy mennyire figyel a részletekre, valamint a gyermeki lélek rezdüléseire, az a történet is mutatja, amit így mesél:

„Új gyereknek lenni rossz dolog, és én nagyon sokszor voltam az. Édesapám munkája miatt folyamatosan költöztünk egyik városból a másikba, emiatt sok iskolába jártam. Utáltam, hogy felállítottak, ki kellett mennem a többiek elé és elmondani, ki vagyok. Egy gyerek egyébként is szorong minden ismeretlen helyzettől, ilyenbe belekényszeríteni senkit nem szabad. Éppen ezért nagyon megértem az új gyerekeket, és soha nem teszem velük azt, amit annak idején velem tettek a tanítóim. Azt szeretném, ha minden diák jól érezné magát az osztályomban, ezért kerülöm az olyan helyzeteket is, amelyekben kiszolgáltatottnak érezhetik magukat.”

„Az Úr velük volt munkájukban, és tanításukat csodákkal kísérte és igazolta.” (Márk 16,20)

Kata a főiskola mellett Dunakeszin pedagógiai asszisztensként kezdett gyerekekkel foglalkozni, majd egy kistelepülés iskolájába került, ahol nehéz sorsú, túlkoros, problémás gyerekekkel dolgozott. Volt olyan is közöttük, akinek a szülei börtönben ültek. Itt aztán igaz volt a mondás, miszerint „megszoksz vagy megszöksz”. Kérdem is tőle, olyan fiatalon miért tartott ki egy ennyire nehéz feladat mellett, ahol, mint mondja, volt, hogy a gyereket a háztetőről kellett leimádkozni, máskor meg a diákok kiszöktek az ablakon.

Kata emlékeiben élénken él, hogy bár írni, olvasni, számolni nem feltétlenül szerettek az ott tanuló gyerekek, de táncolni nagyon, szünetben is ezzel szórakoztatták magukat az udvaron. Beszélgetni is jól lehetett velük, mondja Kata, aki remekül megtalálta a hangot ezzel a problémás gyereksereggel is. Egyetlen pillanatig sem jutott eszébe ezekben az időkben sem, hogy elhagyja az iskolát vagy a pályát.

„Végül, akikben jó földbe hull, azok hallják a tanítást, magukévá is teszik és harminc-, hatvan-, sőt százszoros termést hoznak.” (Márk 4,20)

A kis falu iskolájában eltöltött nehéz, de tanulságos időszak után Kata életet adott négy gyermekének, s csak ezután ment vissza tanítani, de ekkor már jelenlegi munkahelyére, a Dunakeszi Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskolába. Itt valóban megtalálta a számítását, kiteljesedhetett, osztályfőnök lett, azt csinálhatja, amit szeret. Ezért nagyon hálás kollégáinak, igazgatójának és a szülőknek is.

Adódik a kérdés, miért nem lakóhelyén, Gödön keresett magának munkát annak idején. Erre nagyon egyszerű a válasz, mosolyog. Nem szeretett volna ott tanítani, ahol a gyerekei tanultak, szerinte az ilyen helyzetek soha nem egészségesek. Emellett így a privát életét is jobban őrizheti, még akkor is, ha az elmúlt jó néhány évben Dunakeszin is sok családot megismert.

Lassan befejezzük beszélgetésünket, aminek egyébként vélhetően egy hét múlva sem tudnánk igazán a végére érni. A nap lemenőben. Kicsit mindketten elmélázunk azon, milyen is lenne számunkra az ideális iskola. Kata azt mondja, ő is egyetért azzal a mátészalkai pedagógussal, aki olyan iskolára vágyik, amely pedagóguscentrikus, s ettől egyben gyerekcentrikussá is válik. Szeretné, ha az iskolák nem szolgáltató cégként működnének, és ha kisebb létszámú osztályokkal lehetne dolgozni. A legfőbb vágya viszont az, hogy minden pedagógus megtarthassa a szabadságát, és saját kvalitásának megfelelően foglalkozhasson a gyerekekkel. Mint mondja, ő szerencsés helyzetben van, mert jelenlegi munkahelyén ez a feltétel adott.

„A tanítás, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki engem küldött.” (János 14,24)

A teljes cikk a Magyar Kultúra magazin 2021/4. számában jelent meg.

Fotók: Lettner Kriszta