Balázs Imre József
Sokat olvasó gyerek voltam, nem igazán tudtak leterelni a kötelező olvasmányok az örömolvasás útjáról. Saját olvasmányaim az ifjúsági regények után az indiános könyvek (Cooper, Karl May), állatos könyvek (Gerald Durrell, Fekete István), Verne-regények, krimik, science fiction könyvek, Rejtő-regények voltak, amelyek szép természetességgel csúsztak át Dumas, Victor Hugo, Jókai olvasásába. Nem voltak traumatikus kötelezőolvasmány-élményeim, nemrég előkerültek az elemista füzeteim, amelyekbe bele kellett rajzolni-írni azt, amit épp aktuálisan olvastam.
A Delfin Könyvek ifjúsági regényeinek sok darabja szerepelt ezek közt, biztos vagyok benne, hogy a tanítónőm nem konkrétan ezeket ajánlotta olvasásra, hanem örömmel fogadott mindent, amit olvastunk. Ez a megközelítés szerintem manapság is működhet az olvasóvá válás kezdeteinél. Később, a rendszerváltás környékén, emlékszem, kifejezetten pozitív élmény volt például Szilágyi Domokost vagy Székely Jánost olvasni középiskolai olvasmányként, a román irodalomból is megérintettek Mircea Eliade prózái vagy Nichita Stănescu versei.
A kulcs talán a fokozatosság, illetve az örömolvasmányok bevonása az iskolai beszélgetésekbe – tíz-tizenkét éves korig ez nagyon fontos, és később sem elvetendő. A jó tanári gyakorlat része lehet, hogy a diákok által javasolt könyv legyen közös olvasmány egy-egy osztályban. Ennek megvannak a rizikói is természetesen, meg nagy rugalmasságot kíván a tanár részéről, de biztos vagyok benne, hogy hosszú távon megtérül.
Bakos Réka
Számomra a kötelező irodalom mindig is teherként volt jelen az iskolai éveim alatt. Egészen középiskolás koromig. Az igazság az, hogy nagyon kevés kötelező szakirodalmat olvastam el. Valahogyan mindig megoldottam sunyiban. A versek viszont mindig is foglalkoztattak, azokat szerettem olvasni már akkor, ez pedig mára sem múlt el. Hatalmas magyar költőink vannak.
Szégyen vagy nem szégyen, az egyetemig várnom kellett arra, hogy úgy érezzem, most már olvasni szeretnék valamit. Néprajzkutatóként végeztem, így főleg a végzettségemhez közel álló irodalmat olvastam. Az egyik legszínesebb tudományág, bőven lehet szemezgetni a témák között. Meghatározó könyv volt az egyetemi éveim alatt és az egész életemben is (amit akárhányszor elolvasnék) Eliade A szent és profán című írása.
Az, hogy ez az egész miért hat ennyire negatívan a fiatalokra, nagyon sok mindentől függ. Elsősorban tudjuk, hogy az, ami előtt már a „kötelező” szó áll, szinte kiállt azért, hogy „akkor aztán én ugyan nem”! Természetesen tudnunk kell a kötelező címkékkel ellátott művekről is – ezt egy alapnak tartom. Viszont másodpercenként rengeteg inger éri a gyereket, hatalmas erőfeszítés lekötni a figyelmüket. Nem értek egyet azzal, hogy azokat a régi műveket olvassák, melyeket olykor még egy felnőtt sem ért meg, gondolok itt a nyelvezeti nehézségekre. Mindenképp bevezetném, hogy sokkal több kortárs író közül válogathassanak a diákok, akár ők maguk. Biztos vagyok benne, hogy motiválná őket, s talán nem rossz szájízzel ülnének le és nyitnák ki a könyvet, s még az is meglehet, a végén nem is tudnák letenni.
Újházi Ádám
Bár a kötelező irodalom könyvei az érdeklődésemet nem keltették fel, mindenképpen az olvasás felé tereltek. Ugyanis ekkor kaptam rá az olvasásra. Szerencsére a szüleimnek az volt a fontos, hogy olvassak, nem pedig az, hogy micsodát. Ekkor szerettem bele a fantasytémába. Egy idő után olyannyira rákaptam az olvasásra, hogy a legtöbb órán, bármi is zajlott körülöttem, olvastam.
Attól függetlenül, hogy nem olvastam el a kijelölt kötelező irodalmat (nem akarok hazudni, Az ember tragédiáját körülbelül hétszer olvastam), fontosnak tartom a gyermekek minél szélesebb körű irodalmi nevelését, mert ha meg sem próbálják, nem alakul ki az ízlésük. A mai gyerekek és a mai emberek (úgy általában) figyelmét nagyon nehéz lekötni, tartósan még nehezebb. Egy könyv nem veheti fel a versenyt a folyamatosan görgethető különböző közösségi oldalakkal és videómegosztó portálokkal, hacsak nem ragadja meg az olvasó érdeklődését.
Amennyiben egy gyereket időben nem szerettettünk meg képzelegni, elképzelt, varázsvilágokban utazni, és nem kényszerítjük rá az elméjét, hogy ne várja magától értetődőnek a képeket és a gondolatokat, akkor mi sem várhatjuk el tőle, hogy olvasóvá váljon. Ebben fontos szerepe van a kötelező irodalomnak, mert ekkor kötelezzük a gyereket arra, hogy könyvet vegyen a kezébe. A könyvek témája olyan, amilyen, itt a legnagyobb felelőssége a tanítóknak, tanároknak van, hogyan keltik fel a gyermek kíváncsiságát és terelik a figyelmét. Alapvetően ezt nem látom problémának, mert a világ arrafelé halad, hogy az embernek ideje sincsen olvasni.
Ha egy gyerek a könyvet bújja, ahelyett, hogy a telefonját nyomkodná (ne adja Isten, nem kap telefont vagy nem érdekli), könnyen lemaradhat az aktuális elektronikai forradalmakról, melyek most már szinte évente követik egymást. És ki szeretné, hogy a gyermeke lemaradjon, kiközösítsék, vagy emiatt hátrányból induljon a munkaerőpiacon? Ne akarjuk olvasásra kényszeríteni a gyermekeinket, hanem tegyük őket kíváncsivá és akarjuk, hogy képzelegjenek.
„Hiszen a világ legjobb videókártyája a képzeletünk.” (Agymenők)
