Kora középkori temetők vizsgálata az Obtól a Volgáig – Újabb mérföldkő a magyar őstörténet archeogenetikai kutatásában

A korai magyarok népességtörténetével foglalkozó
projekt magyar–orosz–ukrán tudományos együttműködés keretein belül valósult
meg, összesen 18 intézet és egyetem régész, antropológus és genetikus
munkatársai vettek benne részt. 

Az elmúlt évtizedben a Pázmány Péter Katolikus
Egyetem és a Magyar Őstörténeti Kutatócsoport forrásfeltáró régészeti expedíciók keretében hatékonyan
működött közre a korai magyarokhoz kapcsolódó oroszországi temetők feltárásában
és értelmezésében. A kutatási együttműködések lehetőséget biztosítottak a
magyar fél számára a feltárt temetők emberi csontanyagából történő
mintavételekre és annak archeogenetikai vizsgálataira is. A
nyelvészeti-történeti alapon meghatározott Volga- és Urál-vidéki egykori magyar
szállásterületekről folyamatosan újabb régészeti kapcsolatok jelentkeztek,
amely összefüggések biológiai szempontú ellenőrzésébe bekapcsolódott az ELKH BTK Archeogenomikai
Intézete is.

A kutatók célja az volt, hogy új adatokkal járuljanak hozzá a magyarok eredetének megismeréséhez.

Ennek elérése érdekében a munkacsoport a feltételezett vándorlási útvonal – régészeti, történeti, földrajzi szempontok alapján – magyarokhoz kapcsolható temetkezéseinek vizsgálatát végezte el. A kutatás kiterjed a 9. században a Volga-vidéken maradt magyar népesség, illetve a magyarok szálláshelyeinek közvetlen szomszédságában élő csoportok jellemzésére is. A Kárpát-medence honfoglalás kori genetikai adataival összevetve pedig kérdés volt, hogy mennyit őrzött meg a Volga–Urál régióban leírt genetikai jellemzőkből az ide érkező honfoglaló népesség.

A tanulmány közvetlen előzményeként a Csáky Veronika, Gerber Dániel és szerzőtársaik által 2020-ban, a Nature kiadói csoport Scientific Reports folyóiratában közölt munka említendő, amely először erősítette meg genetikai aspektusból a kora középkori Urál-vidék magyar etnogenezisben betöltött fontos szerepét.

Szeifert Bea és szerzőtársai most megjelent tanulmánya a két évvel ezelőtti munkát kiterjesztve 112 egyén maradványainak archeogenetikai vizsgálatáról számol be, melyek 18 kora középkori oroszországi temetőből származnak, az Ob és Volga folyók közötti térségből.

A tágabb kitekintést nyújtó vizsgálatban a lelőhelyek kronológiai és régészeti szempontok alapján csoportosíthatók.

Egyesek közvetlenül a magyarok elődeinek az Urál hegységen való átkelését követő időszakhoz tartoznak (Kusnarenkovo kultúra), más temetőket a magyarok és a Volga–Urál régió egyéb népcsoportjai (korai volgai bolgárok, permi népek) együtt használhatták a 9–11. században. Megint mások a Julianus barát által a 13. század első felében megtalált, „keleten maradt” magyarok temetkezései lehettek (csijaliki kultúra, 11–14. század).

Két további, most vizsgált lelőhelycsoport tágabb értelemben kapcsolódik a magyar etnogenezishez:

a szamarai Volga-könyökben a Novinki típusú, 8–9. századi temetők kutatását a magyarokhoz való földrajzi és időrendi közelség, valamint a Kazár Kaganátushoz fűződő kapcsolatai, míg a nyugat-szibériai korai obi-ugor temetők leletanyagának elemzését a magyarok elődeitől való nyelvi elválást követő, még közel 1500–2000 éves egymás mellett élés indokolta.

„A mitokondriális DNS és Y kromoszomális vonalak elemzése során számos egyedi szintű kapcsolatot találtunk a lelőhelyek/lelőhelycsoportok között és azokon belül is” – hangsúlyozta Szeifert Bea (ELKH BTK Archeogenomikai Intézet), a tanulmány első szerzője.

A Kusnarenkovo kultúra temetőinek vizsgálata
egyértelműen pozitív példát mutat a sokszor felmerülő kérdésre: vajon a
régészeti kultúrákat biológiai rokonságban álló csoportok alkották? Az Urál két
oldalán található Ujelgi és Karanajevo temető népessége között az anyai és apai
vonalak egyaránt szoros kapcsolatot jeleznek. A két középkori temető
népességének jelentős része dél-uráli vaskori gyökerekre vezethető vissza, de
ezen korábbi, helyi népesség genetikai összetétele az idők során őt ért hatások
miatt módosult.

Ugyanezek a biológiai, genetikai kapcsolatok segíthetnek a tárgyi mellékletek nélkül temetkező, Julianus-féle magyarok azonosításában is.

A 9–10. századi, honfoglalókkal leletanyagban számos párhuzamot mutató Bolsije Tyigani és a Julianus-féle keleti magyaroknak tulajdonított temetők között különösen sok szoros anyai kapcsolat mutatható ki, mely a két közösség közötti, legalább részleges folytonosságra utal. Türk Attila (PPKE BTK, Régészettudományi Intézet; ELKH BTK Magyar Őstörténeti Kutatócsoport), a tanulmány vezető régésze kiemelte: „Ezen eredmény a régió iszlamizációja miatt sok esetben tárgyi mellékletekben már szegény csijaliki kultúra temetőit – a régészeti, történeti feltételezést megerősítve – egyértelműen összeköti a magyarokkal.”

A volga–uráli csoportokban észlelt anyai és apai vonalak többsége a Kárpát-medencei honfoglalás kori csoportokban is megtalálható.

Az újabb vizsgálatok nyomán néhány leszármazási vonal a két régió lakosságának közvetlen kapcsolatairól árulkodik, ami azt jelzi, hogy származásuk közös a Volga–Urál régióban vagy legalábbis annak közelében.

A munkacsoport újraelemezte a Kárpát-medence honfoglalás kori temetőiből ismert genetikai adatokat a Kovács László régész (ELKH BTK Régészeti Intézet) által kidolgozott, a temetők sírszámán és használati idején alapuló rendszer szerint. A 10. századi, kis sírszámú, úgynevezett szállási temetők lakosságát magába foglaló csoport mutatta a legnagyobb hasonlóságot a vizsgált Volga–Urál-vidéki népességgel. A nagy sírszámú Kárpát-medencei temetőkben (ún. falusi temetők, 10–12. század) az idő előrehaladtával egyre inkább látványos a helyi lakossággal való keveredés. Fennmaradt azonban néhány Volga–Urál területén jellemző anyai és apai vonal még ezekben a gyakran köznépinek nevezett csoportokban is. A két terület lakossága között leírt számos anyai kapcsolat arra utal, hogy nemcsak férfiak, hanem egész családok érkeztek a Kárpát-medencébe a 9. század végén.

Vajon a Kárpát-medencei honfoglalás kori régészeti leletek keleti analógiái csak a kereskedelmi kapcsolatok eredményei, vagy rokon népességek interakciójáról lehet szó?

A tanulmány szerzői arról számoltak be, hogy a legújabb őstörténeti régészeti modell alapján vizsgált, magyarokhoz köthető kora középkori csoportok és azok képviselői között – a korai obi-ugorok kivételével – számos egyértelmű genetikai kapcsolat mutatható ki, melyek egyértelműen bizonyítják, hogy érdemes a magyar etnogenezist ezen régészeti analógiák mentén vizsgálni.

A Volga–Urál régióban sikerült azonosítani a
Kárpát-medence lakosságában korábban leírt „keleti” elemeket, melyek
archeogenetikai szempontból is alátámasztják azt a történelmi, nyelvészeti és
régészeti feltételezést, miszerint a honfoglalók egy része közvetlenül vagy
közvetve ebből a régióból származott.

Szécsényi-Nagy Anna (ELKH BTK, Archeogenomikai Intézet vezetője) hozzátette: „A kutatás a jövőben teljes genom szinten folytatódik, amelyet az egykori Etelköz irányába bővítünk. Itt a magyarokhoz köthető Szubbotci típusú lelőhelyek jellemzése mellett szintén nagy hangsúlyt fektetünk az egykori szomszédok, főleg a szláv nyelvű népek összehasonlító genetikai vizsgálatára.”

Kép forrása: ELKH Bölcsészettudományi Kutatóközpont Archeogenomikai Intézete