Gálvölgyi János 1948. május 26-án született. Általános iskolás kora óta készült a pályára, majd a Madách gimnáziumban irodalmi színpadán csiszolódott tovább, és tagja lett a Budapesti Ifjúsági Színpadnak, akikkel rendszeresen fellépett a Pinceszínházban. A versmondóversenyeken és a színjátszó seregszemléken elért komoly sikerek mégsem bizonyultak elégnek a színművészeti főiskolai felvételin. Sem először, sem másodszor, sem harmadszor. Aztán viszont jött a Ki mit tud? 1968-ban. Komoly, nagy versek előadásával, de nem a versmondó, hanem az egyéb kategóriában.
„Hogy miért választottam mégis a paródiát? Úgy éreztem, hogy ebben a műfajban többet tudok adni magamból. Igen nehéz volt újat adni Alfonzó, Kern Andris, Angyal János, Hofi Géza és Szegedi Molnár Géza paródiái után, mégis megpróbáltam, és ... talán sikerült.” Ezt a Typographia nyomdai szaklapnak mesélte a televízós tehetségkutató harmadik eldöntője után. Akkor leszögezte, „nem lesz hűtlen” a szakmájához, és a döntő után is megerősítette, nem akarja a nyomdai fényképészetet feladni, bár hozzátette: „szeptembertől másodállásban esténként a Kamara Varieté műsorában szerepelek”.
Hívta a debreceni Csokonai Színház, közben a tévéképernyőről sem tűnt el, a Tízen Túliak Társasága műsorát vezette. A zsűri színházi alkotóként és színészpedagógusként is nagy tekintélyű tagjai pedig arra kapacitálták, próbálja meg negyedszerre is felvételit. A következmény: a nyomdaipar számára a fiatalember elveszett.
Gálvölgyi János 1969 szeptemberében kezdte meg tanulmányait a Színház- és Filmművészeti Főiskolán Kazimir Károly osztályában. A Körszínházban, osztályfőnöke rendezésében, a Ramajanában mutatkozott be főiskolai hallgatóként, 1973-ben pedig a Kazimir igazgatta Thália Színház tagja lett, aki így jellemezte tanítványát: „korán érett ember és későn élő színész”. Egy 1974-es interjúból az derült ki, az ifjú színész emiatt nem aggódott:
„[m]ég van időm. Egyszer majdcsak szinkronba kerülök önmagammal.”
Szerepálmokat nem sorolt. „Sose gondoltam arra, hogy valaha Hamlet legyek. De, ha nagyon szorongatnak, akkor a tudatalattimból azért a Revizor Hlesztakovja előbukkanna. Szeretnék sanzonokat énekelni, úgy érzem, ez menne nekem. Színészideálom Márkus László, hozzá hasonlóan szeretnék én is mindent csinálni. Még van legalább negyven évem hátra. Addig talán »felfedeznek«. De ha nem, zúgolódás nélkül játszom tovább azokat a kis szerepeket, melyeket rám bíznak...”
Drámai erejére a színikritikusok korán felfigyeltek, kritikák dokumentálják, ahogyan Gálvölgyi János az évek alatt kiváló jellemszínésszé érett. Minderről azonban csak a budapesti színházba járók tudhattak, az előadásokról tévéfelvétel nem készült, és bár rengeteget szinkronizált, a film-, a tévé- és rádiójáték-rendezők nem gondolkodtak benne, így a színművész országos ismertsége sokáig mégiscsak egyoldalú maradt. Pedig Gálvölgyi mindig jóval több volt, mint csak humorista.
A szakmával a kisujjában az aprócska Mikroszkóp Színpadon és a hatalmas Szegedi Szabadtérin, prózai és zenés előadásokban, hardcore irodalmi estekben és kabarékban, könnyed bohózatokban és klasszikus drámákban is ugyanolyan emlékezetes alakítást nyújtott.
Hiteles sokoldalúságát mutatja, hogy a Háború és béke Pierre Bezuhovja után – érdekesség: a 70-es évek közepén szinkronizálta egy angol sorozatban, 1984-ben pedig a Thália Színházban Kazimir Károly osztotta rá a szerepet – azonnal az Őrült nők ketrece Albinja következhetett neki.
Gálvölgyi János amellett, hogy színházban játszott és parodizált, műsort vezetett televízióban, rádióban, fellépett gyerekműsorban, és nem akárhogyan írt, a vitriolos tintába mártott olvasói levéltől a konferanszon át a pályatársakról szóló kötetig sokféle műfajban. Róla is született kötet, nem egy is – az elsőben Rátonyi Róbert volt a beszélgetőpartnere –, amelyekben az a közös, hogy nemcsak a tapsról, a sikerekről szólnak, nem csupán színházi anekdoták gyűjteményének tekinthetők, hanem mélyre menő, önironikus, kendőzetlenül őszinte művészportréknak, amelyek az adott kort is megrajzolják.
A legutóbbi Gálvölgyi-könyv, a Hivatásos rajongó pályatársainak, egy tűnt kor színészeinek, az ismert művészeknek és az elfelejtett epizodistáknak egyaránt emléket állít. Nem véletlen a cím: Gálvölgyi színházrajongóként kezdte. Gyerekkorában a Madách Színházhoz laktak közel, rendszeresen várt autogramra a művészbejáró előtt, az aláírásokra rendszeresített füzetével, és a Pesti Műsorból megtanulta a szereposztásokat. A kötet jóval több, mint anekdoták sora. A beszélgetésekből kirajzolódik a magyar színházművészet elmúlt fél évszázada, de közel sem csak a történelem, ugyanis Gálvölgyi János továbbra is rajong tehetséges pályatársaiért, különösen tehetséges középgenerációs és még fiatalabb kollégáit emlegeti szeretettel és elismeréssel.
Gálvölgyi János ötven éve van a pályán. Húsz évig volt a Thália Színház, tizenkilencig a Madách Színház tagja, közben sokat kirándult a Vidám és a Mikroszkóp Színpadra. 2012 óta rendszeresen játszik a Játékszínben, a Rózsavölgyiben és az Orlai Produkció előadásaiban, 2023 májusa óta Pintér Béla és Társulatának tagja.
Az öt évtized alatt nem kért, nem választott magának szerepet.
„Már főiskolásként szembesültem ennek a buktatóival. Egyik évben választanunk kellett egy Shakespeare-szerepet. Nekem volt egy könyvem Laurence Olivier-ről, amelynek címlapján Macbethként szerepelt. Gyönyörű maszkja volt, és akkor még maszkolást is tanultunk a főiskolán. Megcsináltam a Macbeth maszkot, tehát a maszkom megvolt, csak a Macbethem nem volt meg, kegyetlen rossz voltam. Szerintem. Is. Akkor rájöttem, hogy nem nekem kell meglátnom magamban egy karaktert, hanem a rendezőnek. Az ember könnyen becsapja önmagát” – nyilatkozta a Kultúra.hu-nak 2019-ben.
Két kivétel mégis volt. Az egyik A hullaégető. Ladislav Fuks fasizálódásról szóló regényének színpadi adaptációjában hátborzongatóan mutatta meg a prágai krematórium kötelességtudó alkalmazottjának, egy ártani senkinek nem akaró, családszerető kispolgárnak az alakján keresztül, hogyan torzíthat el a kirekesztő politika. Pintér Béla pedig azt követően hívta, hogy a színész egy interjúban beszélt arról, milyen sokra tartja, és viccesen hozzátette, hogy be is jelentkezik nála, nincs-e valami szerepe neki. Pintér nem volt rest, és ebből a találkozásból lett a Marshal Fifty-Six. A történetben Gálvölgyi János egy 1956-os szuperhősi tetteivel és szexuális csúcsteljesítményével kérkedő idős férfit alakít árnyaltan, vélt vagy valós aktualitásokon túli gazdag jeletésrétegekkel, kiváló poentírozó képességétől a mély drámaiságig bemutatva, miért emlegetik a legnagyobbak között.
Sokszor beszélt arról, milyen nagyra tartja a cirkuszművészetet, mennyire lenyűgözik a bohócok. „[m]áig hálás vagyok annak, aki megnevettet. De a vicceket már nem szeretem, mert sokszor sekélyesek. Az igazi bohócokban viszont ott a fájdalom. Ismerik a tragédiákat is, és hogy mindezt csak röhögve lehet kibírni.”
Gálvölgyi János majd’ százhúsz szerepben bizonyított a színpadon, a magyar televíziózás történetének is megkerülhetetlen művésze, és bár keveset filmezett, a Csinibabával emlékezeteset alkotott.
Különleges színész, akinek tehetsége révén sokmilliós, heterogén nézőtáborral is sikerült magát elfogadtatnia. Mi lehet ennek az oka a tehetségen és a professzionalizmuson túl?
Lapunknak így fogalmazott: „Soha nem voltam link. Akadtak nehéz emberi helyzetek a pályámon. Amikor apám hajnalban meghalt, apósom (Rodolfó – A szerk.) azt mondta: ha játszol este, akkor színész vagy, ha nem, hagyd ott a pályát. Ez akkor fájdalmasan kemény mondat volt, de később többször megtapasztaltam, hogy az ember valóban ki tud kapcsolni arra a két-három órára.”
A képen Gálvölgyi János Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, humorista otthonában 2019-ben. Fotó: MTVA Gyűjtemény / Keleti Éva
