Nyílt, emberi tekintetek, olykor cinkos összekacsintás, de főként szeretet érezhető a most megjelent, 55 év munkáját felölelő Hosszú úton (Szék 1967–2022) című kötetben. Pedig volt idő, amikor objektivitásra törekedett. „Mert az ember az igazságot és az objektivitást mindig együtt érzi. És az ember igazat akar mondani. Csakhogy mindenkinek másképp jelenik meg az igazság” – mutat rá.
Bartis Attila írja a kötet bevezetőjében: „nem kizárólag egy erdélyi magyar falu ötvenöt esztendeje van benne ebben a könyvben. Hanem Korniss ötvenöt esztendeje is a nyolcvanötből.” Hogyan van benne ön ezekben a fotográfiákban?
Bevallottan nagyon erősen. Számszerűen ez azt jelenti, hogy az életem meghatározó 55 évében szoros kapcsolatot ápoltam Székkel, vagyis az ott élőkkel. Volt egy házaspár – Mari és Márton –, akiket 1971-ben a lakodalmukon ismertem meg. Jóban maradtunk, így két évvel később a feleségemet és engem kértek fel születendő kislányuk keresztszüleinek. Novák Tatával éppen Indiában voltunk, így Edit vitte keresztelésre az oltárhoz kicsi Marit. Mára kicsi Mari és a testvére is felnőttek, és mi végig aktív keresztszülők voltunk. Ez a kapcsolat meghatározó számomra, és végighúzódik a könyvön.
Mígnem eljutunk Mari haláláig.
Borzasztóan fájdalmas volt. Az is, hogy nem tudtam elmenni a temetésre. Széket nagyon súlyosan érintette a koronavírus-járvány. Két magyar falut, Tordaszentlászlót és Széket teljesen lezárták.
Tehát a személyes kapcsolat az ott élőkkel átszövi a könyvet.
Abszolút. Mindegyik képről írok, és nevükön nevezem a szereplőket. A végére a szereplőim mindegyikét ismerem, közel kerülök hozzájuk. Ez egy megismerési folyamat, az ember egyre beljebb kerül. Amikor a Budapesten dolgozó széki vendégmunkás asszonyokról szóló sorozat készült, már szinte mindannyian személyes ismerőseim voltak. Nem is álltak volna másként a gép elé. Ehhez hitelem kellett hogy legyen. Még így is nehéz volt, közben másfél évre félre is tettem a témát, ám jött a Magyar Nemzeti Galéria felkérése, és újból nekiveselkedtem.
Az interjú a Magyar Kultúra magazin 2023/4. számában jelent meg. Fizessen elő a lapra, hogy első kézből értesülhessen érdekes és értékes tartalmairól!
Érdekesen kezdődik az album: egy községtáblával. Ez az egyetlen kép, amin nincsenek emberek.
1989 decemberében készült az említett kép, a romániai forradalom első napjaiban. Az óriási fordulópontot jelentett. Szék korábban a világtól elzárt zsákfalu volt. Novák Tata 1957-ben járt először ott mint néprajzos, a disszertációját Székről írta, ám Magyarországon akkoriban semmit nem tudtak erről a faluról. Utak nem voltak, busz sem járt, egy ócska, kátyús úton kellett Bonchidán keresztül felgyalogolni. Amikor tíz évvel később elvitt oda néhányunkat, hihetetlen látvány tárult elénk. Talán a lakodalmas fejezet kétoldalas képe érzékelteti a leginkább mindezt. Áll a tömeg, mindenki viseletben.
Tata már azzal a céllal vitte oda önt, hogy ezt megörökítse?
Egyszerűen meg akarta nekünk mutatni. Akkor már öt éve fényképeztem a Bihari Táncegyüttest. Később elvitte a tanítványait is, akik az ott szerzett élmények hatására indították el Budapesten a táncházmozgalmat.
Ahhoz, hogy valaki táncot fotózzon, kell tudnia táncolni?
Ismernie kell a táncokat. Én valójában táncfotózással kezdtem a szakmát, ez jelentette számomra a kiugrást. Segédmunkásként dolgoztam a fényképész-szövetkezetnél, hétvégenként pedig a Képes Sportnak készítettem fotókat külsősként. A főnököm egyik reggel azzal fogadott az Andrássy úti riportosztályon: „Gyere, öcsém, eredj az Operába, a balettintézet vizsgaelőadásának próbájára! – De Béla bátyám, én azt sem tudom, mi az, hogy balett. – Nem baj, fiam – tette hozzá –, te sportot fényképezel, ott is ugrálnak, itt is ugrálnak, menj, csináld meg!”
Hogy sikerült?
Az első nap nem mertem megnyomni a gombot. Visszamentem a Fényszövbe, és mondtam: „Béla bátyám, az igazi próba holnap lesz, visszamegyek. Másnap odaálltam Lőrincz György elé, aki akkor a balettintézet igazgatója volt: – Jó napot kívánok, én jöttem a Fényszövtől. Még soha ilyet nem fényképeztem, de nekem nagyon fontos lenne, hogy ez sikerüljön. Kérem, segítsen nekem! Azt felelte: – Jól van, üljön le, és amikor a fényképezés lesz, majd segítek!”
Akkor még nem a próbát fotózták a fényképészek, hanem beállított képek készültek?
Igen. Nem voltak olyan érzékenységű filmek, amelyekre lehetett volna ilyen képeket fotózni. A színházi előadásokat is így fotózták akkoriban. Amikor lement a felvonás, akkor szóltak, hogy „Fotó!”. És akkor például Keleti Éva, az MTI fotósa felment a színpadra a segédekkel, akik fogták a lámpát. A rendező azt mondta mondjuk az ott ülő Básti Lajosnak és Tolnay Klárinak: „Akkor nézzük azt a jelenetet, amikor azt mondod, add ide a kulcsot!” Lement. „Most még egyszer!” És ennyi.
A tánc lendületes jeleneteit hogyan lehetett így fotózni?
Pózba álltak be a táncosok. Rendkívül segítőkészek voltak, így – nekik hála – nagyon jól sikerültek a képek. A Fényszöv kiállította a fotókat az Andrássy úti kirakatába. A már említett Lőrincz György pedig bejött a Fényszövbe, és azt mondta: „Most lesz egy évfordulónk, amelyre megjelenik egy könyv A balettművészet felé… címmel, és szeretném, ha maga készítené hozzá a képeket.” Hat hét alatt a balettintézetben megtanultam, hogy első pozíció, második, harmadik, éffacé, croisé…
Azt szokta mondani, hogy a néptáncot a legnehezebb fotózni.
Ezt máig így tartom. A balett gyönyörűen megkomponált pózok, képek váltakozása. Meg kell tanulni, hogy mikor nem rövidül a test, mikor van holtpont egy bizonyos pózban, de ha az ember az alapvetéseket elsajátítja, könnyedén eligazodik. A néptáncban nincs olyan, hogy valami „önmagától” képpé válik. Sokkal inkább nekem kell képpé változtatnom a táncfolyamot, kiragadni a fontos pillanatokat. Ott is megrendezve fotóztam, csak nem beállított pózokban. Néztem a próbákat, jegyzeteltem, és később konkrét részeket kértem, hogy táncoljanak el, időnként pedig a kép kedvéért kicsit átkomponáltam a térformát. A Bihari akkoriban a vakok kefe-, seprűüzemében próbált. Azon gondolkodtunk Tatával – aki már akkor is zseniális volt, csak még Ferinek hívtuk –, hogy hol fotózzunk, itt mégsem lehet. „Jó – mondta –, menjünk az Állami Népi Együtteshez, a Corvin térre!” Elmentünk megnézni a helyet, ahol jártam már korábban, de még soha nem fotóztam ott. Láttam, hogy nagyon szürkék a függönyök, koszosak a falak, nem lesz ez jó. Mire Tata azt mondta: „Semmi gond, mi HVDSZ vagyunk, Helyipari és Városgazdasági Dolgozók Szakszervezete, hozzánk tartozik a temetkezési vállalat, majd kidrapériázzák fekete kárpitokkal.” És megtörtént. Ma már hihetetlennek tűnik.
Beszélgettek Novák Tatával valaha arról, miért ragaszkodott ahhoz, hogy ön fotózza a Biharit?
Sosem. Nem ismert engem, de a Muzsika című lapban látta a Pécsi Balettről készített képeimet, és jónak találta őket. Bement a Fényszövbe, és engem keresett. Mondták, hogy a katonai szolgálatomat töltöm, három hónap múlva jövök vissza. Kiderült, hogy a Biharinak keres fotóst, mire azt mondták, hogy a Korniss segédmunkás, adunk egy igazi fényképészt. Ám ő azt felelte: „Köszönöm szépen, én inkább megvárom.” Ilyeneken múlik egy élet. Minden másképp alakult volna, ha ez nem így történik.
Attól fogva egyértelmű volt, hogy a néptánc az irány?
Egyáltalán nem. Akkor még dolgoztam a Pécsi Balettnek is. Ahhoz az évfolyamhoz kötődtem, akiket Eck Imre vitt oda. Azok még olyan daliás idők voltak, hogy Imre feljött a fotóspróba napján Budapestre, levitt engem Pécsre a Trabantjával, ahol nekem állt be a társulat fél napon keresztül. Egy-másfél év elteltével irtózatos sikerük lett. Amikor jött a következő fotózás, leutaztam, és mondta Imre, hogy háromra jönnek a fotósok. Voltak hatan-nyolcan, és kérdeztem, hogy én mikor kapok időt. Mire Imre közölte, hogy fotózzak együtt, velük. „Ez már más helyzet” – mondtam, mire ő azt felelte: „Ez az élet igazságtalansága.” Ezzel befejeztem a pályafutásomat a Pécsi Balettnél.
A Biharinál viszont – a temetkezési vállalatnak hála – kitapétázták nekem a színpadot, megrendezhettem a képeket, ahogyan korábban. Tudtam, hogy akkor tudok jobbat létrehozni, mint más, ha olyat csinálok, amit én találok ki. Hollandiában is így dolgoztam, a Honvéd Táncegyüttesnél és az Állami Népi Együttesnél is. De más világ volt. Volt rá idő. Óriási különbség. Tizenkilenc évig dolgoztam a Holland Nemzeti Táncszínháznak. Úgy lett vége, hogy már nem volt annyi idő, hogy öt héttel a premier előtt elkészüljenek a jelmezekkel, koreográfiával, örültek, ha a bemutatóra összeállt a dolog. Mindenütt így változott a világ. Az Operában volt olyan próba, ahol a fotósok mind tanácstalanok voltak, hogy azért jön be farmerben a tenor, mert ez egy kortárs koncepció, vagy egyszerűen nem készült el a nadrágja. Régen volt idő, ezért a saját képemre tudtam alakítani.
A széki fotók egészen mások, ott észrevétlennek kellett maradnia.
Ez nem volt nekem szokatlan, hiszen fotóriporter voltam. Ez két különböző dolog. Széken a táncházba érkeztünk meg. Utána hajnalban Tata nagyon megfázott, ezért lázasan feküdt, én pedig az izgalomtól lázasan sétálgattam fel-alá azzal, hogy ezt meg kell csinálni. Erről Budapesten semmit nem tudtak. Én sem tudtam, pedig 64 kilométerre Széktől születtem. Már akkor nyilvánvaló volt, hogy ezt meg kell mutatni, és hogy ez idővel el fog tűnni. Pofonegyszerű döntés volt, éreztem, hogy ezt csinálni kell. Aztán elkezdtem a magyarországi népszokásoknak utánamenni. Majd Kalotaszegre, Gyimesbe, Moldvába, majd román vidékekre, ahol eleven, színes, csodás hagyományos kultúra élt.
Ezzel életprogramot választott.
De ezt akkor még nem sejtettem. Nagyon hittem benne, hogy ez fontos. De fogalmam sem volt, meddig fog tartani. 1979-ben abba is hagytam. Kijött a második könyvem, a Múlt idő, és úgy éreztem, nem tudok már többet mondani erről. Ezt követte a vendégmunkás-sorozat. Olyan témát kerestem, ami valahogyan kapcsolódik mindehhez. 1988-ban kiállítottam a sorozatot, megjelent a könyv, majd jött a rendszerváltás. Elmentem Székre, és magától értetődő volt, hogy a paraszti világ ismét érdekes téma számomra.
A rendszerváltás villámgyorsan meghozta a változást ebbe a világtól elzárt faluba?
Szinte csettintésre jött a fordulat. Ez jól látszik a már említett nyitóképen: először lehetett kiírni magyarul, hogy Szék. És el lehetett menni Magyarországra dolgozni. Szegénység volt, mindenki Nyugatra tartott. A magyar nyelvet ismerték, így ide jöttek dolgozni. Rendkívül jó észjárású emberek a székiek, a keresztlányom anyja, Mari egy csoda volt. A táncházmozgalom miatt rengetegen jártak Székre. A székiek akkoriban nagyon nyitottak voltak, rengeteg telefon, cím cserélt gazdát. Amikor az első hullámban jöttek át, a férfiak mentek a sántérra – építkezésekre –, az asszonyok pedig árultak. Nagy keletje volt a népművészeti holmiknak. Az egyik fotómon látszik, hogy a mai Széll Kálmán téren 30–40 széki asszony körben állva árusít. Idővel azonban a kereslet csökkent, így takarítást, idősgondozást vállaltak. Ennek is hagyománya volt: az első világháború óta a konfirmáló lányok cselédnek álltak, bár ezt a kifejezést nem használták. Nálunk Kolozsváron is mindig volt lány, így mondtuk. Egy gyerekkori képemen együtt állok az egyikükkel. Később a viseletből visszafejtettem, hogy mezőségi lány lehetett.
Az albumban is érzékelhető, hogy fotósként egyre közelebb került a székiekhez. Eleinte inkább közösségi összejöveteleket fotózott, aztán egyre személyesebb dolgokat.
Ez egy teljesen természetes folyamat volt, vitt magával. Eleinte a szokások érdekeltek, azt láttam a felszínen. Ráadásul az volt igazán látványos. Csodálatos formák, készen, mámor volt fényképezni. Amennyire mámor volt, annyira nehéz volt aztán a ’90-es években, mikor eaz felbomlott. Emlékszem, elmentem egy fonóba. Az iskolában tartották, nem volt olyan hangulat, az ablakba bedobálva a bujkáik, mert fogas nem akadt. Az egyik pár hímez, mellettük két lány viseletben táncol, kicsit arrébb pedig ül egy fiatal pár összebújva tornacipőben, farmerben, és bizalmatlanul néznek a kamerába. Kompozíciós szempontból is rendetlen, széteső.
Mi volt a bizalmatlanság oka?
Ezt a folyamatot is a változás hozta el. Addig a zárt közösségben mindenki ismert mindenkit, és ez megalapozta a bizalmat. Amikor a közösségek elkezdenek bomlani, a tagjaik olyan új helyzetekben találják magukat, mint korábban soha, és kiderült – amit az én Marim fogalmazott meg zseniálisan –:
„Tudod, komám, hogy van ez. Jöttek ide, mi meg húztuk be őket, hogy igyanak, egyenek. Aztán mikor mi jöttünk Pestre, minket már senki nem húzott be.”
A ’90-es években már meg kellett kérdezni, hogy fényképezhetek-e egy lakodalomban. Azelőtt behívtak az utcáról. Még otthon voltak a lakodalmak, sátrat építettek, a keresztlányom lakodalmán ötszáz vendég volt. Akkor már teljesen mindegy, hogy ötszáz vagy ötszázegy ember van ott. Tavaly nyáron viszont, amikor lakodalmat akartam fényképezni, a fiatal pár azt üzente: nem akarják, hogy menjek. Nem is hívják már lakodalomnak, hanem esküvőnek, s a vacsorát a helyi panzióban tartják. S ott már nem mindegy, hogy ötszáz vagy ötszázegy vendég lesz.
Érdekes módon ön ebben a felbomlásban, vizuálisan is egyre zűrzavarosabbá váló világban is megtalálta a témát.
Másképp kellett komponálni. Nehéz volt, mármint szakmailag. Én nem sirattam soha az eltűnő világot, természetes, hogy a világ változik.
Fontos, hogy nincs értékítélet a képeiben?
Hogy a néző mit lát bennük, nem én irányítom, erre már rég rájöttem. Nagyon sok mindent próbálok megmutatni, kibontani, de végső soron, ahogyan az én fotográfiáimat, látásmódomat meghatározza, hogy hol születtem, mit tanultam, milyen volt a neveltetésem és milyen a környezet, amelyben felnőttem, ugyanúgy meghatározza mindez, hogy a néző mit lát meg bennük. Van, aki azt gondolja: „Ó, szerencsétlenek, itt mennek a sáros utakon!” Más meg azt: „Milyen gyönyörűek ezek a viseletek!” A néző szubjektív, ahogyan én is. Egy idő után rájöttem, hogy hiába szeretnék, nem tudok objektív lenni.
Miért törekedett objektivitásra?
Mert az ember az igazságot és az objektivitást mindig együtt érzi. És az ember igazat akar mondani. Csakhogy mindenkinek másképp jelenik meg az igazság.
Gondolja, azzal, hogy megjelent ez az összegző album, befejezte a széki témát?
Amikor az ember megcsinál egy könyvet, akkor mindig úgy érzi, hogy vége. Már soha többet semmi nem fog az eszébe jutni. Életemben egyszer kötöttem előre szerződést egy könyvre, a Tiszáról akartam csinálni egy kötetet. Másfél évig jártam fotózni, de elkéstem, az már nem az a Tisza volt. Én voltam – mint mondták – a Magyar Könyvklubnál az egyetlen, aki visszafizette az előleget. Mégis volt értelme, mert főleg Észak-Magyarországon dolgoztam, és az alapozta meg a következő kötetet, a Fényes Magyarországot.
Tehát nincs felesleges történés?
Nincs. Az elméleti fizikusként dolgozó fiam kérdezte, hogy „Apa, mi volt a Tiszánál?” „Á, négy napig ott voltam, és semmi nem sikerült.” Mire azt mondta: „Apa, a negatív eredmény is eredmény. Ezt az utat nem kell még egyszer lejárnod, tudod, hogy nem vezet sehova.” És milyen igaza volt!
A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2023/4. számában olvasható. A magazin további tartalmai itt érhetőek el, a lap előfizetésére vonatkozó információk pedig itt találhatóak.
A nyitóképen Korniss Péter, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és Pulitzer-emlékdíjas fotográfus, fotóriporter. Fotó: Vogt Gergely
