Koronczi vágya, hogy a múló pillanatot valamiképpen megtartsa
Koronczi Endre Pneuma Cosmic (Kozmikus lehelet) című kiállítása a 61. Velencei Biennále magyar pavilonjában már az első pillanatban világossá teszi, hogy itt nem hagyományos kiállítótérbe lépünk, hanem egy különös, tudományos-fantasztikus kutatás helyszínére. Egy fiktív vizsgálat kiindulópontjából bontakozik ki előttünk a világ egészét átszövő légmozgások láthatatlan rendszere, amelyet Koronczi három nagyszabású installáción keresztül tesz érzékelhetővé.
A Cserhalmi Luca által kurált kiállítás bátor vállalkozás: egy alapvetően láthatatlan jelenséget tesz vizsgálat tárgyává, és kísérletet tesz annak érzékelhetővé, tapasztalhatóvá tételére. Nem elégszik meg a vizuális megközelítéssel, hanem arra ösztönzi a látogatót, hogy a műveket ne kizárólag a látás felől közelítse meg, hanem más érzékszerveit is bevonja az értelmezésbe. A befogadás így testi és időbeli tapasztalattá válik: figyelmet, türelmet és érzékenységet igényel.
A kiállítás ereje épp ez: érzékenyen billeg különféle határokon. Egyszerre fizikai és konceptuális, poétikus és kozmikus; mikro- és makrodimenziók között jár, miközben a természettudományos és a képzőművészeti gondolkodás egymásba csúszó rétegeit vizsgálja. Arra kérdez rá, hogyan tehető érzékelhetővé az, ami folyamatosan körülvesz minket, mégis szinte megfoghatatlan. Hétköznapi és éteri dimenziókkal foglalkozik, ezáltal arra ösztönöz, hogy ne kívülről tekintsünk a minket körülvevő világra, hanem saját érzékelésünkön keresztül tapasztaljuk meg annak finom, alig észrevehető mozgásait.
A kiállítás négy egységből épül fel. Először egy bevezető téren haladunk át, amely összegzi Koronczi korábbi kutatásait, és felvillantja a több mint húsz éve formálódó projekt fontosabb állomásait. Az itt megjelenő kulcsszavak tájékozódási pontokként működnek: segítenek ráhangolódni arra a gondolati mezőre, amelyben a levegő egyszerre válik fizikai jelenséggé, metaforává és érzékelési tapasztalattá.
Ezután következik az első, talán leglátványosabb installáció, amely első pillantásra hatalmas kozmikus űrszemétként veszi birtokba a teret. Van benne valami nyugtalanító: ipari tárgy, tudományos relikvia és földön kívüli maradvány egyszerre. A mögötte futó vetítés tovább erősíti ezt az űrbéli hatást, miközben az installáció a szemlélődés, az archeológia és a művészeti kutatás különböző tudásformáit kapcsolja össze.
A mű a Magyar Tudományos Akadémia épületének felújításakor eltávolított szellőzőrendszer-elemekből áll. Ezek a korábban láthatatlan tárgyak közel kétszáz éven át biztosították az épület „lélegzését”, így szimbolikusan magukban őrzik azokat a lélegzeteket, sóhajokat és oxigénáramlatokat, amelyek tudományos gondolatok megszületését kísérhették. A szellőzőrendszer itt már nem pusztán technikai maradvány, hanem a világot összekötő légáramlás emlékezete: annak anyagi nyoma, hogy a gondolatok és az emberek is, akárcsak a levegő, folyamatos cserében, áramlásban és egymásra hatásban léteznek.
A következő installáció intimebb, meditatívabb irányba viszi tovább a kiállítás gondolatmenetét. Egy különleges üvegtárgyat látunk, amelyet Koronczi akkor cipelt magával, amikor útnak indult, hogy befogjon egy fontos sóhajt. Az egy éven át tartó gyalogos zarándoklat kezdetén még ő maga sem tudta, hol találja majd meg azt, amit keres. Így a mű egyszerre válik fiktív narratívává és nagyon is valós kutatási folyamattá. Az installáció három elemből áll: egy videóból, amely a művész útját és keresését dokumentálja, az üvegtárgyból, amelyben a megtalált sóhaj őrződik, valamint egy második videóból, amely a sóhaj befogásának pillanatát mutatja meg.
A mű ereje éppen a vállalkozás lehetetlenségében rejlik. Hogyan őrizhető meg valami, ami természeténél fogva azonnal eltűnik? Koronczi kísérlete erre a vágyra épül: arra, hogy a múló pillanatot, a leheletnyi jelenlétet, a megfoghatatlant mégis valamiképpen megtartsa.
A kiállítás asszociációs ívének végpontja a Végtelen türelem (Lélegző fal) című installáció, amely szinte teljesen lecsupaszítja a korábbi munkák gondolati és érzéki rétegeit. Itt a mozgás már alig észrevehető: a fal síkja lassan emelkedik és süllyed, mintha maga a pavilon venne levegőt. A mű türelemre szólítja a látogatót. Nem adja oda magát azonnal, hanem figyelmet, fókuszt és lassú jelenlétet kér. Aki elég sokáig nézi, annak a fal mozgása egyszer csak testi tapasztalattá válik: az emberi mellkas lélegzését idézi, miközben transzcendens, látomásszerű minőséget is kap.
A kiállítás terében a Pneuma Cosmic akusztikus dimenziója is megszólal. A kompozíciót Balogh Máté készítette, aki a Respiro catturato-installáció egyik szellőzőelemét használta hangszerként. A fém ütés, karcolás, dörzsölés, nyomás és rezgetés hatására különböző rezonanciákat ad ki, mintha a tárgy saját emlékezete válna hallhatóvá. A mű Koronczi 2010–2011 között készült Sóhajok gyűjteménye című videójának zenei újraértelmezése: a benne hallható sóhajok tizennyolc szakaszra tagolják a kompozíciót, mindegyik saját hangkészlettel.
A Godot Intézetben bemutatott előzményhez képest a velencei kiállítás ezzel az akusztikus réteggel is gazdagodik. A levegő így a tárlat végére nemcsak láthatóvá és érzékelhetővé, hanem hallhatóvá is válik. A pneuma cosmic egyszerre marad megfoghatatlan jelenlét, és válik testi, térbeli, akusztikus tapasztalattá.
Címlapfotó: Koronczi Endre Munkácsy Mihály-díjas képzőművész, festő, grafikus, performer a Pneuma Cosmic (Kozmikus lehelet) című kiállításán a 61. Velencei Képzőművészeti Biennále magyar pavilonjában 2026. május 6-án. Fotó: MTI/Balogh Zoltán
