Az iskolakezdéssel a kötelező olvasmánylisták is előkerülnek – nem lehet szabadulni attól a gyomorgörcstől, amelyet a több száz oldalas könyvek sokadalma okoz. Persze az iskolában megismert kötelező olvasmányok megannyi élményt és tapasztalatot nyújthatnak. Könyvjelző sorozatunk legújabb részében is ezeknek a hatásoknak jártunk utána.
Demeter Arnold
Mostohán bántam a kötelező olvasmányokkal, mert akkortájt még nem igazán érdekelt az írásbeliség. Talán az még rátett egy lapáttal, hogy amikor először szembesültem a próbaérettségivel, és magyarból kértek egy általunk ismert balladát, én A walesi bárdokat írtam a tanároktól elvárt Szondi két apródja helyett. Elutasítással kezeltek, mondván, ők nem ezt várták. Badarságnak éreztem, a mai napig annak gondolom. Maga a felvetés és a fogalomhasználat is érdekes: miért kötelező az irodalom? Hagyományőrzés a -megélés helyett, ebben az esetben is téves a megfogalmazás. Kötelező irodalom. Egyik szó üti a másikat. Gyermekként nem értettem, hogy számomra miért fontos ezen könyvek megismerése, miért fontos az, hogy ezekről gondolkozzam, értelmezzem őket, és ezeket a véleményeket még valaki értékelje is. A szubjektivitás skálázása – nem föltétlen így mondja egy kisiskolás, de én ezt éreztem. Azt biztosan állíthatom, hogy nem a kötelező olvasmányok vittek közel az irodalomhoz. Sokkal inkább köszönhetem a szomszéd kántornak, aki kölcsönadta Mario Puzótól A keresztapát. Ez volt az én esetemben a rés a pajzson. Az egy másik dolog, hogy Dsida Jenő többet szolgált a kártyavárak alapjaként, de aztán egy nap kinyitottam, és onnantól vitt, nem kötelezően, hanem szabadon.
Tóbisz Tinelli Tamás
Vegyes érzésekkel emlékszem vissza a kötelező olvasmányokra. Bár nagyon fontosnak tartom az iskolában a kötelező irodalmat, mégis úgy gondolom, hogy az iskolarendszer e tekintetben átgondolatlan. Nem a megfelelő korban adják feladatul a különféle irodalmi műveket. Nem csupán arról van szó, hogy a diákok érdeklődési köre gyakran távol áll a kötelező irodalmi mű tematikájától, hanem sok esetben nem értik, nem érthetik a művekben leírt régi társadalmi szokásokat és az ezekkel összefüggő régi fogalmakat sem.
Egyrészt fontos, hogy olyan korú gyerekeknek adják feladatul az adott irodalmi művet, akik a témáját, komolyságát, színvonalát tekintve azt felfogni, érteni képesek, hogy élvezzék és megszeressék az olvasást. Viszont kifejezetten rossz iránynak tartom azt is, hogy lerövidítik, újrafogalmazzák némely nagy mű szövegét azzal a céllal, hogy a gyerek majd így megismeri a mű tartalmát, de nem kell olyan sokat olvasnia. Lehetne választható az adott olvasmány, hogy a lehetőség megmaradjon, és ugyanattól az írótól, költőtől valamilyen kisregényt, novellát vagy rövidebb verset válasszanak, hogy a nyelvezet, a lényeg megmaradjon.
Másrészt ugyanilyen fontos volna, hogy a több, egymástól (nem egészen) független tantárgy, például a történelemóra vagy a művészettörténet tanrendjében lehetőleg párhuzamosan ugyanazt a történelmi, művészettörténeti kort tanulhassák, tanulmányozhassák a diákok, vagyis a tanterv úgy legyen összeállítva, hogy bizonyos órákon a tanult témák és a kötelező olvasmányok szorosan kapcsolódjanak egymáshoz. Így az addig nem ismert részletek értelmezhetővé és egyértelművé válhatnának a diákok számára, sőt oda-vissza színesebbé tennék az akár több különálló tantárgy anyagát, emellett pedig a kötelező irodalmi művet, s talán az olvasást is nagyobb eséllyel szerettetik meg a diákokkal.
Azokkal a művekkel, amelyeket én szerettem, csak felszínesen foglalkoztunk az iskolában. Diákéveimben a magyar irodalom legszebb művei váltak számomra egy időre a kényszer szinonimájává, többek közt az irodalomórán rosszul kivitelezett műelemzéseknek köszönhetően, továbbá az sem segítette az irodalom megkedveltetését, hogy a pedagógus a versek színvonalas felvezetése nélkül, csupán leckeként adta feladatul a versek megtanulását, s még csak nem is memoriter gyanánt, hanem pusztán azért, mert a feleltetésekkel lehetett a legegyszerűbben osztályzatot adni. Mindezt tetézte a művek íróiról szóló tárgyilagosan megírt, elavult, jellegtelen adathalom. Így lett az irodalomból tantárgy, iskolai tananyag, kiölve belőle mindent, ami művészi, s így lett a szépirodalomból kötelező irodalom.
A kötelező fogalmunkat a gyerek számára a felnőtt-társadalom tette súlyossá, olyannyira szigorúvá, hogy megfelelési, sőt bizonyítási kényszert érez tőle a diák. Ilyen módon pedig nem lehet jóízűen, egy könyvbe belefeledkezve olvasni. A kényszer olyan nyomot hagy, hogy mire a diákból dolgozó felnőtt lesz, néha szinte a gyomorgörcsöt is érzi, amit gyerekként átélt a szó hallatán, és akár bevallja magának a felnőtt, akár nem, általában ő maga is negatív érzéseket társít ehhez a fogalomhoz, így adja tovább a következő generációnak.
Ebből adódik a másik fontos ok: a felnőtt ember nem gondolkodik el azon, hogy ő maga is elsősorban mások akaratának tesz eleget, vagyis nem önmagának adja a kötelezően előírt feladatot, munkát, hanem gyakran kénytelen megfelelni a számára idegen, kényszerű élethelyzeteknek. Ez a társadalomban teljesen megszokottá vált.
Terék Anna
Véleményem szerint az egy tévképzet, hogy a kötelező olvasmányoknak az olvasás megszerettetése lenne a célja. Sokkal inkább segíti a szövegértés kifejlődését és megszilárdulását, a konstruktív gondolkodás kifejlődését. Egy nap minden olyan gyereknek, aki most második osztályos, alá kell majd írnia legalább egy szerződést. Nem mindegy, hogy érti-e vagy sem azt, ami ott le lesz írva. Gyöngyöt sem azért fűzünk óvodában, mert egy nap majd ebből fogunk élni, hanem mert nem fáj a kezünk, ha helyes módon tartjuk a ceruzát, és a csavar se fog kihullani a szerelő kezéből, ha jó a finommotorikája. Nem azért tanulunk furulyázni, mert az majd segít felnőtt korunkban egy problémát megoldani, hanem mert elengedhetetlen a memória fejlesztése érdekében. Ahogy a kémiai képletek, a matematikai axiómák megjegyzése, a versek megtanulása is ezt szolgálja az iskolában. Jól ki van ez találva, csak az emberek nem látják át, és mivel sok munka tanulni, sok idő gyakorolni, próbálkozni, könnyebb azt mondani, hogy ez mind hülyeség. Ha nem tanulunk meg mondókákat, dallamokat, verset, nem fogunk tudni memorizálni megfelelő mennyiségű információt. Nem fogunk kapcsolatot látni olyan dolgok között, ami a munkánkban elengedhetetlen. Miért köhög a beteg? Miért nem forog a mosógép dobja? Miért nem kelt meg a tészta? Miért vert át a párom? Miért használnak ki a barátaim? Egy csomó probléma jön szembe a felnőtt emberrel, munkahelyi, magánéleti. Ha kényelmesen gondolkodunk, semmit sem fogunk érteni magunk körül és magunkkal kapcsolatosan sem. Biztos, hogy könnyebb mesét nézni, mint együtt olvasni, és biztos, hogy jobb videókat csinálni, mint Jókait olvasni, de egy nap mindenkinek emlékeznie kell majd egy csomó információra, ha dolgozni akar, funkcionálni akar a társadalomban, a közvetlen környezetében, és akkor nem lesz mindegy, hogy a figyelme hány másodpercig fog tartani és mennyi információt tud megjegyezni, mert könnyen lehet, hogy a gyengébbeket kirúgják, az éretleneket elhagyják, vagy rossz kapcsolat követi a másikat, és helyette keresnek olyan szakembert, olyan társat, aki össze tudja kötni a probléma megoldásához szükséges információkat, tud koncentrálni és nem felejt el gyorsan túl sok mindent.
Varga Melinda
Az irodalomhoz nagymamám saját költésű meséi vittek közel. Kiskoromban mama minden este az imádság után kitalált egy mesét, és azzal altatott el, állatokról szóltak leginkább. Nagy szeretettel gondolok vissza ezekre a mesékre, be is építettem néhány szemelvényt a Szellőcske című meseregénybe, amely néhány hete jelent meg. Könnyen és jókedvvel tanultam verseket, költő akartam lenni már pici koromban. Karácsonyra, születésnapomra iskolásként sok könyvet kaptam ajándékba, először mesekönyveket, aztán később regényeket, édesanyám mindig meglepett valamivel. A gyermekkorom nyári vakációi az olvasásról szóltak. Introvertált, csendes, érzékeny gyermek voltam, aki szívesebben olvasott, mint nyeletlenkedett a többi gyermekkel. Előfordult hogy anyukám szigorított, hogy menjek ki játszani a korombeliekkel, nem tartotta normális dolognak, hogy napestig bent ülök a szobámban. Az olvasásban az nyűgözött le, hogy saját világot tudtam teremteni, álmodozni, képzelődni, belebújni regényhősök bőrébe. Gyergyószentmiklóson az általános iskolai magyartanárom, Molnár Sándor kiváló pedagógus volt, szigorú, régi vágású magyartanár, mindenki szerette, nem volt az osztályban olyan gyermek, aki a nyár folyamán ne olvasott volna el legalább egy könyvet. Többféle háziolvasmány-lista volt, lehetett választani, így nem érzetük kötelezőnek az olvasást. Kisdiákként nagy örömemet leltem Jókai regényeiben, romantikus, csodaszép világ nyílt meg előttem. Nem értek egyet azzal, hogy Jókait ki kellene ebrudalni a kötelező olvasmányok közül. Sok múlik az irodalomtanár hozzáállásán, kreativitásán, ha a diák azt érzi, hogy az olvasás örömszerzés, bármilyen könyvvel megbirkózik. A jó pedagógus csodát tud művelni. Az irodalmat színesebben, élvezetesebben kellene tanítani. Bevezetnék kreatív írásgyakorlatokat, olvasóköröket. Ha azonosulsz a szöveggel, építően hat rád, tudományos kutatások által bizonyított dolog, hogy az olvasásnak az érzelmekre, a gondolkodásra, a stresszkezelésre pozitív hatása van. Másrészt az irodalmi mű is van annyira menő, hogy TikTok- vagy Insta-videó épüljön rá. Miért ne lehetne ez irodalomórára egy kreatív házi feladat? A legnagyobb problémának azt látom, hogy az irodalmat elefántcsonttoronyba zárjuk, és nem egy élő, mindennapokba beépíthető tudásként tekintünk rá. A klasszikus költőkről, írókról nem hősként, géniuszként kell beszélni, hanem megismertetni hús-vér valójukban a gyermekekkel, fiatal felnőttekkel.
Amit még problémásnak tartok, hogy a bölcsészképzés nem készíti fel a diákokat a tanításra. Akadémiai szinten is többet kellene tenni azért, hogy az egyetem padjaiból olyan magyartanárok kerüljenek ki, akik képesek megszerettetni az irodalmat a fiatalokkal. A kortárs alkotók legnagyobb feladatát pedig abban látom, hogy nyitni tudjanak az olvasó felé, vigyék el a szövegeiket hozzájuk, valamilyen szemléletváltás történjen, nagyobb súlya legyen az írott szónak. A politikai sárdobálás helyett ideje volna összefogni és az olvasó felé fordulni, ránevelni a legfiatalabbakat az olvasás fontosságára, máskülönben egy érzéketlen, manipulálható nemzedék fog kijönni az iskolapadokból, amely képtelen hatékonyan kommunikálni, érezni és logikusan gondolkodni a világról és önmagáról.
