A Ville Walo-Kalle Hakkarainen zsonglőr-filmes/bűvész kettős Vanishing Point (Enyészpont) című előadása nagyobb részt izgalmasan szcenírozott tárgyzsonglőr-mutatványok, minimalista és kedélyes szkeccsek füzére. A játékot - kihajthatós piperetükör-formán, ahhoz hasonlóan térélmény illúzióját keltve - három, hatalmas vetítővászon fogja közre. Egy panel szemben, a másik kettő kétoldalt, emezzel tompaszöget bezárva. A felületekre városképek, tájak roppant izgalmas, olykor az élő játékot lazán lenyomó mozgóképe vetül. Mindenféle városokban járunk, mindannak az esélyétől megfosztatva, hogy bármely helyszínre ráismerhessünk. Sivár külvárosi betonplaccok, a hatvanas-hetvenes évek blokkházai, rámpák, csarnokok és raktárak, barátságtalan, rideg terek, közösségriasztó közterületek, át- és felüljárók képei roncsolt, megdolgozott felvételeken. Olykor a Super 8-as családi filmek világát idéző bejátszások keverednek a mainak tűnő felvételek közé, narancsossá vénült barnákkal, kásás kékekkel, karccal, szösszel, besült tónusokkal. Látunk építkezést, havas tájat, vizet, s körben hatalmas fenyveseket, teherautót, darut, beállványozott ipari csarnokot. Tesz-vesz az ember a tájban.
Az előadást egy asztal mögött ülő, fej nélküli ember szellemes képe-jelenete nyitja: az öltönyös torzó mintakönyvben lapozgatva keres magának arcot, aztán végül mégis saját, meglelt fejénél marad. A két előadó ki-be jár a film síkja és a valós tér között: ezek a trükkös pillanatok talán a legemlékezete-sebbek az egész előadásban, igaz láthattunk már hasonlót nemegyszer. A buzogányos zsonglőr nekiindul a színpadnak, s egyszerre ott van a vásznon. Bejárja a kövezett placcot, alakja kimerevedve ott marad egy ponton. Aztán még egyen, s még egyen. Visszaindul, s "összeszedi" több példányban kimerevített önmagát. Társa a triptichonra kivetített víztömegbe veti magát. Eltűnik a vászon mögött, s már látjuk is tempózni a hatalmas, sötét medencében. Egyszerre a valódi alak dugja ki a fejét a paraván magasában, hogy aztán visszabukjon - filmalakként - a habokba.
Izgalmas ötletek füzérét sorolják-mutatják színpadukon a finnek: ezek némelyike eszköztelenségében, egyszerűségében megejtő, míg mások egyszerűen unalmasak, érdektelenek. A ki-be kapcsolt, nyekergő asztalilámpa fényénél, egy kisasztal mögött ülő, s átlátszó zsonglőrlabdákkal játszó artista szellemes jelenete egy másik emlékezetes szelet. A hirtelen felvillanó, egy másodperces fényben a fényes labdacs mindig ugyanazon a ponton gurul e férfi előtt az asztalon. A monoton mókát szellemes váratlanságokkal tűzdelték. Kedvünkre tettek vele.
A produkció akkor válik igazán érdekessé, amikor hozzávalói az összeérettség, összevalóság jeleit mutatják. Amikor a zsonglőrség (egy repülő bot, a buzogányok, a labdák), és a mozgókép (filmtrükk, állókép, animáció) keres valamit egymás közelében, kezd valamit egymással. Amikor nem, akkor kérlelhetetlenül előront az unalom, és nehéz visszatuszkolni a vackába.
A Vanishing Point számos jelenete, ötlete minősíthető izgalmasnak, elgondolkodtatónak. Zenei és képi anyaga érdekes és megkapó. Alkotóinak elképzelése izgalmas. A játék azonban számos ponton kiesik a menetéből, elveszti ritmusát, kizökken alaphangulatából. És itt nem akrobatai rontásokra gondolok. Elmért arányok, téves, vagy kevésbé ötletes/szerencsés egymás mellé rendelések adta gubancok kezdik ki az ember figyelmét. Izgalmas ötleteket látunk, melyek közül gyakran kispórolták a habarcsot.
