Kovács Bea: Nem hiszek abban, hogy egy dokumentarista fotós semleges maradhat

Kozmetikusként mindig is emberekkel foglalkoztál, majd mellette elkezdtél fotózni. Mi volt a közös pont, és mikor döntöttél úgy, hogy kipróbálod magad a kamera mögött?

A gondoskodás meghatározó eleme az életemnek, a kozmetikában is inkább ez az, ami érvényesül, ha visszatekintek a szakmában eltöltött bő harminc évemre. A praxisomban a megfelelő bőrápoláson, a masszázsokon felül a relaxáció, a pihenés biztosítása a legfontosabb. Figyelek a vendégem igényeire: ha meg kell hallgassam őt, akkor azt teszem, ha inkább pihenni szeretne, akkor csendben vagyok.

Ehhez türelem kell, és oda kell tudni figyelni. Durván tíz éve éreztem úgy, hogy amit lehetett, már elértem kozmetikusként Magyarországon: mestervizsgát, diplomát, oktatói végzettséget, saját exkluzív szalont, és nemzetközi versenyre hívtak pályakezdőket zsűrizni.

Kihívást kerestél, amikor a fotográfiát választottad?

Valami mást. Éreztem a kiégés tüneteit, amikor pedig egy munkahelyváltás miatt csak három napra tudtam bérelni az adott helyet, elkezdtem gondolkodni, hogy vajon mit kezdjek a felszabaduló idővel. Előtte próbálkoztam pszichodrámával, tanultam coachingot, mediációt, de rájöttem, hogy ezeknél ugyanúgy egy szobában ülök, és hozzám jönnek emberek – pedig az volt a lényeg, hogy kiléphessek a világba a négy fal közül. Aztán láttam egy fotós workshopot, és konkrét cél nélkül hagytam magam sodródni az árral.

És hogyan sodródtál egészen a dokumentarista műfajig?

Beszippantottak a fotós tanfolyamok. Egymás után végeztem őket, az egyik a Fotófalu volt, ahol Bácsi Róbert László rakta össze életem első dokumentarista sorozatát. A táborban jellemzően ilyenkor mindenki témákat, fotózható alanyokat és történeteket keres magának: én egy idős bácsit találtam, aki a gyógynövényektől a tinktúrakészítésen és kertészeten át állatokkal is foglalkozott, könyvet írt, és annak idején még pártvezető is volt. Az irodája telis-tele volt régi kommunista jelvényekkel és kitüntetésekkel. Róla készítettem egy anyagot a kölcsönkapott analóg objektívekkel. Sokat hibáztam, Robi ettől függetlenül egy olyan sorozatot állított össze a képeimből a kurzus végén, amiről el sem hittem, hogy én csináltam.

A másik meghatározó élményem pedig az volt, amikor Sopronyi Gyula egy hétvégi kurzus során a kezembe nyomott egy 28 milliméteres objektívet, miután kimentünk a Városligetbe a városvédőket fotózni. Csak ezt a lencsét használhattam, ami ugye azt jelentette, hogy közel kellett menni az emberekhez. Elsőre nagyon félelmetes feladatnak tűnt: a kozmetikában megszoktam, hogy a vendég részéről már van egy megelőlegezett bizalom felém, és annak kell megfelelni.

Már mindenki javában dolgozott, míg én csak kerülgettem az embereket, mint a forró kását, amikor viszont végre belekezdtem, az egy valódi ahaélmény volt. Rádöbbentem, hogy közel lehet menni, hogy lehetek bátrabb, mert nem lesz negatív következménye. Ezt a gyakorlatot onnantól el is kezdtem alkalmazni.

A témák innentől már könnyedén jöttek?

Balassagyarmatról származom, a nógrádi falvakban éltek távoli rokonaim, akik libatömő asszonyok voltak. Annak idején nagyon sokat jártam ki hozzájuk falura, a vidéki életet, a Palócföldet no és a libatöméseket, -vágásokat fotóztam, ahogy a szálló tollak között beszélgetnek egymással. A szakmunkásvizsgámra lovasíjász nőket, amazonokat fényképeztem: az ország több pontján látogattam lovasíjász-iskolákat, ahol katonai alapokon nyugvó hagyományőrzéssel foglalkoznak.

Azóta három André Kertész-nagydíjat nyertél, amely a humanista fotográfia legnagyobb elismerése a Magyar Sajtófotó Pályázaton. Hogyan talált meg az első ilyen, úgymond nehezebb élettörténet, azaz Sári, a kómában fekvő kamasz lány?

Színházba mentem a sógornőmmel, aki szóba elegyedett a szintén ott lévő gimnáziumi osztálytársával, Sári apjával. Ekkor hallottam először a lány történetét, akit 16 évesen elütött egy autó, aminek következtében éber kómába került, a szülei pedig úgy döntöttek, hogy nem adják kórházba, hanem ők fogják otthon ápolni. Menet közben mind a két szülő belekezdett egy művészi tevékenységbe: az édesapa könyvet és meséket írt, az édesanya rajzolni kezdett. Rögtön megfogott a történetük, és a MÚOSZ iskolájában pont kellett egy téma, amit végigkísérek.

A család rábólintott, és a tanáraim, Szarka Klára és Szigeti Tamás is támogattak, így elkezdtem őket fotózni. A Pillangólány, Miranda története pedig onnan indult, hogy szembejött velem egy olyan fotósorozat, ahol nőket és a sebeiket ábrázolta a fotográfus. Egy tinédzsernek nagyon csúnya sebek voltak a bőrén: kozmetikusként kíváncsivá tett, hogy mi történhetett vele. Megtudtam, hogy egy Epidermolysis bullosa nevű génbetegségben szenved: az ilyen kórral született gyerekeket pillangógyerekeknek hívják, Magyarországon is többen szenvednek benne.

Hogyan találkoztál Karsai Dániellel?

Ezután többen is írtunk neki fotósok, hogy szeretnénk végigkísérni az úton, ő pedig engem választott.

Erről a történetről mindenki tudta, hogyan fog végződni. A Dánielt körülvevő emberekkel hogyan éltétek meg, egyfajta sorsközösséget kovácsolt belőletek a végjáték?

Nem tudtunk erről nagyon beszélgetni, mert egyrészt én továbbra is a fő foglalkozásom mellett próbáltam minél több időt szakítani arra, hogy tudjak időt tölteni Danival, és hogy el tudjak menni azokra az eseményekre, amelyeken részt vesz. A találkozások során mi is azt éltük meg, ami éppen akkor történt: ha Dani éppen olvasott, akkor csendben voltunk és dolgoztunk. A mélyebb, visszatekintő beszélgetésekre már a halála után került sor, amikor úgy döntöttem, hogy szeretnék még Ákosról (Márkovics Ákos, Karsai Dániel ápolója) olyan képeket is, amelyek bemutatják a családja körében a munkán kívül. Elutaztunk Siklósra karácsony előtt, ott pedig már szóba került, hogy ő hogyan élte meg Dani nyilvánosság elé lépését, és a távozását is.

Fontos a semlegesség, a kívülállóság? A te érzelmeid számítanak egy-egy ilyen szituációban?

Az, hogy egyetértettem Dani saját élete feletti döntéséért folyó harcával, szerintem fontos kritériuma volt annak, hogy együtt tudjak vele dolgozni. Voltak nehéz pillanatok, főleg az elején, amikor meg kellett szokjam a helyzetet, hogy egy velem hasonló korú fiatalembert kísérek a halál felé vezető útján – lehetnék én is a helyében, hiszen ez bármelyikünkkel megtörténhet. Egyszer-kétszer még fotózni is nehéz volt, mert könnyek szöktek a szemembe.

Mennyire megterhelő bevonódni ezekbe az élethelyzetekbe?

Képzelj el egy gyereket, akinek a testének körülbelül nyolcvan százaléka nyílt seb. Miranda ordított a fájdalomtól, és azt kérdezte, hogy „Istenem, miért csinálod ezt?”. Őrülten megviselt, hiába gondoltam menet közben, hogy jól kezelem a helyzetet és a kamerám egyfajta tompító eszközként működik. Hamar bebizonyosodott, hogy ez nem így van. A kislány meghalt novemberben. A kómában fekvő Sári és Karsai Dani is elmentek, de Miranda után rövid időn belül poszttraumatikus szindrómám, pánikrohamaim lettek. Azóta tudom, hogy figyelnem kell a saját lelki egészségemre is, nehogy beleroppanjak.

Hogyan lehet akár hónapokig, évekig dolgozni egy-egy ilyen történeten?

A hosszú távú anyagokkal foglalkozó fotográfust a választott témának kell annyira érdekelnie, hogy képes legyen beleölni azt a rengeteg energiát, időt és pénzt, amelyet ez a műfaj megkövetel. A saját szabadidőmet áldoztam be, mert el akartam mesélni ezeket a történeteket.

Célunk, hogy megmutathassuk a világnak az általunk megörökített történeteket – ám korántsem garantált, hogy ez sikerül is. Maga a befektetett munka számomra sokkal fontosabb, mint az eredmény: az igazi értéket az emberekkel való kapcsolódás, az új impulzusok jelentik.

Ha elköteleződsz, az egyúttal azt is jelenti, hogy véleményt kell formálj?

Nem hiszek abban, hogy ilyen esetekben semlegesnek lehet maradni. Amikor elkezdtem Sári családját fényképezni, aktuális volt az otthon ápolás kérdése. Vajon munka-e vagy sem? Erről nyilvánvalóan nekem is volt egy véleményem, noha az anyag nem azért készült, hogy általa kifejezzem azt. Megtapasztaltam, hogy ezek a gyerekek és családok milyen kevés segítséget kapnak a mindennapokban, vagy hogy adnak egymásnak tippeket. Elmesélték, hogy a sérült gyerekeket kinézik a strandról, és hogy a társadalom nem elfogadó irányukban.

Igenis fontos tudni róluk, fontos megmutatni az életüket: ha a képek hatására csak két ember nem kezdi el piszkálni őket, vagy elismeri az otthon ápolók munkáját, akkor a világ máris egy fokkal jobb hely tud lenni.

A World Press Photo és több hasonló pályázat minden évben próbálja felhívni a figyelmet a világunkat sújtó legsúlyosabb problémákra és igazságtalanságokra, de vajon meddig érhet a fotó ereje?

Szerintem sajnos nincs valódi, társadalmat felrázó ereje. Világszinten tapasztalható egyfajta elidegenedés: nem figyelünk egymásra, könnyedén átsiklunk dolgokon. A fotográfiában ráadásul hatalmas a dömping, egymást érik a bombahírek, ezért az emberek jelentős része a saját lelki békéje érdekében inkább becsukja a fülét, és félrenéz. A fotóink biztosan tudnak pozitív hatást gyakorolni, de szerintem ez nagyon kis százalékban történik meg.

Inkább abban hiszek, hogy ezek az anyagok nem a befogadó, hanem a sorozatom szereplőinek életébe hozhatnak valamiféle segítséget, változást. Tapasztalatom szerint már az, hogy valakit érdekel a történetük, figyel rájuk és meghallgatja a történetüket, sokat jelenthet.

Megváltoztat egy-egy ilyen munka?

Azt nem mondanám, hogy megváltoztat, de alakítanak, és fejlődök általuk. Van, amit ma már biztosan másképp csinálnék – és nem csak képileg. Sokszor például bátortalan voltam Danival: nem mertem megkérdezni, hogy meddig fotózhatom, vagy hogy a halála körül miként történjen munka. Ma már nem értem, hogy miért féltem feltenni ezeket a kérdéseket.

Jelenleg min dolgozol?

A Nógrád vármegyében, főleg falvakban élő külföldiekről készítek egy anyagot, amire MMA-ösztöndíjat kaptam. Balassagyarmati születésűként különösen szeretem járni ezt a régiót.

Igazán multikulti lett: Nógrádkövesden például indiai, holland és mexikói lakók is élnek, de már fotóztam görögöket, filippínókat és találkoztam amerikaival, lengyellel is. A sokféle náció együttélése az egyébként zárt közösségű falvakban szerintem nagyon izgalmas. Emellett folytatom tovább az örmény anyagaimat.

Vannak örmény gyökereid, vagy valamilyen kötődésed az országhoz?

Nincs, vicces módon egy elszúrt randi miatt jutottam ki Örményországba. A férfival itthon ismerkedtünk össze, majd meghívott Jerevánba, ahol előadást tartott. Szerencsére készültem B tervvel arra az esetre, ha nem jól sül el. Így is lett, én pedig úgy döntöttem, hogy ha már ott vagyok, akkor jól fogom magam érezni: egy még otthon kapott kontakt segítségével bejártam az országot, aki azóta is a kinti fixerem. Eljutottam abba a faluba, ahova azóta is rendszeresen visszajárok dolgozni. A grúz határhoz közel található, a területet örmény Szibériának is hívják, mert télen akár mínusz 40 fokig zuhanhat a hőmérséklet.

Elkezdtem járni egy orosz-örmény házaspárhoz, akik ingyen tanítják sífutni a környéken élő szegény gyerekeket.  Nyaranta, amikor nincs hó, akkor görsíznek, sok gyerek pedig egy olyan faházakból álló telepen él, amely az 1988-as földrengés után készült átmeneti megoldásként. A kormány ekkor azt ígérte, hogy hamarosan kőházakat fognak kapni a károsultak, ezek az otthonok pedig azóta nem készültek el.

A családok harmincöt éve laknak olyan faépületekben, amelyeket a végtelenül szélsőséges időjárás felemészt. Új házra és komolyabb felújításra senkinek sincs pénze: a kilátástalanságból a sport jelenti a fiatalok számára a jövőképet. Őket fotózom 2019 óta.