A Nyelvművelő kéziszótár a következőt írja az igazándiból szóról: „E korábban inkább csak a népies beszédben előforduló határozószó-szerű ragos melléknév újabban a művelt köznyelvben és a sajtóban is terjed. Mint stílust színező elemet nem helytelenítjük, de rendszeres használata modoros benyomást kelt, mert finomkodó és terjengős. Helyette általában jobb az igazában, valójában. Van igazándibul változata is; ez tájnyelvi ízű, a köznyelvben nem fordul elő.”
A Magyar nemzeti szövegtár adatai alapján egyre terjed, a sajtóban és szépirodalmi szövegekben egyaránt használatos. Tekinthető divatszónak a gyakori használat miatt, és ha szóismétlésként alkalmazza valaki az igényes nyelvváltozatban, valóban helyettesíthető rokon értelmű megfelelővel. Azonban komoly beosztású emberek komoly témában is alkalmazhatják. Sem szleng-, sem bizalmas nyelvhasználatú kifejezésnek nem tekinthető.
A divatszó a következőt jelenti: egy ideig gyakran használt, de hamar elavuló kifejezés. A Nyelvművelő kézikönyv a fenti meghatározást még a következővel egészíti ki: „A szépirodalom stílusához hasonlóan a mindennapok társalgási nyelve, a sajtónyelv, a szaknyelvek (például a kereskedelemé vagy a kritikáé) és a hivatali nyelv szóhasználata is megteremti a maga divatját. Időnként egy-egy idegen vagy magyar kifejezést felkap a nyelvhasználat, unos-untalan találkozunk vele, a szó elkopottá válik, jelentése felhígul, semmitmondó lesz. Alakjukat, alkotásmódjukat tekintve a divatszók általában helyesek, szabályosak, de gyakori előfordulásuk miatt az igényes nyelvhasználatban tanácsos kerülnünk őket.”
Napjainkban szaknyelvi idegen szavak is divatszóvá válnak, ilyen például a narratíva. A jelentése: elbeszélés, történetmesélés és -értelmezés, magyarázat. Ugyanakkor a narratíva tágabb értelemben a közbeszédet is jelentheti, például: „Az ukrán elnök renoméja alaposan megkopott: ahogy telnek a hónapok, a Nyugat pedig egyre elégedetlenebb az ukrajnai események alakulásával, úgy jelennek meg az eddigi dicsőítő narratíva helyett a kritikus hangok és a nyugati döntéshozókat befolyásolni próbáló üzenetek.”
A paradigma a nyelvészetben ragozási sort jelent, ez a köznyelvben a paradigmaváltás összetételben jelent meg. Szépen hangzik, de egyszerűen azt jelenti, hogy váltás. Például: „Környezeti problémáink enyhítése érdekében gyakran fölmerül egy világnézeti váltás (más szóval: paradigmaváltás) szükségessége.” És sorolhatók a további felkapott kifejezések: kánon, elengedni, megküzdeni, kipörgetni. A fentieken kívül minden divatszóról elmondható, hogy az úgynevezett univerzális kifejezés státusát tölti be, ugyanis nem kell gondolkodni esetleg odaillőbb, árnyaltabb szinonimákon.
Divatszavak létrejönnek meglévő mintákat követve is. Például annak idején a Watergate analógiájára jött létre a Duna-gate szavunk. Ehhez kapcsolódik egy kínos történet. Anno a rendszerváltás előtt az egyik politikusunk parlamenti felszólalásában Duna-gátról beszélt, s mint később kiderült, a Duna-gate botrányra gondolt. Az idegen szó téves használata azért is volt zavarba ejtő, mert ott és akkor mindkettő értelmezhető és aktuális volt: a bős–nagymarosi vízlépcső, valamint a Duna-gate ügy is. Mint ismert, ezt a botrányt a BM biztonsági szolgálatának az őrnagya robbantotta ki azzal, hogy a nagy nyilvánosságot tájékoztatta arról, hogy az ellenzéki vezetők és hozzátartozóik telefonját lehallgatták, levelüket ellenőrizték, figyelték őket. S természetesen mindez a Duna partján történt. Így a politikus is kínos helyzetbe került, hiszen a szó a következő mondatban hangzott el: Nem kell nekünk Duna-gát!
A divatszó édestestvére a közhely, bár ez utóbbi már nem egy szóra, hanem inkább egy mondatra vonatkozik. Karinthy Ferenc írja Nyelvelés című könyvében, hogy gyerekkorában a közhelyet valamiféle nyilvános helyiségnek képzelte, ahová mindenki szabadon beléphet. A 19. században valóban volt a közhely szónak nyilvános hely értelme, például Jókai még így használja: „A közhelyeken, sétányokon és kávéházakban mindig belekötelőzködött a tisztekbe.” Ez a jelentés azóta elavult, és ahogy Kemény Gábor nyelvész megfogalmazta, napjainkban közhelyen csak az elcsépelt, lapos írói és szónoki kliséket, általánosan ismert, minden eredetiség nélküli, üres, semmitmondó kifejezéseket értjük. Tulajdonképpen mindenből lehet közhely, ha rutinszerűen, túl gyakran, kellő ok nélkül alkalmazzák.
Hernádi Miklós sajátos, némiképpen szubjektív rendszerzését adja a Közhelyszótár című könyvében. Íme néhány típus: a szólamközhely jellemzője, hogy kenetes, dagályos, bombasztikus. Elvont igazságokkal bunkózza le a konkrét helyzet fölött kibontakozó tépelődést, például: A házasság szent dolog. Humoros közhely: „Én minden héten nyerek a lottón három harmincat, ugyanis nem lottózom.” (Az árat illetően vegyük figyelembe, hogy a könyv 1985-ben jelent meg.) Gyomorbajos közhely. A bizarr elnevezésnek az a magyarázata, hogy olyan kisember szólal meg általa, aki rendkívül sötéten, babonás kishitűséggel látja a világot. „Mindig akkor zárják el a csapot, amikor tetőtől talpig beszappanoztam magam.” „Mindig akkor borul be az ég, amikor kiérek a strandra.” A legtöbb közhely az élettel kapcsolatos: „Úgy szép az élet, ha zajlik.” „Az élet színház.” „Én kijártam az élet iskoláját: csapás csapás után.” „Nem tudsz valami jó gyógyszert élet ellen?”
