Május 9-én 17 órakor az Írók Boltjában mutatják be a Bicikliút a hóviharban – Ingázó nők a szocialista iparban című könyvedet, amely az államszocializmus ingázóinak történetét helyezi a fókuszba. Mi motivált arra, hogy megírd ezt a történetet? Mennyi időt ölelt fel maga a kutatás, illetve a kötet elkészítése?
Több mint tíz éve foglalkozom a témával. 2012-ben készítettem el az első interjúkat későbbi témavezetőm, Varga Zsuzsanna biztatására egy szemináriumi dolgozathoz. Azóta is hálás vagyok neki, hogy ezt a témát ajánlotta nekem, mert így indultam el a történészi pályán. Az alap- és a mesterszakos szakdolgozatomban, PhD-disszertációmban is az ingázókkal foglalkoztam. A könyv ennek a több mint tíz éve elkezdett kutatásnak a legérdekesebb eredményeit mutatja be.
Szándékosan térek ki az írás, a szerkesztés folyamataira is, hiszen a könyv formailag és módszertanilag is eltér a hagyományos társadalomtörténeti munkáktól – túllép a klasszikus szociográfia és az oral history megszokott keretein, és bár nem fikció, mégis szinte regényszerű történetként olvasható. Miért tartottad fontosnak, hogy ezt a történetet ilyen narratív formába helyezd?
Érdekes és széles közönség számára érthető könyvet szerettem volna írni. Igazán örülök neki, hogyha úgy érzed, hogy ez sikerült. Az ELTE BTK Atelier doktori programjának elvégzése során rengeteg motivációt kaptam arra, hogy módszertanilag is valami újat alkossak.
A mai fiatalok – de talán már az előző generációk tagjai is – nehezen tudják elképzelni, milyen volt az élet az 1960-as évek idején. Mielőtt rátérnénk a könyv részleteire, mesélnél arról, milyen volt ez a korszak?
Az 1960-as évek nagyon izgalmasak voltak, rengeteg változás történt ekkor. A termelőszövetkezetek erőszakos létrehozásának következményeként felbomlott az agrártársadalom. A parasztság jelentős része a városokba áramlott, biztos gyári munkahelyet keresett a bizonytalan megélhetést nyújtó termelőszövetkezeti tagság helyett. A városokban azonban nem tudtak letelepedni, így a legtöbben napi ingázásra kényszerültek.
A könyvben egy bizonyos Szombat Jutka egyéni történetén keresztül láthatunk rá az őt körülvevő szűkebb és tágabb társadalmi közegre is. Miért épp Szombat Jutka lett a könyv „főszereplője”, és mennyiben tekinthető az ő története tipikusnak, avagy egyedinek?
Jutka egy olyan, falun született lány volt, akit az erőszakos termelőszövetkezet-szervezés ösztönzött arra, hogy otthagyja a vidéket, és városban vállaljon nehéz fizikai gyári munkát. Rengeteg hozzá hasonló fiatal nő döntött ekkor így, 1960-ban több mint hatszázezren ingáztak falusi lakóhelyük és gyári munkahelyük között.
Összesen hány interjúalannyal sikerült beszélgetned – közülük hozzávetőlegesen hány nővel és hány férfival –, és milyen nehézségekbe ütköztél az interjúalanyok felkeresése és a velük való beszélgetések során? A traumákat átélt személyek – főként az elhallgatás, a megfélemlítés korszakában születettek – jellemzően nehezebben nyílnak meg. Te hogyan tapasztaltad ezt a beszélgetések során?
Szerencsés helyzetben voltam, mivel a nagyszüleim is első generációs falusi származású munkásokként dolgoztak, így rajtuk keresztül rengeteg egykori ingázót ismertem meg. Több mint harminc interjúalannyal készítettem életinterjút. Mivel a bizalom kiépítéséhez néha több idő kellett, a legtöbb beszélgetőpartneremet két-három alkalommal is felkerestem. De nem volt könnyű transzgenerációs traumákat okozó eseményekről, például kuláküldözésekről és párttagságról beszélgetni velük.
Mesélnél erről bővebben? Volt a történetek között olyan, amelyik különösen mélyen érintett vagy sokáig veled maradt?
Megrázó volt számomra például azt végighallgatni, amikor az egyik interjúalanyom a párttagságáról beszélt. Első találkozásunkkor azt mondta, hogy ő sohasem lépett be a pártba, majd a második alkalommal azt állította, hogy ő már a rendszer összeomlásakor lett tag, amikor ez már nem járt semmilyen előnnyel. Mindeközben levéltári iratokból és más családtagok visszaemlékezéséből tudtam, hogy az illető már az 1960-as években belépett az MSZMP-be.
Hogyan kell elképzelnünk az 1960-as éveket egy kamasz vagy egy fiatal felnőtt szemszögéből? Milyen lehetőségei voltak egy falusi fiatalnak és milyenek egy városban élőnek? Ezen belül is főként a nők helyzetére lennék kíváncsi.
A városban élő nők többsége gyárban dolgozott, ha volt lehetőségük képezni magukat, akkor akár szakmunkásként is el tudtak helyezkedni. Vezető pozícióba nők – még zömében nőket foglalkoztató könnyűipari gyárak esetében is – igencsak ritkán kerültek. Az ingázó, falusi nők számára a legtöbb, amit általában elérhettek, az a betanított gyári munka volt. A falvakban ekkor már csak az erőszakkal létrehozott termelőszövetkezetekben lehetett dolgozni, amelyek ekkor még bizonytalan megélhetést biztosítottak.
A könyvben több helyen is megjelenik a falusi és a városi emberek közötti feszültség vagy távolságtartás. Ez a szembenállás már korábban is létezett, kulturális vagy társadalmi különbségekből fakadt, vagy inkább a munkahelyekért folytatott verseny, illetve a mobilitás kényszere mélyítette el ezt az ellentétet?
Mit értesz ezalatt? Milyen mindennapi körülmények – lakhatás, munka, jövedelem, ellátás – jellemezték ezeknek az embereknek az életét?
Mivel az ingázók általában betanított vagy segédmunkásként dolgoztak, kevesebbet kerestek, mint a városi, szakmunkát végző társaik. De a háztájiban megtermelt zöldségek, gyümölcsök értékesítésével, az általuk készített termékek (például bor és savanyúság) eladásával többletjövedelemhez tudtak jutni.
Ha jól értettem a könyvedben olvasottakat, bár hivatalosan csak tizenhat éves kortól lehetett munkát vállalni, a fiatalabbak is gyakran hozzájárultak a család megélhetéséhez. Mennyire volt jellemző, hogy már a 16. életévüket be nem töltött gyerekek is részt vettek a jövedelemszerzésben?
Mivel ez sokszor törvénytelen munkának számított, ezért pontos kimutatásunk nincs arról, hogy kik és mennyien dolgoztak. Azt azonban tudjuk, hogy rengeteg család rendkívül szűkös körülmények között élt, így feltételezhető, hogy sokaknak szüksége lehetett ilyen bevételre is.
A kerékpáros ingázás külön fejezetet kapott a könyvben, és egyben a könyv címadója is lett. Miért tartottad fontosnak ezt a közlekedési formát társadalomtörténeti szempontból kiemelni?
Kevesen tudnak arról, az 1960-as évek elején rengeteg ingáztak kerékpárral, ami sokszor napi egy-két órás tekerést jelentett. Kényszer szülte megoldás volt, a fejletlen közlekedési körülmények miatt másképp nem tudtak volna munkába járni.
A könyvben részletesen beszélsz arról, hogy a „kétlakiság” pejoratív jelentést kapott, és politikai megbélyegzéssel is járt. Miért gyanús a hatalom szemében ez az életforma, és milyen következményekkel járt ez az érintettekre nézve?
Az államszocialista párt gazdasági érdeke az volt, hogy a „kétlakiak”, vagyis az ingázók hagyják abba a bejárást, adják fel a gyári munkájukat, menjenek vissza a termelőszövetkezetekbe dolgozni. Ugyanis ezekben az években a mezőgazdaság – épp az ingázók miatt – súlyos munkaerő-problémákkal küzdött.
Hogyan változott a „kétlakiság” társadalmi megítélése az évtizedek során? Volt olyan időszak, amikor enyhült vagy új értelmezést kapott ez a fogalom?
Az 1980-as évekre már elfogadottá vált ez az életforma. Az újságokban egyre több olyan cikk jelent meg, ami elismerte az ingázók sokszor emberfeletti teljesítményét.
Milyen hatással volt a kétlakiság a munkások önazonosságára? Ezt főként arra értem, hogy az ingázók gyakran a városban is idegenek maradtak, némileg pedig a faluközösségből is kiszorultak. Milyen lelki vagy közösségi következményei lehettek ennek a kettősségnek?
Az ingázók leginkább csak a saját családjukra figyeltek, ahogy azt Berkovits György a Világváros határában című, 1976-ban megjelent dokumentumszociográfiájában is írta. Ő úgy fogalmazott, hogy az ingázó „[…] nem vállal feladatot, kockázatot, csak a családjáért. Mivel érzi a társadalmi lebecsülést erkölcsi és anyagi szempontból egyaránt, […] általában kevesebb szolidaritást vállal társaival, rétegével, hiszen nem sokan viselik el, hogy alábecsült csoport tagjaival azonosuljanak.”
Mi mindent kellett feláldoznia annak, aki az államszocializmus idején társadalmi, munkahelyi előrelépésre vágyott? Egyáltalán adott volt ez a lehetőség az akkori viszonyok között?
Műszakvezetői pozícióban dolgozó interjúalanyaim szinte mindannyian párttagok voltak. Megtörve beszéltek a belépésről, szégyellték a tagkönyvüket.
Miért éreztek szégyent a párttagságukkal kapcsolatban? Milyen konkrét kötelezettségekkel, elvárásokkal vagy akár belső dilemmákkal járt ez a szerep a mindennapokban?
A párttagoknak a mindennapi élet során számos olyan dologról kellett lemondania, amiről a betanított munkásként dolgozó interjúalanyoknak nem. Ilyen volt például a vallásgyakorlás, míg a párttagok esetében szigorúan büntették, hogyha a család gyermeke hittanra járt vagy bérmálkozott, addig az ingázók esetében ez nem jelentett problémát.
Milyen volt az akkori kulturális élet? A hatalom által biztosított – és felügyelt – szabadidős tevékenységeken kívül milyen lehetőségeik voltak az embereknek a szórakozásra, a kikapcsolódásra? Hogyan folyt össze a magánélet, a privát szféra a munkával?
Az államszocialista rendszer az emberek magánéletét is felügyelni akarta. Éppen ezért is volt problémás a rendszer számára az ingázók életformája, hiszen ők szabadidejükben művelődés helyett mezőgazdasági munkákat végeztek.
Milyen benyomásod alakult ki arról, hogyan viszonyul ez a generáció ma az élethez, a munkához, a jövőhöz? Mit gondolnak ők a mai fiatalokról és a jelenlegi életkörülményekről?
Féltik és sajnálják a mai fiatalokat, az ingatlan- és az élelmiszerárak inflációja miatt. A legtöbben nosztalgiával gondolnak vissza az államszocialista rendszerre.
