Hamvas Béláról szeretnék írni, jobban mondva a Magyar Színház előadásáról, amely a szerző szövegeiből készült, mégis az idén százhuszonöt éve született Márai Sándorral kell kezdenem. „Nem a bor volt jó, hanem a borozás” – írja a Boros (nem a Füves!) könyvben, a Pesti Hírlap 1942. október 30-i számában pedig „tűnődéshez szükséges kellék”-nek nevezi az isteni nedűt. Azaz leválasztja a tisztán (szóda nélkül?) fogyasztásra szánt élvezeti cikkről, és többletjelentéssel ruházza fel. Ha a borozás jobb volt, mint a bor – azt azért nem szeretném elhinni, hogy Márai rossz bort ivott –, akkor e többletjelentés hozzájárulás az érdemi párbeszédhez, amolyan közösségkovácsoló erő. Ha kellék a tűnődéshez, akkor is; csak ez esetben a dialógust magunkkal alakítjuk ki, és ebben segít az ital.
Miért volt fontos ezeket megemlíteni? Mert Márai borszövegei – és bizonyos fokig a bordal antikvitásig visszavezethető műfajának kiemelkedőbb darabjai is – önmagán túlmutató jelenségként utalnak a szóban forgó italra, Hamvas Béla A bor filozófiájával pedig ebbe a „hagyományba” illeszkedik, ám lankadatlanul szabályszegő természetéhez hűen (melyet nem is szabályszegésnek, hanem semminek be nem hódoló, önálló gondolkodásnak kellene nevezni) bátran rugaszkodik olyan magasságokba vagy mélységekbe, amelyeket a csehovi nyárspolgárok és kishivatalnokok blaszfémiának, jó esetben céltalan polgárpukkasztásnak hívnának.
Pedig ott van. És ott van a Hevesi Sándor tér 4. szám alatt játszott, Korda Bonifác rendezte előadásban is, amely nemcsak a kultikus esszéből, de az író másik fő művéből, a Karnevál című regényből is építkezik. Egyéb Hamvas-szövegekből úgyszintén, hiszen már a háromszereplős előadást nyitó monológ egy másik kisregényből származik: „Régebben, még Hitlerék alatt egy német funkcionáriussal az uszodában tanulságos beszélgetésem volt. Azt kérdeztem tőle: Ön fasiszta? Az vagyok, válaszolta a kelleténél biztosabban. Mindjárt tudtam, hogy baj van. Én ugyanis már akkor azon az állásponton voltam, hogy fasiszta nincs. Ez csak olyan történeti érdekesség. Mondja uram, szóltam, ön akkor is fasiszta, ha egy perc múlva a medencébe ugrik? (…) akkor is fasiszta, ha babájával együtt van? Ingadozik. Akkor is fasiszta, ha ebédel? Hallgat. Akkor is fasiszta, ha alszik?”
A feszült és intenzív kezdésre az a néző is felkapja a fejét, akit a Sinkovits Imre Színpad bejárata előtt átadott borospohár (benne fehérborral) még nem győzött meg arról, hogy érdemes lesz odafigyelni a következő másfél órában. Nemcsak érdemes, de elengedhetetlen a koncentrált jelenlét, mert rendkívül tömény előadásról van szó, a főhős – a Hamvas-korpusz – pedig nem vár a lankadt szellemre.
A Varga Szilvia, Szatmári Attila és Kosznovszky Márton megszólaltatta szövegek nem szorulnak az élményt kiegészítő cselekménybetétekre vagy látványos díszletekre, mindezek nélkül is elég monumentálisak ahhoz, hogy elvigyék a hátukon a darabot. Csupán néhány szék, könyv és asztal árválkodik a térben, na meg egy-egy borosüveg és -pohár. Az intim, bensőséges élményt ígérő berendezéssel összhangban van a játszók stílusa és megszólalásmódja, hiszen barátként csevegnek a nézőkkel, mintha csak együtt poharazgatnának Somlón vagy Szigligeten, fent a dombon. Vasfüggöny nincs, nézőtér és színpad összeolvad, a színészek a közönség között sétálnak, leülnek a lépcsőre, kontaktusba lépnek az őket hallgatókkal.
Térjünk vissza néhány mondat erejéig a könyvekre: nem véletlenül vannak ott, az este egy pontján a színészek kiosztják őket a nézőknek – a (sajnos) csak az előadás idejére szóló ajándékozás apropója a Karnevál azon részlete, melyben Gambrinus régi vágyáról, „un restaurant spirituel”, azaz egy „szellemi korcsma” létrehozásáról mesél.
Más étel például a homéroszi költemények, rizs helyett, de fűszeresen, például Baudelaire-mártással. (…) A skolasztikusokat tisztán nem is tálalnám, csak igényesebbeknek, minden alkalommal csak vékony szeletekben, költeményekkel körítve. Néha töltve.”
A bor filozófiája című esszé nemcsak a borfogyasztáshoz nyújt útmutatót, de általában az emberi létezéshez is. Az iváson keresztül („Az ivásnak egy törvénye van: bármikor, bárhol, bárhogyan”) az élet örömeit magasztalja, és próbálja megtéríteni az embert, aki „nem húst, krumplit, szilvát, körtét, almát, mézes-vajas kenyeret eszik, hanem kalóriát, vitamint, szénhidrátot és fehérjét, nem bort iszik, hanem alkoholt”.
A derűvel és humorral átitatott szövegeknek érdekes, kizökkentő ellenpontjai a háborúról és a kegyetlenségről szóló idézetek – a hangnembeli váltást kiemelik a játéktér végében felállított paravánra vetített képek, amelyek a komorabb pillanatokban Picasso Guernicájának részleteit mutatják. Noha e megszakítások valóban kilógnak a nagy egészből, a koncepciónak érezhetően nem a hiányát, hanem a tudatosságát hangsúlyozzák. Hogy mire gondolt a költő, azt felesleges firtatni, ám a döntés egyik lehetséges oka, hogy a rendező – a címmel ellentétben – nem a boresszét, hanem az íróját szerette volna bemutatni.
Hamvas mindkét világháborúban harcolt, a szovjet frontszolgálatról megszökött, a szibériai fogság elől is elmenekült. Ennél azonban fontosabb az a harc, amelyet egy életen át vívott belső függetlensége megőrzéséért. Máraival kezdtem, vele is zárom az írást: míg ő a külső emigrációt választotta tiltakozásul egy számára elfogadhatatlan rendszer ellen, pályatársa mentálisan vándorolt ki a világból, amellyel nem tudott azonosulni. A fővárosi Magyar Színház előadása valamit megérzett e láthatatlan utazásból.
Fotó: Magyar Színház
