Valamiért indokolatlanul bátor vagyok vezetés közben, és különös előszeretettel oktatok ki másokat. Villogás segítségével, dudálással, ökölrázással, egyéb egyezményes jelekkel, amelyeket mindenki megért, még ha történetesen mondjuk kínai is a másik chauffeur. Egyszer a pofámat megszedi valaki, az már bizonyos, mert mindig akad egy erősebb – vagy egy baseballütő. De nem tehetek róla, annyira fel tud dühíteni a tapló úrvezető, aki szabálytalankodik, vagy a pipogya alak, aki nem a közlekedési viszonyoknak megfelelően vezet, hogy agyvízfelforrás-közeli állapotba kerülök. Kétpercenként. (Valószínűleg el kéne vonulnom egy hegyi barlangba egy évre, és lótuszülésben bogarakat ennem, ha meg akarom érni az esztendő végét.) (Igaz, ahogy öregszem, kicsit nyugszom megfelé, de azért még bőven a közlekedés közben agyvérzést kapók tekintélyes számát gyarapítom.)
Mégis a legjobban azok a barmok zavarnak, akik indexelés nélkül váltanak sávot.
Nem tudom, miért. Vagyis de, tudom: ez a bunkóság csimborasszója, a másik teljes semmibevétele, megalázása. Úgyis gyorsabb az autóm, üzeni az arrogáns mocsadék, aki jelzés nélkül bevág eléd, és még annyira sem tartalak, hogy indexeljek. Majd kitalálod, mi történik, hiszen látod és végignézed. Hülye vagy és lassú. Lassú tetű. (Persze néha én is bevágok indexelés nélkül mások – többnyire az indokolatlanul és bénázva lassan, de zavaróan haladó autók – elé, ám az nem natúr bunkóság, hanem néptanítói munkásságom része: oktatok ilyenkor, kérem, általában az ablakot is leengedem, és felmutatom a középső ujjamat, hogy biztosan átmenjen a meszidzs.) Nem méltatlak semmire. Nem is létezel. Nem is vagy az úton. Senki vagy. Levegő. Nullpont.
Na mármost én kidolgoztam egy remek módszert ezeknek a nagypofájú autósoknak a megleckéztetésre. Hiába, a tanárgének. Figyeljenek csak!
Miután egy-egy ilyen Lánglelkű Gőg bevág elém pompás kocsijával, elkezdek villogni neki. Egyből persze nem veszi észre, mert arra sem méltat, hogy visszapillantson, de én addig csinálom, amíg észreveszi a rohadék. Ez néha percekbe telik. Azt látni szoktam, hogy észrevette, mert ilyenkor általában fékez, ideges lesz, karját rázza, mutogat. Ha lámpa mellett egymás mellé érünk, és úgy döntök, még nem ütött a népnevelés órája, a csukott ablakon keresztül ordibál, látom azt is. (Néha ezt a fázist kihagyom. Nézzük meg, mi történik olyankor! Íme.)
Midőn a következő lámpánál utolérem a kis idegest, szépen mellé állok. (Mindig őszinte csodálattal tölt el, hogy emberek nem gondolnak arra: a következő lámpánál bizony utolérik őket.) Hosszan nézem, ő mereven bámul előre, de én azért csak nézem. Látom, ahogy elvörösödik a feje, mint Feuerstein lovagnak a Szaffiban. Még mindig előrenéz, közben 200-ra emelkedik a vérnyomása. Aztán nem bírja tovább, és rám pillant. (Vérnyomás: 450.) Nyelve hegyén minden agresszív káromkodás, amit kora csecsemőkora óta hallott, tanult, elsajátított, továbbfejlesztett. Nyakán az erek: dagadnak.
Nagyúri mozdulattal, lassú-könnyed dzsentrieleganciával intem ilyenkor: ugyan tekerje már le az ablakot, valamit mondani szeretnék. Majd mondok én neked, te… te… – ezt látom az arcára írva. (Vérnyomás: 650.) Letekeri, levegőt vesz, ordítani készül (vérnyomás a kritikus 1000 tájékán). Ekkor udvariasan megszólalok:
– Elnézést kérek, uram (ritkábban hölgyem), igazán nem akartam megzavarni a vezetés élményében… de kötelességem jelezni, hogy a jobb (esetleg bal) hátsó indexlámpája minden bizonnyal kiégett. Nem működik ugyanis. És ez nagyon balesetveszélyes! – emelem fel az ujjam, mint egy doktor Bubó. – Ezért is villogtam.
A hatást látni kell. De tényleg. A felgyülemlett düh ugyanis sípolva kering, nem tud kitörni, mert a lehengerlő kedvességgel nem tud mit kezdeni: értelmezni sem tudja azt. Egy dolgot azonban nem lehet ilyenkor: ütni és/vagy ordítani – ennyit még az aktuális hülye barom is tud. Ezért aztán ellesz a dühü valahol a nagy testben, majd a fuxok közül sivítva és vinnyogva távozik.
– Mi…? Ja… Kösz… – nagyjából ezekkel a bonyolult válaszokkal élnek dadogva, én meg elégedetten látom, hogy az egész napjukat sikerült elrontanom.
– Igazán nincs mit, szívesem, uram (hölgyem)! Ott segítek, ahol csak tehetem. Fő, hogy biztonságosan közlekedjünk! A viszontlátásra, és kérem, feltétlenül nézesse meg a lámpáját!
Elszégyellik magukat a nyomi kis csicskák. És attól kezdve úgy indexelnek, mint a kisangyal, csak éppen zavartan lesunyt tekintettel. Ha újabb lámpánál megállunk egymás mellett, felveszem az amerikai mosolyomat, és felemelt hüvelykujjammal jelzem: ez már döfi, hajtáspajtás! Mire hazaérnek, tízezer kalóriájuk elég a dühtől, és hetekig normálisan vezetnek. Komolyan mondom, fizetni kéne nekem ezért.
(A szöveg - egyebek mellett - megjelent az Apucifoci című humoreszkgyűjteményben: Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021)
