„Van egy nagyon nagy biztonságérzetem ezeken az utakon, miközben az ember azt gondolná, hogy ez egy eszeveszett, kaotikus létforma” – mondja a versvándorként ismert Tóth Péter Lóránt, akinek az élete már-már egyet jelent az utazással, úton levéssel. Csaknem húszéves versvándorlása alatt körbejárta a Kárpát-medencét, eljutott tizenöt európai országba, de még a tengeren túlra is magával vitte költőink verseit és történetét. Mindenről megkérdeztük, ami úttal és irodalommal kapcsolatos – s nála nehezen találni olyat, aminek nem ezekhez van köze.

Tóth Péter Lóránt 2024. 06.14-én/Fotó: Bach Máté / Kultúra.hu
Tóth Péter Lóránt. Fotó: Bach Máté / Kultúra.hu

Az utóbbi pár hétben, amikor egyeztettük ezt a beszélgetést, folyamatosan úton voltál, nemrég jöttél haza Luxemburgból, és bizonyára a napokban is készülsz az újabb utazásokra. Hogy érzed magad ebben a nagy kavalkádban?

Valóban egy nagy kavalkád az életem, már csak azért is, mert az utazások, előadások mellett van családi életem is, ami nagyon meghatározza az időmet és főleg az energiámat. Az előadásokra általában csak az utazásaimon tudok készülni, míg a szervezőmunka már otthonról történik, ami nem egyszerű, hiszen amellett, hogy mindent egyedül csinálok, ott van a két kisfiam, a feleségem, akikkel szintén szeretnék minőségi időt tölteni. A legnagyobb nehézség ebben az egészben, hogy nagyon keveset alszom, ami persze csak addig a pontig működik, míg az ember egyszer csak ki nem dől és végtére is kipiheni magát. Összességében azonban nagyon örülök, hogy ez így van, mert tulajdonképpen mindvégig erre vágytam, ezt szerettem volna csinálni, járni a nagyvilágot, vinni a verseket, szerettem volna családot, és most már azért a fiúk is akkorák, hogy el tudunk menni együtt is egy-egy magyarországi helyszínre. Ahogy mondtad, kavalkád, de egy színes kavalkád az életem.

Mikor jött el az a pillanat az életedben, amikor tudtad, hogy útra kell kelned? Amikor rájöttél, hogy ez a te utad.

Tizennégy éves koromban hagytam abba a versmondást, majd jóval később, huszonkilenc évesen álltam ki ismét a színpadra egy József Attila-előadással, ahol ugyanazt éreztem, mint a diákéveim alatt – hogy hatással vagyok az emberekre. Emlékszem még gyerekkoromból is azokra a csendekre, amikor én léptem ki a hallgatóság elé egy versmondó versenyen; olyankor szó szerint megállt a levegő, és a kis zsizsegés, mocorgás, ami egy-egy társamnál esetleg előfordult szövegmondás közben, nálam teljesen megszűnt. A verseken keresztül önmagamról és a világról alkotott képeimről beszélhettem, bátran kimondhattam olyan dolgokat, amiket talán magamtól nem mertem volna. A versmondásnak hála kinyílt a személyiségem. De ez a konkrét pillanat talán 2015 nyarán volt, akkor döntöttem el, hogy a tanítást hátrahagyva – ugyanis tizenkét évig testnevelés és történelem szakos tanárként dolgoztam, amelyből az utolsó hat évem párhuzamosan ment az előadásokkal – nekivágok a Kárpát-medence bebarangolásának, s hogy sehova ne érkezzek üres kézzel, ajándékként verseket és történeteket viszek az ott élő embereknek.

Hogy tudtad összeegyeztetni a tanítást az előadásokkal?

Ez nagyon érdekes időszak volt, emlékszem, egyszer épp ovitornát tartottam a kisgyerekeknek, csúsztunk-másztunk a sportcsarnok padlóján, majd amikor végeztünk, átrohantam a könyvtárba, fölhúztam a melegítőre a zöld ballonkabátot meg a kalapot, és próbáltam a József Attila-verseket. Szóval nem volt egyszerű, de mivel tanítani is nagyon szerettem, egyáltalán nem bánom ezt az időszakot. Utazni viszont már gyerekként is nagyon szerettem, vágytam rá, hogy megismerjek új helyeket, s hacsak tehettem, kirándultam és részt vettem a szervezett iskolai utazásokon. Így a Kárpát-medence bebarangolása utáni vágy semmiképp sem volt előzmény nélküli, s csak még jobban felerősítette, hogy őszintén rajongtam a történelmünkért. Engem tényleg érdekelt, hogy milyen Nándorfehérvár, hol nyugszanak Aradon azok a bizonyos hősök. A trianoni határokat átlépve el akartam látogatni Gyimesbe, Vajdaságba, megnézni Újvidéken Péterváradot, meg persze Kassát is. Egy idő után azonban világossá vált, hogy ezt nem lehet párhuzamosan csinálni, ráadásul akkor már majdnem 36 éves voltam. Belém hasított a gondolat, hogy ennyi idősen az embernek már családja van és biztos munkahelye. Biztos munkahelyem mondjuk nekem is volt, ami bizonyos szempontból szintén megrémisztett, hiszen amikor elmeséltem az egyik kollégámnak a terveimet, valami ilyesmit felelt: „ne viccelj, neked itt nyugdíjas állásod van”. Ekkor jött el a pillanat, amikor éreztem, hogy vagy most indulok el, vagy soha, és valószínűleg tönkre is mentem volna, ha ezt nem lépem meg, így utólag biztos. De az igazság az, hogy a Jóisten keze mindig ott volt fölöttem, nagyon sokszor éreztem, és érzem mai napig, hogy mint egy marionettbábut, úgy terelget föntről. Úgy látom, hogy a Jóistennek eddig nagy türelme volt hozzám, remélem, ez a jövőben is így marad. Az előadásaim által egyébként nagyon sok templomba jutottam el a nagyvilágban, olyankor mindig időt szakítok arra is, hogy hálát adjak azért, hogy minden utamat épségben meg tudtam tenni és haza tudtam térni a családomhoz.

Tóth Péter Lóránt 2024. 06.14-én/Fotó: Bach Máté / Kultúra.hu
Tóth Péter Lóránt. Fotó: Bach Máté / Kultúra.hu

2019 őszén pedig, Radnóti Miklós születésének 110. és halálának 75. évfordulója alkalmából egy 850 kilométernyi verszarándoklatra indultál Bortól Abdáig. Ez egy belső utazás is volt egyben?

Az ember gyakorta olvas belső utazásokkal kapcsolatos történeteket, amiről van egy olyan álláspont, hogy ha az ember lélekben akar fejlődni, csak be kell ülnie a szobájába, ki kell nyitnia egy könyvet, és az olvasás által ezt meg tudja tenni. Én is megpróbáltam egyszer-kétszer, de nálam ez nem működött. Ahhoz, hogy lelkileg utazzak, elengedhetetlen fizikai értelemben is utaznom, megélni és végigküzdeni az utat ahhoz, hogy lelkileg is fejlődjek. A Radnóti-út is ilyen volt. Nyilván ott sem csak az volt a lényeg, hogy végiggyalogoljak az erőltetett menet nyomvonalán. Már a szerb fővárostól vártak engem a magyar közösségek, hogy megemlékezzünk Radnótiról, így fejben nagyon összeszedettnek kellett lennem, semmiképpen nem gyengülhettem el sem fizikailag, sem lelkileg. Egyébként mindig fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy az én utam és Radnóti útja összehasonlíthatatlan, értelmezhetetlen. Radnótiék útja egy halálút volt, egy nagypénteki siratóút, amit mi megpróbáltunk húsvétvasárnappá változtatni. De még így is nagyon sokszor voltam egyedül, nagyon elfáradtam fizikailag, főleg az elején, és mivel a szállásokra csak minimálisan költöttem, előfordult, hogy szó szerint a földön aludtam. Tehát nem igazán tudtam kipihenni magam, de mindig erőt adott a gondolat, hogy Radnótinak hogyan kellett ezen végigmennie. Szokták mondani, hogy azok a lelkek, amelyeknek erőszakkal kellett eltávozniuk ebből a földi létből, még sokáig itt maradnak. Radnótival együtt 3200 munkaszolgálatos indult útnak annak idején, több mint a felük meghalt. Nagyon sokat imádkoztam és mondtam Radnóti verseit, főleg azokon a szakaszokon, ahol tudtam, hogy micsoda tömeggyilkosságok történtek. Érdekes, hogy bár én egyébként sem vagyok egy pátoszos versmondó – sőt a versmondós eszközeim meglehetősen egyszerűek –, az utam során ez csak még jobban lecsupaszodott. A belső utazásom csúcspontja talán Abdán volt; amikor megérkeztem a kiállított Radnóti-szoborhoz, sírni kezdtem. Nem azért, mert beértem a célba, hanem belém hasított egy érzés. Én akkor 39 voltam, Radnótit 35 évesen lőtték bele a tömegsírba. Végig az járt a fejemben, hogy vajon tudunk-e tanulni a történtekből, tudunk-e vigyázni a békére. És akkor még nem volt se pandémia, se háború.

Voltak még előtte vagy utána ehhez hasonló zarándoklataid?

2015 őszén már nem mentem be tanítani, belevetettem magam az utazásokba, ami azt jelentette, hogy sokszor tíz nap alatt szó szerint megfordultam négy országban nagyjából tizenöt előadással, őrült menet volt. Elindultam Vajdaságba, és Erdélyen keresztül megérkeztem Kárpátaljára, majd pedig haza, mindezt tömegközlekedéssel, mert nincs jogosítványom. Egy idő után éreztem, hogy kicsit lassítanom kell a tempón, és mivel mindig is szerettem a vándorlást, eldöntöttem, hogy valamilyen módon összekötöm a verseket a gyaloglással. 2017-ben volt a Szent László-emlékév, én pedig nagyon szeretem Szent Lászlót, és éppenséggel volt is akkor már egy gyerekekhez szóló előadásom róla. Akkor döntöttem el, hogy verszarándoklatra indulok Kunszentmiklóstól a horvátországi Szentlászlóig, és az útba eső településeken előadást tartok Szent Lászlóról. Ez volt az első ilyen utam, utána, 2018-ban elkerékpároztam Kunszentmiklósról Nándorfehérvárra, ahol a Hunyadiakról tartottam előadást. Ezt az utat egy kis drávaszögi kitérővel tettem meg, mert akkor már javában udvaroltam a feleségemnek, Lilinek.

Több százezer diákhoz jutottál el az előadásaiddal. Ez az időszak talán a legkritikusabb az ember életében útkeresés szempontjából. Lehet iránytű Radnóti, Arany vagy Petőfi költészete egy 21. századi tinédzsernek?

Azt gondolom, hogy mindenféleképpen lehet, és talán csak ők lehetnek. Radnóti küzdeni tudása, akaratereje, hogy túl akarta élni és haza akart menni, hogy új életet kezdjen; József Attilának a szegénységből való kitörése, hogy nagyon fiatalon megtanult írni, olvasni, hetedikben elvégzett két osztályt, kereste ő is az útjait, kereste a Jóisten felé vezető utat. Petőfi és Arany, aki két teljesen különböző személyiség, teljesen más világfölfogással, mégis keresték az egymás felé vezető utat. Ezek olyan példák, amikből a mai fiatalok nagyon sokat tudnak meríteni.

Tóth Péter Lóránt 2024. 06.14-én/Fotó: Bach Máté / Kultúra.hu
Tóth Péter Lóránt. Fotó: Bach Máté / Kultúra.hu

Ahogy te is mondtad, a célod eleinte az volt, hogy eljuss az összes Kárpát-medencei településre. Most már azonban Európa több országában is megfordultál, illetve, ha jól tudom, a tengerentúlra is elvitted a verseket, történeteket. Hogy jutottál el ezekre a helyekre, és hogyan fogadták ott az előadásaidat?

Az elején, amikor 2015-ben abbahagytam a tanítást, és még egy darabig úszómesterként dolgoztam, illetve kertészkedtem, és gumicsizmában toltam a fűnyírógépet, még nem gondoltam, hogy Luxemburgban, Kanadában, Németországban vagy úgy egyáltalán más országokban is fellépek az előadásaimmal, de azért valahol mégis bíztam benne. Különben szoktam mondani viccesen, hogy azért én a Kiskunságból jövök, és majdnem akkor születtem, amikor Petőfi – ő január elsején, én meg január 3-án. Tehát van azért itt akarat, kérem szépen, jó értelemben vett akarat és elszánás, és hogyha elindulsz, akkor mész előre, nem másokon áttaposva, de mész. Az igazság az, hogy nyilván vannak különbségek a Kárpát-medencében meg például a diaszpórában élő magyarok között, bár nem tudnék éles határt húzni. Inkább ember és ember között van különbség, nem magyar és magyar között. Mivel mind az egyetemes kultúránknak, a magyar kultúrának a részei ezek az emberek és ezek a versek, amiket én viszek, tulajdonképpen ugyanolyan nyitott fülekre találnak Kanadában is, mint mondjuk Gyimesbükkön. Mindenhol a nyitottságot tapasztalom, bárhova is megyek a világban.

Említetted, hogy nincs jogosítványod. De talán utazóként – ha nem a vezetésre kell figyelned – sokkal több lehetőséged van a megfigyelésre vagy bármely más tevékenységre, legyen az olvasás, zenehallgatás, puszta elmélkedés vagy ha gyalogosan mész, még arra is lehetőséged nyílik, hogy találkozz emberekkel, beszélgess velük, akár irodalomról is, kötetlenebb formában. Milyen élményeid vannak ezzel kapcsolatban? Hogy szoktak telni az utazásaid?

Általában busszal meg vonattal utazom, most már néha bejön a repülő is, vagy az is előfordul, hogy autóval visznek el egyik helyről a másikra. Emlékszem, az elején még volt egyfajta kényszer bennem az autós utazások során, hogy jól nevelt gyerekként beszélgetnem kell a mellettem ülővel, elkerülvén a kínos csendeket. Aztán rájöttem, hogyha nem kell beszélni, akkor nem kell beszélni, nincs ezzel semmi gond. Egyrészt tehát megtanultam csendben maradni. Ugyanakkor megtanultam kérdezni is. Nagyon pontosan be tudom mérni azokat az embereket, akik folyamatosan csak magukról beszélnek. Én nem vagyok ez a típus, persze, ha kérdeznek, szívesen mesélek, de magamtól nem annyira szoktam, cserébe viszont nagyon szívesen meghallgatok másokat. Sokszor előfordult, hogy az előadások után összeültünk egy társasággal, és valaki tréfásan megszólított, hogy miért nem beszélek. Ilyenkor mindig azt felelem, hogy azért, barátom, mert én egész nap beszéltem. Szóval igen, szeretek csendben lenni, megfigyelni az embereket és a történeteiket. Nagyon szerettem olvasni is az utazások alatt, illetve az előadás anyagait is legtöbbször ilyenkor tanultam meg. Mostanában őszintén szólva inkább alszom egy-egy hosszabb vonat- vagy buszúton, mert ahogy mondtam, elég megterhelő az élet minden részén folyamatosan jelen lenni és helytállni. Ami viszont nagyon érdekes, és erre mostanában jöttem rá, bárhol is legyek a világban, egyik nap Kassán sétálok a főtéren, pár nappal később Berlin utcáin vagy épp Szegeden, valahogy mindenhol azt érzem, mintha mindig is ott lettem volna. Van egy nagyon nagy biztonságérzetem ezeken az utakon, miközben az ember azt gondolná, hogy ez egy eszeveszett, kaotikus létforma. Emellett szeretek beülni mindenhol egy kávéra, emberek között lenni, de gyakran viszem magammal a futócipőmet is, ilyenkor futva ismerem meg az aktuális környezetemet, ami különösen előnyös, ha az embernek nincs sok ideje körbenézni a várost.

Az állandó úton levés korlátozza vagy segíti a sportoló énedet? Hogyan tudsz odafigyelni például a megfelelő táplálkozásra?

Azt szoktam mondani, hogy engem mindenhol három dologgal várnak: szeretettel, étellel meg itallal. Így ebből a szempontból nagyon nehéz odafigyelni az egészséges étkezésre. Leginkább a futásra szoktam koncentrálni, ami több-kevesebb sikerrel össze is szokott jönni.

Tóth Péter Lóránt 2024. 06.14-én/Fotó: Bach Máté / Kultúra.hu
Tóth Péter Lóránt. Fotó: Bach Máté / Kultúra.hu

Visszakanyarodva egy picit arra, amiről az előbb, az utazás kapcsán beszélgettünk. Szerintem hasonlóan utazott Petőfi Sándor is ezelőtt kétszáz évvel. Persze nem tömegközlekedéssel, de talán ugyanilyen nyitottsággal, kíváncsisággal, megfigyelve a körülötte lévő tájakat és embereket. Erről a fennmaradt úti jegyzetei is tanúskodnak. Te hogyan dokumentálod az utazásaidat?

Petőfi Sándor itt nőtt fel nálunk, a mi környékünkön, Szabadszálláson, Dunavecsén, Szalkszentmártonon. Én tanítottam Szalkszentmártonon, a mészárszék mellett, ahol Petőfi a legtöbb vidéki versét írta. Itt egyébként tényleg olyan a puszta, ahogy Petőfi leírta; ha az ember becsukja a szemét, két napig nem kell kinyitnia, mehet előre, mert nem megy neki semminek. A Petőfi-életérzés ilyen szempontból bennem is megvan. Az állandó igazságkeresés, a természet szeretete, az emberekkel való találkozások, az önkritika. Amikor a Petőfi–Arany-előadást csináltuk, sokszor gondoltam, hogy jobb volna Arany Jánosnak lenni és nem Petőfiként sokszor szélmalomharcot vívni, de hát ezt adta a Jóisten. A kérdésedre a válaszom, amikor elindultam 2015–2016-ban ezekre az előadásokra, akkor még írtam naplót, amelyben hónapra, napra pontosan lejegyeztem, hogy épp hol járok, milyen előadást viszek, milyen élményekkel gazdagodtam, tehát az utazások, a találkozások, minden benne van. Egy idő után viszont annyira felgyorsultak az események, hogy nem volt időm folytatni a feljegyzéseket. A 2019-es Radnóti-utamról viszont készül egy könyv, egy úti beszámoló – ez is jellemző egyébként, hogy az utolsó két napomat kellene megírnom, de szeptember óta nem sikerült írnom semmit. Ez a könyv arról fog szólni, hogy leírom az utamat és párhuzamosan viszem benne Radnóti útját is, lesznek benne fényképek, illetve a nemrég elkészült CD és a film is belekerül majd.

A versvándor megnevezésről a legtöbb embernek automatikusan te jutsz eszébe. Én sem ismerek mást, akit még így neveznének. Milyen felelősséggel jár ez a titulus?

Azt gondolom, hogy amikor az ember diákok elé áll – és én nagyon sokat állok diákok előtt –, onnantól kezdve a megszólalás mindig óriási felelősség. Példaképeket viszek nekik az irodalomból és a történelemből, és nem mindegy, hogy miként adom át ezeket a történeteket. Ehhez hozzátartozik még, hogy most, amikor Luxemburgban jártam és készültem az előadásra, pont az jutott eszembe, hogy Luxemburg nekem egy új ország, a tizenötödik, ahol fellépek, és picit úgy éreztem magam, mint a magyar válogatott, amikor vendégszerepel. Merthogy valóban, egyrészt képviselem a városomat, ahonnan érkezem, másrészt amikor elmegyek egy idegen országba – lásd a viharszabdalt Kárpát-medencében is akár –, mindig egy kicsit az országot is képviselem. A nem magyar anyanyelvűekkel is próbálok úgy kapcsolatot létesíteni, hogy magyar emberként a nemzetemet is képviselem, és abból, ahogy viszonyulok hozzájuk, meg fogják ítélni az országomat is. Ez a cím – amit egyébként nem én adtam magamnak – ezért minden szempontból óriási felelősséggel jár, igyekszem mindig ennek tudatában megnyilvánulni.

Tóth Péter Lóránt „Lélek vagyok, élni szeretnék!” című Radnóti-előadását az ország legnagyobb összművészeti fesztiválján, a 33. alkalommal megrendezésre kerülő Művészetek Völgyében is megtekinthetik július 26-án délután 15.30-tól a Petőfi Kulturális ügynökség Petőfi Udvarában.