Közöd? – Agócs Gergellyel beszélgettünk

A kultúrát manapság leginkább a szórakozás, a szabadidőtöltés tevékenységei között szokás számon tartani. Ennek értelmében a kultúrát száműzték a zene, a tánc, a festészet, a mozi, az irodalom és hasonlók, tehát a művészetek és a kikapcsolódás területeire. De a kultúra ennél sokkal szélesebb jelenségkörben ölt testet. A kultúra – avagy az anyagi és a szellemi műveltség – egyszerűen azon módozatok összessége, amelyek szerint önmagunkat és a világot elképzeljük és tolmácsoljuk, ahogyan a dolgokat az életvitelünkben csináljuk. Ebben az értelemben a táplálkozáskultúrát, az öltözködéskultúrát, a tisztálkodáskultúrát vagy éppen a köszönéskultúrát is kultúrának tekintjük. A kultúra szellemi környezet, és mint ilyen, alakítja az embert. Természetesen mindebbe bele tartozik a színház, a mozi és az irodalom is, de a mi valamilyenségünket, a mi egyediségünket életvitelünk apróbb stílusjegyei határozzák meg. Úgy is parafrazeálhatnánk Ortega y Gasset szavait, hogy ha a stílus maga az ember, akkor a kultúra maga a stílus.

A kultúravesztett ember is teszi valahogy a dolgait. Nem?

Mondok egy példát. Amikor Budapest előkelő negyedébe költöztem pár évre, négy szomszédunk közül ketten átjöttek, bemutatkoztak. Istenesnek hívták az egyiket, a másikat Pogánynak. A másik kettőről a mai napig nem tudom, kik lehettek, pedig ott laktunk öt hosszú esztendeig. Ez a társadalmi kommunikáció nélküli, elidegenedett állapot egyenes úton vezet a kultúravesztéshez. Ebben az állapotban az egyik embernek nincs szüksége a másikra, és ennek a berendezkedésnek folyománya az, hogy mindegy, miként öltözködöm, mindegy, hogyan beszélek embertársaimmal, sőt mindegy, hogy egyáltalán kapcsolatba lépek-e velük. Nem függök tőlük, nincs rájuk szükségem. Mindegy, hogy mik az én identifikációs pilléreim, mindegy, hogyan határozom meg önmagam, hiszen nem kell igazodnom ahhoz a társadalmi kontrollhoz, ami a közösségek megtartásának mechanizmusa. Mindegy, hogy viszonyulok a szomszédhoz, hiszen nem kell róla tudnom, még annyit sem, amennyi ki van írva az ajtajára.

Ha a kultúra az a mód, ahogy megéljük a hétköznapokat…

Vagy az ünnepnapokat.

…akkor a változó világ óhatatlan kultúravesztéssel jár. Amikor nem beszélgetünk, hanem telefonálunk, nem szekérrel járunk, hanem autóval, nem kemencében sütünk, hanem gáztűzhelyen, akkor elfogy a tapasztalat, amire támaszkodhatnánk. Ha a kultúra a valóságra adott közösségi válasz, akkor a valóság átalakulásával a közösségi válasznak is át kell alakulnia. Amikor elvesznek a néptáncok, nem éljük a tánckultúránkat, legfeljebb őrizzük, akkor ez azért van, mert elveszett az az életmód, amiben ez a tánckultúra jelen tudott lenni. Nem járunk fonóba, nem azokat a zenéket és nem úgy hallgatjuk. Ha pedig szinte minden megváltozik körülöttünk, nem vagy csak sporadikusan tudjuk megtartani a hagyományos kulturális elemeket. Ezzel szemben sok esetben kialakulnak új kulturális keretek.

Nem és nem. Nem kell elveszniük a hagyományoknak, és sajnos nem alakulnak ki új kulturális keretek. Vagy pontosabban nagyon kevés ilyet láthatunk. Idézze csak föl a saját szavait! Amikor azt mondta, mi minden változott, csak eszközöket sorolt föl. Nem az ember, hanem az eszközei változtak meg. Az ember ugyanis nem változik. Ugyanattól lesz boldog, ugyanazoktól az emberi gesztusoktól, kapcsolatoktól, odafigyelésektől lesz teljesebb az élete. Ugyanazoknak a kapcsolatoknak, kötődéseknek és elköteleződéseknek a hiánya okozza a traumáit, és ugyanolyan dolgokra vágyik, mint ezer évvel ezelőtt. Eszközei mindig is változnak.

De az eszközök változására hivatkozva mindazt figyelmen kívül hagyni, amit a nagyapák tudtak és tapasztalatként át tudtak volna adni nekünk, az súlyos hiba. Kétségtelen, hogy ők máshogy élték a mindennapjaikat, de a modern élet az emberi kapcsolatokban nem egyszerűen másmilyen, hanem egyre üresebb, hiányos. A technológiai változásokkal nem jár együtt a kultúra, a műveltség megváltozása, hanem annak inkább elszegényedését, eltűnését láthatjuk magunk körül.

A zenével kapcsolatban például úgy fogalmazott, hogy nem azokat és nem úgy „hallgatták”. Ismét nem és nem. Dédapáink ugyanis a zenét nem „hallgatták”, hanem énekeltek. A zene nem a szórakoztatóipar passzív fogyasztási cikke, hanem a kultúra aktív művelésének eszköze volt. Ha én most azt látnám, hogy a népdalok helyét más zenei teljesítmények váltják fel, ha azt látnám, hogy mást énekelnek az emberek, mint régen, nem kongatnám annyira a vészharangot. Csakhogy ez a felvetés ötven évvel ezelőtt volt aktuális. Kodály még azt rótta föl a magyar társadalomnak, hogy a népdal helyett kuplékat és silány műzenét kezd használni. Csak éppen az ő életében még volt zenei anyanyelvünk, és így volt – bár változó, de mindenképpen aktívan használt – zenei kultúránk is.

Ma már nem az a baj, hogy a magyarok nem énekelnek magyar népdalt, a probléma az, hogy egyáltalán nem énekelnek.

Két kérdés merül föl. Egyfelől ez a folyamat megállíthatatlannak látszik. A kapitalizmus szolgáltatóipara halad befelé a személyes terünkbe, kiszorít bennünket a konyhából, a táncainkból, a dalainkból. Nagyon nehéz ellene küzdeni. A másik idetartozó felvetés, hogy a kultúravesztés azért tud ennyire dinamikusan előrehaladni, mert az emberek valamilyen módon jól érzik magukat ebben az új világban. Kényelmesebbé, könnyebbé, egyszerűbbé teszi az életet. Ha ugyanis nem lenne a műveltségvesztés megfelelő az embereknek, akkor nem fogadnák el. Akkor főznének, akkor énekelnének, akkor beszélgetnének, akkor mesélnének. De nem teszik. Vajon miért nem? Miért vagyunk hajlandók elengedni a saját kultúránkat?

A fogyasztás, a kényelem és a sebesség miatt. Minden azt sugallja, hogy neked nincs szükséged arra, hogy énekelj. Kényelmesebben és gyorsabban is hozzá lehet jutni zenei élményekhez. Majd a vállalatok előállítják azokat a termékcsomagokat, amiket megveszel tőlük, és az lesz a zene. Ha saját nótád van, akkor a profitérdekekkel szemben foglalsz állást, akkor nem vagy ideális fogyasztó. Ahhoz, hogy ideális fogyasztó legyél, téged le kell szoktatni az éneklésről.

Dédapáink közül mindenkinek volt saját nótája, de egy átlagos zenei érzékű parasztasszonynak vagy pásztorembernek nem egy, de nem is néhány tucatnyi, hanem nagyjából háromszázötven dalból álló aktív repertoárja volt. Ahhoz, hogy ez a kulturális önellátás függéssé változzon, fiaikból és unokáikból ezt a zenei műveltséget kellett kitörölni. Hiszen hogyha egy népességnek vannak saját, lokálisan determinált nótái, ruhái, ételei, akkor ott nehezen lehet értékesíteni a sorozatgyártott tömegtermékeket.

A multicégek profitmaximalizálását nem szolgálja a közösségi sejtekből álló társadalom sok-sok apró eltéréssel jellemezhető saját kultúrája. Ha egy közösség ezeket a mikroszinteken specifikált teljesítményeket kultiválja, akkor a tömeges méretben, nagyipari mértékekben előállított termékekre nem alakít ki keresletet. És hogy mindez megfékezhetetlen? Hogy a történelem nagy, magatehetetlen kerekét úgysem tudjuk megállítani? Na, nem! Ez a kerék nem magától forog. Ez a kerék a növekedés nevű hazugságban érdekelt szereplők szándékainak megfelelően mozog.

Miben különbözik a nagyipari mértékben előállított ruházat vagy zene a kisipari mértékben készítettől?

A kisipari vagy lokálisan előállított termékek sokszínűek. Azok biztosítják a kulturális diverzitást. A nagyipar nem tudja leképezni ezeket a különbségeket. Köztünk az a különbség, hogy rajtam egy zoboralji vászonból készült aratóing van, önön meg egy kínai gépsoron legyártott pamutpóló. Ha én ma minden európai falunak az ő saját hagyományában kiérlelt, speciális ruházatot akarnék megrendelni, egész Kína nem lenne elég arra, hogy ilyen sokrétű, ugyanakkor modellenként ilyen kis volumenben gyártott termékkínálatot biztosítson.

A ruházat példájánál maradva a maga elvonatkoztatott funkcióit – a melegen tartást vagy éppen a napsütés elleni védelmet – betölti ez is, az is. Csakhogy mi nem attól vagyunk emberek, hogy ezt a lecsupaszított funkcionalizmust követjük. Az ember attól ember, hogy van kultúrája, amelyik sokszínű, amelyik diverzitást tud felmutatni. És amikor elvész a sokszínűség, akkor az emberi lényeget veszítjük el.

Azonkívül, hogy fölveszi azt az inget, ami önnek fontos, mit lehet tenni? Elegendő erőt adnak a kultúra megőrzéséhez azok a kezdeményezések, amik ma Magyarországon elérhetők? Azonkívül, hogy el-eljárogatunk táncházba, megvásároljuk a kézművestermékeket, bekapcsolódunk a saját közösségünkbe, milyen válaszaink lehetnek? Mert bármennyire is függ tőlünk a történelem kerekének forgása, azért nagyon nehéz a modern ipar termékvilágán kívül maradni.

Senki nem akar kívül maradni. Pont az a sokunk által elképzelt életforma lényege, hogy mi nem vetjük meg a modernitás eszközeit. Én is repülővel közlekedek, hogyha messzire kell mennem, nekem is klimatizált autóm van, nekem is okostelefon szolgáltatja a híreket.

Tehát nem a vagy-vagy elméletét valljuk, hanem az és-és elméletét.

Attól még, hogy befogadjuk az eszközöket – megint csak az eszközökről beszélünk –, az nem indokolja, hogy elforduljunk nagyapáinktól, nem indokolja, hogy elfelejtsük a kultúránkat.

Mit gondol, hány olyan ember lehet ma Magyarországon, aki kínai póló helyett zoboralji aratóinget visel a nyári melegben?

2005-ben 192 ezer olyan személyt tartott számon a statisztikai hivatal, akiknek népművészeti előadói gyakorlatuk van. A Fölszállott a páva első évadának adásait több mint másfél millióan látták. Ha ehhez hozzáveszem a határon túliakat meg azokat az idős hagyományőrzőket, akiktől mi tanulunk, akkor ennek a progressziónak két-, három-, talán négymillió követője is lehet.

Amikor a Fölszállott a pávával kiléptünk a széles nyilvánosság elé, meglepetten tapasztaltuk, hogy a műsor nem kapott negatív kritikát. Volt ugyan egy hírportál, amelyik kereste a fogást rajtunk, de amikor végigolvastam a kommenteket, kiderült, hogy kilencvenhat hozzászólásból csupán kettő adott igazat a bírálatot megfogalmazó újságírónak. Az összes többi azt kérdezte, miért kell belekötni ebbe a jó kezdeményezésbe.

Élteti bennem a reményt, hogy ami igazán érték, arra a magyarok felfigyelnek. Azt hiszem, a Fölszállott a pávával is sikerült valami fontosat megfogalmazni: így nézünk ki mi, magyarok, az ország nemzetiségeivel együtt, ezek a mi kiválóságaink, ezeket az értékeket adtuk hozzá a világ kulturális diverzitásához. Amikor a globális folyamatokat értékeljük, akkor indokolt a pesszimizmusunk, de amikor ezen belül a magyar valóságot kell értékelni, akkor látok okot az optimizmusra. Magyarország nem is tudatosítja, milyen jó helyzetben van. Szilárd meggyőződésem, hogy ez a ragaszkodásunk dédapáink örökségéhez a jövőben egyszer még meghálálja magát.

A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2021/3. számában olvasható.