Így, kissé megbolondítva a címet, szerzőként nemes egyszerűséggel a Petőfi-Kacsóh-Heltai-Kenessey-Bakonyi szerzőötöst jelölve meg, de akkor sem szólhatnánk egy szót sem, ha Ady Endrét és Fedák Sárit is ráírták volna a színlapra, hiszen az előadás talán legizgalmasabb pillanatai éppen az utóbb említetteknek a János vitéz 1904-es színrevitelének előzményeit és kísérő körülményit tárgyaló naplóbejegyzései. (Dramaturg nincs megjelölve, feltételezem hát, hogy a szövegválogatás is a pergő, rengeteg ötlettel, humorral és érzelgősség nélküli pátosszal kidolgozott rendezést jegyző Ács János munkája.)
Tudom, vizsgaelőadásnak készült produkciót nem szokás recenzeálni - magam sem tettem eddig -, hiszen legfeljebb a végzős osztályok "komoly", értsd: a Színművészeti Egyetem játszóhelyein (az Ódry Színpadon és a Padláson) a széles közönség számára is hozzáférhető vizsgáit kíséri olykor-olykor kritikai figyelem. De a Gálffi László osztályfőnök vezette tizenegy fős osztály (hat fiú, öt lány) még csak másodéves. Hogy most mégis szakítok a hallgatólagos kritikusi közmegegyezéssel, s írok róluk, annak az az egyszerű oka, hogy jók. Nagyon jók.
Petőfivel kezdenek, a János vitéz első versszakait lelkes odaadással szavalják, majd észrevétlenül átváltanak a Kacsóh Pongrác-slágerekre - Komlóssy Zsuzsa betanításában s Erdélyi Ilona nagyon szép, érzékenyen, minden szereplőre személyre szabott figyelemmel vigyázó zongorakíséretével -, s sodró lendületű vidámkodással végigrohannak a daljáték teljes történetén, s csak annyi időkre állnak meg, ameddig az Ady- és Fedák-naplórészleteket beidézik az előadásba. Természetesen egy vizsgaelőadás műfaji alapkövetelménye, hogy lehetőleg mindenkinek a lehető legtöbb szerepkörben meg kell mutatnia magát, így sok-sok Iluska és János vitéz meséli egymást váltva, egymás szavába vágva a történetet. Ötletes minimáldíszletben - egy kicsiny tükör a tündérvilághoz kötő tó, rongyos függöny a királyi-királylányi palást (de a korona azért "valódi"!) stb., stb. -, jellemfestő jelmezekben lépnek fel; ezek alapvetően utcai ruhák, de például a záróképben az idézőjelbe tett "boldog befejezés"-hez illőn a lányok boszorkányosan démoni-szexi ruhát öltenek, hogy így rohanják le a védtelen, s meglehetősen ostoba arccal álldogáló Jancsi-vitézt.
Természetes jókedv és játéköröm sugárzik az egészből. Hogy időnként még látni, van, aki az út elején tart? Hogy olyikuk még messze nem tökéletes hangon éneklő-mozgó művész, s még nem mindenki rendelkezik a színészi mesterség eszköztárának minden elemével? Hogy közülük nem mindenki tud azon a színvonalon dalolni, mint Földes Eszter vagy Ruzsik Katalin? Bizonnyal így van. Vagy hogy nem mindegyikük tud olyan magabiztosan, biztos ízléssel váltani komédiázás-mókázás és érzelmes-tragikus tónus között, mint Alberti (Szabó) Zsófia, Juhász Virág Lujza, Mohai Tamás, és Szatory Dávid? És hogy olyan nagy löttyös indulatot, amilyen ehhez a János vitéz-értelmezéshez a legpontosabban illik, most még csak Molnár Áron tud megmutatni? Bizonnyal így van. De viszont van, amit mindegyikük egyformán és nagyon tud, s ez most, a színésszé érés jelen stádiumában többet ér minden szakmai fogásnál, s emiatt kell beszélni róluk, emiatt kell megjegyezni már most ezt az osztályt: együtt vannak.
Annyi őszinte egymásra figyelést, a közös játék öröméből fakadó, a színpadról - jelen esetben a Petőfi Irodalmi Múzeum emeleti dísztermének (nem létező) színpadáról - sugárzó közösségi összetartást, kohéziós erőt, amennyit a Gálffi-osztály mutat, már régen nem érzékelek az úgynevezett "kész", professzionális társulatoknál. Bámulnivaló, mi több: irigylésre méltó, ahogy egymást húzzák, támogatják, segítik folyamatosan. Vagy mondjam egyszerűbben? Játszanak. Az egyik oldalon ott a lelkiismeretesen megkövetelt, pontosan szervezett munka (ez Gálffi László és Ács János érdeme), a másikon a normális esetben soha meg nem spórolható, időkorlátok nélküli tanulás, gyakorlás, próba: a szakmai alázat.
Csak legyen erejük nem elveszíteni, aminek birtoklásáról most tanúbizonyságot tettek. Meglehet, egyenként eltérő érdemjegyet kaptak a vizsgán ezért az előadásért. De "közösségből": jeles.
