Mitől érzed magad otthonosan egy alkotóközösségben?

Mindig olyan társulatokban dolgoztam – és ez nem tudom, minek köszönhető –, ahol nagyon sok barátom volt. Ez fontos számomra. Nem is hiszem, hogy rá tudnám szánni magam arra, hogy egészen ismeretlen közegbe menjek.

Nehezen barátkozol?

Nagyon nehezen engedek közel magamhoz bárkit.

Ez a színházi világban szokatlan.

Csak látszólag, szerintem a színészek többsége inkább zárkózott, befelé figyelő ember.

Versmondással indultál el a színészet felé, ahhoz társakra sincs szükség.

Középiskolás koromban lettem ilyen befelé forduló. A Debreceni Ady Endre Gimnáziumba jártam. Egyik nap egyedül sétáltam a városban, leültem a Déri Múzeumnál egy padra, és estig üldögéltem ott. Annyira jólesett, hogy elkezdtem tudatosan keresni az egyedüllét lehetőségét, és leírni a bennem kavargó gondolatokat, érzéseket. Később, ha az osztálytársaim hívtak, tartsak velük, általában már öt perc után rosszul éreztem magam. Nem tudom megmondani, miért. Lett bennem egy ilyen szorongó, fojtogató érzés, hogy el akarok menni innen, és amikor ismét egyedül maradtam, megnyugodtam.

Eszerint viszont korábban, például az óvodában nem te voltál az a gyerek, aki egyedül játszott a homokozó sarkában.

Nem, sőt az általános iskolában a társaság középpontja voltam. A középiskolában vett mindez 180 fokos fordulatot, és tényleg nem tudok semmilyen konkrét élményt vagy traumát említeni, ami miatt így alakult. Inkább csak hiányzott valami, és mikor rátaláltam az egyedüllét örömére, az írásra, akkor a helyükre kerültek a dolgok. Éreztem, hogy ettől több leszek, erősebb.

A Gloria című darabban
Fotó: Radnóti Színház/Dömölky Dániel

Van egy ikertestvéred (Rusznák Adrienn, a Miskolci Nemzeti Színház színművésze –szerk.), így gondolom, otthon kevés alkalmad adódott az egyedüllétre.

Hárman vagyunk testvérek, az ikertestvéremmel sokáig egy szobában laktunk. Aztán kettéválasztottuk a szobát, szerencsére a tévé az én térfelemre esett… Később viszont megkaptam a földszinti vendégszobát, és jellemzően mikor hazaértem, magamra zártam az ajtót, és alig jöttem ki.

Mit írtál?

Mindenfélét. Verseket, történeteket. Van tizenöt oldal, ami a semmiről szól, hogy mi a semmi. Versekkel is próbálkoztam, vicces újraolvasni.

Megőrizted mind?

Igen.

Nem akartál író lenni?

De, csak nem volt hozzá elég kitartásom. Vannak szövegeim, amik ki is vannak nyomtatva, de soha nem küldtem el senkinek. A versírás máig megmaradt. Ha van egy lélegzetvételnyi szünet vagy épp fordítva: ellepnek a problémák, akkor leülök, és kiírom magamból. Nem szoktam megmutatni, csak egy-két számomra fontos embernek.

Közéleti problémák is foglalkoztatnak?

Természetesen. A Színház- és Filmművészeti Egyetem körüli zajos időszakban írtam erről, ám akkor senki nem kérdezett, ma meg már nem akarok beszélni róla. Nem vagyok jelen a közösségi oldalakon, semmilyen online platformon, mert úgy érzem, csak elveszi a figyelmet, az időt.

A színházi pályától soha nem tántorított el az ezzel járó nyilvánosság?

Nem, de a zárkózottságom miatt voltak nehézségeim, bizonyos helyzetekkel meg kellett küzdenem. Idővel rájöttem, hogy éppen ez visz előre, ebből tudok meríteni a színpadon. A színház egyszerre közösségi játék és befelé figyelés. Miközben a partnerek aznap esti mondataira, hangulataira reagálok, belülről építkezem. Ráadásul számít a közönség reakciója is, különösen egy vígjátéknál. Szeptemberben mutattuk be a Csapodárokat, amit a járványhelyzet miatt néha félház előtt játszottunk. Ilyenkor nem jöttek olyan élénk reakciók, és önkéntelenül azon gondolkodtam, mit rontottam el.

Sodró Elizával a Csapodárokban
Fotó: Radnóti Színház/Bácsi Róbert László

A színpadon felszabadultan játszol?

Igen, és különösen szeretem a vígjátékokat, azokban érzem magam igazán jól. A Radnótiban kevés ilyen szerep talált meg. A musical is hiányzott, ezért mentem el néhány éve Szegedre Valahol Európábant játszani. A miskolci színház előnye volt, hogy a Lúdas Matyitól a My Fair Ladyn át a Sirályig mindenfélét játszottunk.

A Radnóti Színház tavalyelőtt nyílt kísérletező terepe, a Tesla Labor talán sokszínűbb szerepekre ad lehetőséget. Szeptemberben rögtön egy izgalmas bemutatóval kezdetek: Kelemen Kristóf rendezi Bolaño Vad nyomozók című regényének színpadi változatát.

Az előadás igazi őrület lesz, nagyon szeretjük játszani. Júniusban volt belőle egy főpróbánk. Bolaño története egy road movie csaknem hatvan jelenettel, szélsőséges figurákkal, az ember nem győzi kapkodni a fejét. Én több szerepet játszom, az előadásban bátran használunk parókákat, műfogsort, sminket. Imádom.

Vad nyomozók
Fotó: Radnóti Színház/Dömölky Dániel

Ötletelős színész vagy?

Igen. De soha nem állok elő azzal, hogy itt jó lenne ezt vagy azt csinálni, inkább megcsinálom. És ez – bizonyos kereteken belül – az előadásokon is így van. Élvezem, ha új dolgokat próbálhatok ki, ezzel életben tartom a figurát. Ha kiderül, hogy nem működik, akkor elengedem, és visszatérek egy korábbi változathoz. Egy szerep sosincs kész. Amikor leveszik a műsorról a darabot, akkor csak abbamarad a munka.

Miskolc előtt két évet töltöttél szabadúszóként. Szeretted?

Rettentő bizonytalan helyzet volt, számomra viszont – különösen mióta gyerekeim vannak – fontos a kiszámíthatóság. Kipróbáltam, és kiderült, hogy nem nekem való.

A társulati léttel viszont számos kötelezettség jár.

Szabadúszóként sem magam válogattam meg a szerepeimet, felkértek. Az fontos, hogy minden évadban legyen egy olyan szerep, amivel dolgom van, különösen inspirál, és az húzza a többit is. Az elmúlt évadban éppen a Csapodárok Ruzantéja volt ez a szerep. Nem a mélylélektani vonatkozásai miatt, hanem mert edzésben tart: rendkívüli koncentrációt és felkészültséget igényel. Ahogy bejössz a színpadra, egy pillanatra sincs megállás, gyors ritmusú előadás, amiben sokat improvizálunk. Szőcs Artur rendezővel egyébként is régi barátok vagyok, jól értjük egymást.

Tekintve, hogy írsz is, nem foglalkoztatott a színházcsinálás másik oldala?

Sokakban felmerül ez a kérdés, mivel színészként is kitalálok dolgokat, amik segítenek egy előadást. De ez egészen más, mint a rendezés. Volt egy elvetélt kísérletem, ami meggyőzött, hogy nem nekem való.

Korábban szakmai körökben fanyalgás övezte a sorozatokat, azonban ez mintha változna. Te két éve játszol A mi kis falunkban. Élvezed?

Nagyon. Szerintem sorozata válogatja, miben érdemes részt vállalni. A mi kis falunk minősége engem meggyőzött. Ráadásul Kapitány Ivánék nagyon izgalmas karaktert találtak ki számomra. Amióta Bazsót játszom, le van töltve a telefonomra a börtönszlengszótár, hogy értsem, mit mondok, és a figura gyors beszédből is visszavettünk kicsit, hogy a nézők is értsék. A stábban olyan családra találtam, ahová mindig örömmel megyek. Bármi bajom van, ez kihúz belőle.

Bazsó szerepében A mi kis falunkban
Fotó forrása: RTL Klub

A színházban több előadást készre próbáltatok, most álltok a startvonalnál?

Igen, és alig várom, hogy elkezdjük. A leállás idején olyan haszontalannak éreztem magam. Sajnos vagy hál’ istennek, nagyon szeretek dolgozni, és remélem, hogy a nézők is hasonló lelkesedéssel jönnek majd.

A nyitóképet Bácsi Róbert László (Radnóti Színház) készítette.