Ilyen kulináris ínyencségek olvashatók Csapó Katalin muzeológusnak a Holnap Kiadónál most megjelent könyvecskéjében. Az Ízek városa - Budapest kötet karcsú, nyúlánk formájával inkább étlapnak tűnik, mint kultúrtörténeti munkának, de ne higgyünk a szemünknek. Lapjain a hagyományos magyar étkek receptjei precíz és színes kor- és konyharajzokkal együtt jelennek meg, sőt kiváló (és szellemes) képanyaggal, így alapos áttekintést kapunk a hazai gasztronómia alakulásáról a hamuban sült bodagtól (ma pogácsa néven fut) egészen a legújabb vegaőrület előtti időkig.
Név szerint megismerjük az Árpád-kor udvari szakácsait, akik szigorúan védték a királyi családot a mérgezés igen elterjedt divatjától, és mint fontos személyek, dinasztiába tömörültek, kiváltságleveleiket nemzedékeken át őrizték, külön szakácsfalvakban, szigorúan szabályozott céhrendszerben éltek. Szó esik Óbuda és Buda nyüzsgő középkori kocsmaéletéről, ami egészen Krúdyig eleven hagyomány maradt. Megtudjuk, hogy a hűvösvölgyi Balázs vendéglő az 1700-as évek óta azonos néven létezik, hogy a kávé szót Zrínyi Miklós vitte be az irodalomba és a köztudatba; hogy a leves és a merőkanál bécsi hatásra terjedt el nálunk, és a paprika az 1831-es kolerajárvány előtt csak betegségmegelőző szer volt.
De a könyv igazi értéke mégiscsak a receptekben kereshető, hiszen milyen egyéb szakácskönyvből tudhatjuk meg a kenyérleves vagy a bodzafánk elkészítési módját? A gyűjtemény a magyar konyha igazi értékeit kínálja, nem az agyonfőzött, húst-hússal, cupákot krumplival párosító változatot, hanem az eredeti, egészséges magyar konyháét, amely rengetegféle halat, zöldséget, fűszert használt, és amelyik meg tudta különböztetni, mi a gulyás, mi a paprikás, mi a tokány és persze a krampampuli.
