A harang az összetartozás szimbóluma a közösség életében. Kondulásai a békés mindennapok nyugalmát, a kiszámíthatóságot jelentik. Társadalmi kataklizmát sejtet, ha nem hallható. Kovács Dániel Ambrus látványvilágának legfontosabb elemeként a színpad padlójára helyezett óriási harang a valamikori béke szimbóluma. A harangon egy hatalmas méretű mellett kisebb-nagyobb rések, lukak és német, magyar, arab, valamint latin feliratok láthatók.
A színpadi középpont nemcsak szimbólum, hiszen a zaklatott történetben mindig más részét mutatva válnak belőle érvényes helyszínek. Hol Pécs városának kapuja, máskor a dúlás elől menekülők ülnek benne.
Felejthetetlen a török vezérkar tanácskozása, ahogyan azok a hadi megbeszélésen maszturbáló német vezetők is. A rémálmok szaggatott világára emlékeztető történetmondás a színészek számára akár egy jeleneten belül is lehetőséget teremt az átváltozásokra. Az egyik legszebb példa erre a második jelenés.
A Rózsa Krisztián által megformált karakterekben az előadás folyamatos lüktetése látszik. A második jelenés Részeg janicsárjáról csakhamar kiderül, hogy valójában magyar. Rózsa majd minden második mondata váltás egyik szélsőségből a másikba. A családja elvesztését sirató férfi őszinte kétségbeesése és a késsel fenyegetőző harcos brutalitása keveredik a szituációban. Az áltörök által veszélyeztetett Ambrus A kétfejű fenevad főszereplője. Simon Zoltán alakításának lényegeként a kálvinista deák az aktívból, a résztvevőből fokozatosan megy át a szemlélődőbe. A zárlathoz közeledvén nem a nőknél, inkább a Bibliában keres vigaszt. Ambrus lassanként lemond a világ alakításáról, bár továbbra is hisz a vallások egyenjogúságában. Úgy éli túl a megpróbáltatásokat, hogy erkölcsi mércéje csorbítatlan marad. Szerethetően, esendően pikareszk karaktere annyiszor tápászkodik fel, ahányszor a padlóra küldik. Hiába tartanak nőtől nőig a túlélést segítő kalandjai, Ambrus nem egyszerű nőcsábász. Simon a médium a közönség és az előadás világa között.
Az átváltozások csupán a lehetőséget villantják fel a vérfürdő túlélésére. A metamorfózisok nem minden esetben mennek simán. Bodoky Márk kétségbeesetten igyekszik hasonulni a villámgyorsan változó feltételekhez. Bodoky Windeck alakítójaként akár az itatóspapír. Bármelyik nemzet vagy felekezet oldalára is áll éppen, a német viselkedésén átüt az igazi, de rejtegetni szándékozott énje. Windeck nyakában zöld-fehér sál, jobb keze a magasba lendül fasiszta üdvözlésre. Rögtön észreveszi, hogy elfelejtkezett az aktuális álarcáról, és korrigálja az önkéntelen gesztust, ám többször áll a számára rossz oldalra, ezért folyton veszélyben forog az élete.
Ibrahim kádi egyre magasabbra kerül mind erkölcsileg, mind fizikailag A kétfejű fenevad világában. A zárlatban magasból tekint le ránk, miközben arról beszél, hogy lesz még világosság a világon. „Apró” szépséghiba, hogy ekkor már akasztott emberként himbálódzik előttünk. Ibrahim kádi valójában Avram Mandelli zsidó kereskedő. Harsányi Attila egy szótlanságában is kifejező gesztussal koronázza meg alakítását. A menekülni kénytelen Mandelli rendületlenül pakolja, mint oly sokszor máskor az addigi életében, az utazóládába személyes holmijait. Lányát, Leát férjhez adta Salomhoz (Bodoky Márk), ennélfogva talán bízhatna a reményteljes jövőben. Amikor azonban felveszi kabátját, azon ott virít az ötágú, sárga csillag. Azonnal letépi a felöltőjéről, hogy ugyanezzel a lendülettel eldobja. De nem ez történik, mert hirtelen megtorpan. Elkeseredettsége és tanácstalansága, amint a publikumnak mutatja a csillagot, aztán ahogyan azt nem eldobja, hanem a zsebébe süllyeszti, a társadalom egészének felelősségéről beszél. Az előadás idejéből, tehát 1686-ból kilépő Mandelli pontosan tudja, hogy szüksége lesz még a ruháján hordott szégyenbélyegre.
Czvikker Lilla az öntudatos zsidó lányt adja, aki magyarabb bármelyik magyarnál. Lea a paradoxonok és a dilemmák embere. A tiszta lelkű, őszintén szerető Lea sorsfordító vonzalmait és választásait nagyszerűen jelenti meg a színésznő. Elvárja a vőlegényjelöltjétől, hogy az izraelita hitre térjen, de ő maga is sokat tenne a másikért. Megrendítő, ahogy szerelméért mégis integrálódni szeretne a többségi társadalomba, amely maximum hűvösen, gyanús kívülállóként tekint rá. Nem felejtjük el egyhamar, amint a zenekari árokba üvölti, hogy ő mindennek ellenére magyar. Szülne Ambrusnak nem egy, de akár tíz gyereket is, csak hogy a magvuk szakadt magyarok fennmaradjanak.
Susánna a kurvoid személyiség szuggesztív színeit mutatja. Életünket a szex irányítja, azonban maga a nemi aktus a hatalomról, a másik leigázásáról szól, ez a mottója Mészöly Anna játékának. Susánna számító és romlott, mégis, vagy talán éppen ezért roppant csábító. Vonzerejét a túlélés legyűrhetetlen energiája adja. A birtoklás illúziójával kecsegteti a férfit, de az áldozatnak nincs miben reménykednie. Nála akárki és senki sem ér célba. Az okos és racionális Susánna egy lépéssel a környezete előtt jár. Mészöly uralni akarja, maga alá kívánja az aktuális férfit, aztán felejteni, ha úri kedve vagy a változékony politikai és hadi helyzet úgy hozza. A szerepformálás nem a szövegre, nem a dialógusra támaszkodik elsősorban. A mozgékony, vékony test a szűnni nem akaró felkínálkozásé és feltárulkozásé. Susánna bátran kockáztat, többször is lapot húz tizenkilencre, de a zárlatban látszik, hogy ő sem ússza meg a vérzivataros időket.
A kétfejű fenevad egyszerre mutatja a hányatott nemzeti múltunkat és vet rettegő pillantást a jövőbe. Az előbbi, még ha nem kevés humorral történik is, vérzivataros hallucináció; az utóbbiról jobb nem beszélni. A kétfejű fenevad a homályos nemzettudat és a hitbéli elkötelezettség(ek) bizonytalanságának hű momentuma.
Semmi sem áll messzebb Weöres mélyen humanista világától a heroizmusnál. Egy nemzet, egy ideológia, ahogyan egy vallási felekezet sem ér annyit, hogy patakokban folyjon érte a vér a háború húsdarálójában. A Miskolci Nemzeti Színház ritkán látható kiváló színészi alakításokkal tűzdelt előadása megrendítő jajkiáltás az emberért.
Fotó: Éder Vera / Miskolci Nemzeti Színház
