„Az ember szereti ingerelni a száját. Látszólag minden cél nélkül rág (rágógumizik), napraforgót, pattogatott kukoricát majszol (az íze nem számít), cigarettázik vagy pipázik (rombolva az egészségét). Máskor mértéktelenül iszik, még ha nem is szomjas. Sokszor ellenállhatatlan vágyat érez a zabálásra, miközben túlsúlyára panaszkodik” – írja könyve előszavában dr. Forgács Attila szociálpszichológus, klinikai szakpszichológus, a hazai gasztropszichológia megalkotója. Őt kérdeztük.
Mit kutat pontosan egy gasztropszichológus?
A gasztropszichológia kifejezést 38 éve én alkottam. Akkor még nem lehetett ennek nyomát találni, és amikor 1985-ben a gasztropszichológia összetételt használni kezdtem, arra gondoltam, hogy az evés nem pusztán egy élettani jelenség, hanem az egyik legfontosabb életösztönünk. Minden élőlénynek van anyagcseréje, és az emlősöknél ennek az első lépése az evés. Enélkül nincsen élet. Az éhség őshajtóerő, ezért az evésnek máig is jelentős lélektani vonatkozásai vannak. A táplálkozás erős érzelmekkel átitatott jelenség. Az ételnek nem egyszerűen kalóriaértéke, hanem érzelmi értéke is van, utóbbi sok esetben fölülírja az élettani értékét. A gasztropszichológia tehát röviden az evés lélektani mozgatóival és meghatározóival foglalkozó pszichológiai részkérdés. Miért eszünk-iszunk akkor is, ha nem vagyunk éhesek vagy szomjasak? Másrészről miért kedvelünk egy ételt, és miért undorodunk egy másiktól, amit más kultúrákban szívesen megesznek, vagy épp a mi családunkban is a többiek örömmel fogyasztanak, mi pedig a szagát se bírjuk?
Miért kezdett érdeklődni eziránt? Vonzotta, hogy még senki nem foglalkozott ezzel a témával?
Teljesen véletlenül jutottam el idáig. Annak idején, még a rendszerváltás előtt, amikor egyetemista voltam, szerettem volna nyugati ösztöndíjat szerezni, de ilyen akkor nekünk még nem létezett. Nyugatra se nagyon lehetett menni innen a „béketáborból”. A fejembe vettem, hogy akkor is elmegyek valahogy. Gyűjtöttem a nyugati világban élő világhírű magyar tudósokat: megszereztem a telefonszámukat és a címüket (ez viszonylag könnyű volt, mert akkor még volt telefonkönyv), és írtam nekik, hogy engem éppen az érdekel, amivel ők foglalkoznak. Alig érkezett válasz, kivéve Szathmáry Lajost (Chicagóban élő erdélyi gasztronómiai fejedelmet), aki nyomban küldött egy meghívólevelet, mert azt írtam neki, hogy gasztropszichológiával foglalkozom. (Nevet).
Szathmáry Lajos a két világháború között marosvásárhelyi újságíró volt, onnan menekült először Németországba, majd Chicagóba. A NASA gasztronómiai szakértőjeként 1969-ben ő készítette el azt a tubusos ételt, amit az emberek a Holdon fogyasztottak. Övé volt akkor a világ legnagyobb gasztronómiai könyvtára – ez 31 teremben 44 ezer kötetes gyűjteményt jelentett. Amikor megkapta a levelemet, ráküldte a könyvtárára a könyvtárosait, megtudni, mégis mi lehet ez a gasztropszichológia? Mivel nem találtak egyetlen könyvet sem, így meghívott magához. Ő egyébként is filantróp ember volt, a könyvtárában pedig csupa fiatal és kevésbé fiatal ösztöndíjas lakott (például Faludy György), ezen ösztöndíjasok egyike lettem én is 1985-ben.
Miután kiderült, hogy szinte semmit nem tanultunk a gasztropszichológiáról, rám zárta a könyvtárát, és azt mondta, hogy addig ki nem jövök onnan, amíg meg nem írom ezt a „gasztropszichológiát”. Ebből lett Az evés lélektana című könyvem, amely azóta hat kiadást ért meg az Akadémiai Kiadónál.
Egyetlen dolgot tudtam tenni: elolvasni a könyvtárban fellelhető szépirodalmat. Volt rá egy nyaram, hogy mindent újra végigolvassak, és megkeressem az evésről szóló jeleneteket. Minden regényben és nagyon sok költeményben a hősök esznek, és legtöbb esetben nem azért, mert éhesek, hanem azért, mert az evésnek van valamiféle társas és érzelmi indíttatása. Ezeket az írók, a költők által leírt evésjeleneteket összegyűjtöttem, és ezekből mint puzzle-darabokból illesztgettem össze a részeket. Olyan volt ez, mint egy civilizációtörténeti ásatás a kollektív bölcsességben.
Az interjú a Magyar Kultúra magazin 2023/7. számában jelent meg. Fizessen elő a lapra, hogy havonta, első kézből olvashassa!
Egy 2022-es felmérés szerint a bolgárok után mi vagyunk a legboldogtalanabb nemzet Európában, egy idei felmérés szerint benne vagyunk Európa top három elhízott nemzete között, a világranglistán pedig a top tízben. Lehet ezt azzal magyarázni, hogy a boldogtalan ember többet eszik?
Lehet boldogságot enni, mert enni jó. Diétázni nem annyira élvezetes, bár az anorexiás pont abban találja meg az örömét és az önmegvalósítását, szóval bármi előfordulhat. De az biztos, hogy jelen pillanatban a magyarok több mint hatvan százaléka túlsúllyal küzd. Minden második magyar súlyfelesleget cipel magán. A túlsúly és a rosszkedv „hungarikum”. A rosszkedv, a szomorúság elehető. Érdekes módon inkább a nők azok, akik eleszik a depressziójukat, a férfiak hajlamosabbak elinni.
Pszichiátriai közhely, de az alkoholizmus tekintetében is élen állunk. Egyébként nemcsak mi, hanem a fajunk úgy általában megtanulta, hogy a kríziseket éhínség követi, és automatizmusként tör elő a válasz, hogy krízisben enni és tartalékolni kell, amíg van mit, aki pedig tartalékol, annak van esélye a túlélésre. Csakhogy van egy nagyon nagy csapdája ennek a fogyasztói társadalomnak, ugyanis krízisek állandóan vannak, hiszen háború van a szomszédban, aztán infláció, politikai válság, családi, munkahelyi, házastársi, társkapcsolati konfliktus, amikor pedig ezeket a kríziseket megéljük, akkor az a bennünk élő ősember falni kezd, mert évmilliókon át ez volt a túlélés záloga. Igen ám, de jött itt egy csavar: a fogyasztói társadalom elmúlt hetven évében a krízisek dacára a sarki bevásárlóközpontban nagyobb mennyiségű élelmiszerhez lehet jutni, mint amit 250 éve a leggazdagabb király el tudott volna képzelni. Ha pedig megnézzük, hogy a magyar népesség melyik része hord magán túlsúlyt, akkor nem annyira a gazdag rétegre fogunk találni, hanem paradox módon a kiszolgáltatott, nehéz sorban élőkre. Hívjuk tehát boldogtalanságnak vagy krízisnek, a negatív érzelmi állapot evést vált ki.
A túlevést pozitív élmény is kiválthatja?
Persze. Gondoljunk csak arra, hogy bármilyen közösségi élmény, ünnep – legyen az karácsony, húsvét, lagzi, bankett, házassági évforduló vagy éppen halotti tor – nagyon hamar közös nagy eszem-iszomba torkollanak. Persze a társas evés hagyományát nem most találták fel, hanem nagyjából egymillió éve. Van ugyanis egy elődünk, a Homo erectus, azaz a felemelkedett ember, akinek egy egészen új szokása alakult ki a főemlősökhöz képest. Ő ugyanis már képes volt olyan nagy vadakat elejteni, amiket érdemes volt elvinni a törzsi táplálkozási helyre. Nem hagyhatta ott, amit vadászott, mert odajöttek volna a vadállatok, és gazdaságilag is nagy pazarlás lett volna, így hazavitte és megosztotta a többiekkel. Ezt onnan lehet tudni, hogy a Homo erectusok lakhelyein nagy mennyiségű állati csontmaradványt találtak az archeológusok. Így tehát amikor a boldog szociális élményeket közös evés-ivással koronázzuk, egy egymillió éves őshagyományt idézünk fel, és ilyenkor nem azért eszünk, mert leesett a vércukorszintünk, hanem sokkal inkább a lelkünk éhes.
Ez az érzelmi érték lehet az oka annak, hogy a természeti közegükben élő állatok nem híznak el, csak azok, amelyeket háziasítottunk?
A vadon élő állatoknál az evolúció biztosított egy mechanizmust, ami nem teszi lehetővé a túlevést, ugyanis hogyha javulnak az életfeltételek, tehát korlátlanul van prédája egy ragadozónak, vagy bőségesen jut legelő egy növényevőnek, akkor ezt a környezeti jólétet szaporodással hálálják meg, így a nagyobb populáció többet eszik, ezért az egyedek túlevése esélytelen.
Gasztropszichológiai közhely, de igaz: ha valakivel együtt fogyasztjuk el az ételt, akkor 35 százalékkal többet eszünk. Ha négyen eszünk együtt, akkor ötven százalékkal fogyasztunk többet, ha heten üljük körbe az asztalt, akár dupla annyit is megeszünk. Piackutatásokat végzünk mindenféle márkával, politikussal, hívószavakkal, reklámszövegekkel kapcsolatosan, és megnéztük, hogy minek mekkora az érzelmi hívóereje. Döbbenetes módon nem valami cukros üdítőnek volt a legerősebb érzelmi mozgatóereje, ugyanis volt egy olyan, ami magasan megverte az összes többit, ez pedig nem más, mint az „otthon enni” hívószó. Ha tehát egy családi klíma jó, akkor a magyar emberek azt mondják, hogy szeretteinkkel együtt enni a világ legérzelmesebb és legjobb dolga.
A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2023/7. számában olvasható.
Fotók: Kurucz Árpád
