1989. március 21-én írta alá Budapesten a Ludwig házaspár az adományukra épülő múzeum alapító szerződését. Ez pár hónappal a rendszerváltás előtt volt, az enyhülést már lehetett érezni, de azért ez meglepő eseménynek számított?
Nagyon nagy dolog volt. De ezt megelőzte egy szakmai műalkotás csereegyezmény. Bereczky Loránd nagyon sokat tett a Ludwig létrejöttéért. Akkoriban a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatójaként kezdeményezte, hogy legyen Magyarországon egy Picasso-kiállítás, amelynek darabjai a Ludwig-gyűjteményből származtak. Ő ketten Néray Katalinnal, a múzeum későbbi igazgatójával már a 80-as években megágyaztak annak a szemléletnek, hogy a művészeten keresztül párbeszédet kell kezdeményezni a nemzetközi szereplőkkel. '89-re pedig megérett a helyzet, és a hatóságok is elfogadták a Ludwig házaspár javaslatát.
Így egy nagyon jelentős ajándékcsomagot kapunk tőlük, az egyetemes művészet néhány kiemelkedő darabját. Ennek a 70, nagyon fontos tételnek a fejében kapta a gyűjtemény a Ludwig nevet. Természetesen ez ellentmondásban volt az akkori pártpolitikával, ráadásul a nyugati világban sem volt megszokott, hogy a letéteményező nevét örökli az intézmény. Gyakran támadták is ezért a házaspárt akkoriban azzal, hogy ingyen reklámot csinálnak maguknak. A másik oldalon viszont ott volt, hogy közkinccsé tették a gyűjteményüket. Ez kiemelkedő érték, és olyan gesztus, amelyet azóta sem tudott senki sem felülmúlni.
Miért a vasfüggönyön túli Magyarországon alapítottak közgyűjteményt? Hiszen az egész régió művészete érdekelte őket.
A Ludwig házaspár - nyugatnémet iparmágnásként - jobban látta a hidegháború frontjait, mint mi. Számítottak rá, hogy az ő közreműködésük is része lehet annak az olvadásnak, amely kisvártatva bekövetkezett. Magyarországot akkoriban a "gulyáskommunizmus" hazájaként ismerték, mert itt szolidabb volt a diktatúra, mint mondjuk Csehszlovákiában, Lengyelországban vagy Romániában. Ott biztosan nem tudtak volna létrehozni múzeumot. A földrajzi helyzet is meghatározó volt, így Európa szívében alakíthattak ki egy kulturális központot. Ez az első jelentős nemzetközi gyűjtemény, amely az akkori szocialista országok művészetét is magában foglalta. Számunkra akkor ezek nem voltak meglepő műtárgyak, hiszen az akkori kultúrpolitika fontosnak tartotta, hogy megismerjük a bolgár vagy szovjet alkotásokat. Ha a szovjet anyag nyugatra kerül, ott szenzációnak számított volna, de hát ezt is mi kaptuk meg a nagyon komoly francia, német, angol, illetve amerikai pop-art művek mellé. Ez így remek bázisnak bizonyult ahhoz, hogy ne csak gyűjtemény maradjon, hanem egy későbbi múzeumnak is az alapja legyen.
Akkor így a politikai kihívásokon, gazdasági nehézségeken túl a művészet is tevékeny szerepet játszott a rendszer lebontásában.
A művészeteknek ebben nagyon nagy szerepe volt. 1968-ban, majd '69-ben különböző művészeti csoportosulások jöttek létre. Ezek elindultak egy úton, aminek semmi köze nem volt a hivatalos kultúrpolitikához, de egyetemes művészeti nyelvet beszéltek. Ezt a korszakot dolgozta föl egy két évvel ezelőtti kiállításunk is. Idén is ezt a generációt méltatjuk az Iparterv50 tárlat megrendezésével. Aztán jöttek a 80-as évek, a dekadencia és a depresszió évei. Én ezt az időszakot az NDK-ban töltöttem, ahol nem volt jövőkép. Magyarországot akkoriban sokkal elfogadóbb légkör jellemezte, ahol a művészek megtalálták a helyüket, és a saját akaratukat fejezték ki.
Milyennek kell lennie a 21. században egy kortárs művészeteket bemutató gyűjteménynek, hogyan változott ez 30 év alatt?
Tevékenységünk szerves része a múzeumpedagógia, az oktatás és a tájékoztatás. Gyakran beszélünk arról, hogy az intézményeket társadalmasítani kell, azaz mindenki számára érthetővé tenni azt, amit lát. Hiszen bárkit el lehet érni, de ha nem érti, amit lát, akkor fabatkát sem értünk el vele. Ez az alapítás időszakában még nem így volt. Jó tíz évnek kellett eltelnie, hogy a múzeumpedagógia ne csak tárlatvezetésekre összpontosítson. Jobban ki kellett aknáznunk a benne rejlő oktatási lehetőségeket, hogy az emberekhez közel hozzuk a művészetet.
Át kellett lépni azt a küszöböt, ami még a nyolcvanas években is jellemző volt: hogy ha bementél egy múzeumba, mintha egy szentélybe léptél volna. Alkalmasint még dátumokkal sem találkozott a látogató a mű mellett. Elvárás volt, hogy felkészülve menjen kiállításra. Ma már ez nem így van. Nekünk kell közvetíteni a megfelelő információt, hogy a látogató megértse a művet. Folyamatosan azon dolgozunk, hogy megtaláljuk a helyes közvetítés módozatait. A digitális világ is beköltözött az életterünkbe, a gondolkodásunkba, nekünk pedig csiszolni kell ezt az eszközrendszert, hogy jól tudjuk használni.
Milyen különbségek vannak a kortárs nyugati, illetve a kelet-közép európai országok művészi látásmódja között?
A volt szocialista országokban nincs még egy olyan múzeum, amelynek ilyen jelentős nyugat-európai vagy amerikai kortárs gyűjteménye lenne. Más nyugat-európai intézményben pedig nincsen olyan jelentős kelet-európai kollekció, mint nálunk. Kulcsszerepünk van, mivel a nyugatiaktól eltérően látjuk és értelmezzük a volt szocialista országok jelenkori művészetét. Meg tudunk mutatni olyan, a régi gyökerekre történő utalást és iróniát, amit máshol nem láthatunk, és nyugaton nehezebben is vesznek észre. A vasfüggönyön túli művészetnek más az önképe, a tárgyhoz való hozzáállása, más dolgokról akar beszélni, mint egy nyugat-európai.
A kerek születésnap alkalmából kiállítás- és programsorozattal készülnek. Hogy találták ki a tematikát?
A múzeum struktúrájának megismertetése volt a cél. Valamennyi osztályunkat szeretnénk tárgyakkal bemutatni. Kéthetente váltjuk a központi térben látható tárlat alkotásait. Olyan műveket állítunk ki, amelyek ritkábban kerülnek a látogatók elé. A Testreszabás című kiállítás darabjairól pedig a nézők dönthetnek. A honlapunkon lehet szavazni, hogy melyek a kedvencek, és ennek alapján választunk 30-at.
Önnek melyik a kedvenc múzeuma, tárlata?
Szerencsére sok ilyen van. Akadnak igazi gyöngyszemek, de az is előfordul, hogy nem elég szervezett egy kiállítás, és nem érteni, hogy honnan hova akarnak eljutni. 1990-ben, amikor eljutottam Bécsbe, eszméletlenül fontos volt számomra, hogy láthassam az Iparművészeti Múzeum gyűjteményéből szervezett, új kiállítást, amelyet a mai napig jó megnézni, mindig él. Érdekesnek találtam Zágrábban az új Kortárs Művészeti Múzeumot: itt az épület struktúrája volt hihetetlen, a különböző szinteltolásokkal képes a műtárgyakkal való párbeszédre. Nagyon szeretem Párizsban a Pompidou Központot. Rendkívül sokra tartom az Olmützi Múzeum tevékenységét, mivel nagyon aktívak. Itthon a Magyar Nemzeti Galéria az egyik kedvencem, és mivel a szívem Pécsre húz, az ottani tárlatok is fontosak számomra.
A kedvenc tárgyra a www.ludwig30.ludwigmuseum.hu oldalon lehet szavazni.
Fotók: Kultúra.hu/Csákvári Zsigmond
