A Libri Kiadó pazar kiállítású, Hősök és kalandorok című új kötete élvezetes olvasmányt kínál számukra. Szerzője, Sal Endre érzelmes előszavából kiderül, hogy az általa kiválogatott személyiségek valamennyien a Fiumei úti sírkertben leltek végső nyugalomra. Sal elárulja, hogy szeret temetőkben sétálni, egy-egy síremlék előtt megállni, a mulandóságon elmélázni, a hant alatt örök álmát alvó ember életének titkát találgatni, aki hasonló volt, mint mi, most élők: szeretett, küszködött, terveket kovácsolt, jó vagy rossz döntéseket hozott, s ezzel üzenetet hagyott maga után, amelynek a címzettjei mi vagyunk.
Az 51 emberi sorsot ismertető könyv négy, A szív bajnokai, a Hősök és nagylelkűek, a Kalandvágyók és végül az Élenjárók című fejezetre tagolódik.
Az első fejezet nyitó darabjának beszédes címe: Brüll Adél, a megsebzett, mélybe lökött múzsa.
Léda, ahogy Ady nevezte, 1934. január 18-án, hosszú szenvedés után távozott a földi világból, tudhatjuk meg az ismertetőből. Tisztában volt vele, hogy a sajtó nem mint Diósy Ödönnét fogja búcsúztatni, hanem mint Ady Endre egykori kedvesét, akinek már a 20. század első évétől rajongója volt. A költő 23 évesen írt, Fantom című verse volt az, amit először olvasott, és lenyűgözte, elkápráztatta. A vonzalom kölcsönösnek bizonyult. Ady egyszerre találta meg a nála idősebb nőben a művelt nagyvilági dámát, a múzsát, a szenvedélyes szeretőt és az anyafigurát. Ám ahogy a heves szerelmi lázban égőknél gyakran előfordul, a féltékenység ezt a kapcsolatot is szétmarcangolta. Léda-Adél röviddel a szakítás után kétségbeesett, szinte rimánkodó levelet írt a hűtlen kedvesnek, és újabb találkát kért tőle, arra azonban már nem került sor.
Említésre méltó tény, hogy Diósy Ödön szinte angyali türelemmel viselte a felszarvazását, nem gördített akadályt a viszony elé. Hitvese temetésén pedig saját kezűleg távolította el a sírról az Ady későbbi kedvese, felesége, Csinszka által odahelyezett koszorút.
A kötetet továbblapozva a hősök fejezetében találjuk az 1884. szeptember 18-án született Slachta Margitról megemlékező részt.
A család a századfordulón úgy döntött, hogy hat lányukkal Amerikába emigrál, Margit azonban itthon maradt, elvégezte a tanárképzőt, és ismerőseinek hatására jelentkezett a Szociális Missziótársulat szerzetesrendbe, ami a munkásnők érdekeinek védelmét tűzte ki céljául. Később az az elhatározás érlelődött meg benne, hogy politikusi pályára lép. Így történt, hogy 1920-ban ő lett az első női képviselő a nemzetgyűlésben. Bátor, sőt harcias jellem volt, a nácizmus további erősödésétől tartva 1939-től már nyíltan szembeszállt a fasizmus hazai képviselőivel. Eltökéltségét mutatja, hogy sok zsidó életét mentette meg életét kockára téve elbújtatva őket a szociális testvérek pesti rendházaiban.
A világégés követően, a kommunista rémuralmat megelőzően, 1948-ban ismét a parlamentben találjuk. Ekkoriban sokan mondták róla, hogy ő „az egyetlen igazi férfi az országházban”. Nincs mit csodálkozni azon, hogy a szabadságától megfosztott sajtó vad indulatokkal támadta. Margitnál Mindszenty bíboros letartóztatásával telt be a pohár: ekkor döntött úgy, hogy elhagyja az országot. 1949. június 22-én lépte át a határt, és Amerikában talált új hazára. A bátor szerzetes nővér 1974-ben, Buffalóban hunyta le örökre a szemét. Földi maradványai csak négy évtizeddel később, 2021-ben kerülhettek hazai földbe.
Ugyanebben a fejezetben olvashatunk Petőfi Sándor két évvel fiatalabb öccséről, Istvánról, akire talán csak kevesen emlékeznek.
Pedig a költő István öcsémhez címmel verset is írt hozzá, ami így kezdődik: „Hát hogymint vagytok otthon Pistikám?” A kötetben található portrét nézegetve nem sok hasonlóságot találunk a testvérek közt, ahogy kettejük életútja, sorsa is sokban különbözik. István a gimnáziumi tanulmányait félbehagyva, kamasz fejjel édesapjuk mesterségét folytatva maga is mészárosnak állt. Ha azonban mégis hasonlóságot keresnénk a fivérek közt, megtudhatjuk, hogy István, bátyja hatására maga is írt verseket. Ezek közül 1848-ban néhány meg is jelent a korszak kiemelkedően fontos irodalmi periodikájában, az Életképek című lapban, amit Jókai Mór szerkesztett, és amiben Tompa Mihály, Arany János és Vörösmarty is rendszeresen publikált.
További hasonlóság az 1848/49-es forradalom és szabadságharc idején mutatott hősies helytállás. Ennek kapcsán a Kossuth által szerkesztett Hírlap is megemlíti a nevét, mint olyan bátor harcosét, aki 268 társával „harmadfél óráig tartóztathattak fel 2-3000 ellenséget”. A forradalom bukása után István nem kerülhette el a megtorlást, közlegényként besorozták a császári hadseregbe, majd politikai szervezkedés miatt három év kényszermunkára ítélték. István a magánéletben sem volt szerencsés, 1863-ban nősült, azonban a házasság hamarosan zátonyra futott. Különös, borzongató adalék, hogy, mint a könyvből megtudhatjuk, István több ízben is részt vett az akkoriban divatos spiritiszta szeánszok egyikén. Állítása szerint megidézte bátyja szellemét, aki úgy vallott, hogy nem a segesvári csatamezőn esett el július 31-én, hanem három héttel később, a környékbeli kukoricásban bujkálva egy oláh paraszt támadt rá és végzett vele. Ahogy bátyjának, úgy Istvánnak sem adatott hosszú élet, ötvennégy évesen, szívbajban hunyt el.
A Kalandvágyók című fejezetben a mára szinte elfelejtett, nagyszerű színésznőről, Fáy Szerénáról megemlékező oldalakra bukkanhatunk.
Korának egyik legnagyobb sztárja volt, akire még Jászai Mari is féltékenykedett. 1865 karácsonyán látta meg a napvilágot, és Laborfalvi Róza távoli rokonaként már kislánykorában a színjátszás felé fordult az érdeklődése. Már gyerekfejjel, 12 évesen a színművészeti akadémia növendéke. S ha ez nem volna elég, csupán 15 éves volt, mikor a Nemzeti Színházhoz szerződött. Ekkoriban Jászai Mari volt a színház vezető tragikája, aki nem könnyítette meg karrierjének kibontakozását. Talán nem tévedünk nagyot, ha úgy véljük, az ellenséges viszony vezetett odáig, hogy Kolozsváron folytatta a pályáját. A korabeli lapok úgy kommentálták a hírt, hogy a Nemzeti sokat veszített, Kolozsvár pedig sokat nyert a váltással. A Magyar Szalon című lap cikke az egyik legintelligensebb, legtehetségesebb, legműveltebb színészként mutatta be a 26 éves művésznőt, akinek könyvtára van, jártas az irodalomban és a modern művészetekben. Míg karrierje egyre feljebb ívelt, magánélete férje korai halálával, egy év boldog házasság után megrázó fordulatot vett. A haláleset utáni hatodik héten született meg a gyermeke. A későbbiekben a bécsi színházi világ ünnepelt, sikert sikerre halmozó alakjává vált. 69 éves korában, 1934 januárjában ragadta el a halál. Utolsó útjára több ezer hódolója kísérte el a Fiumei úti sírkertben.
Az 1934-ben bemutatott, Meseautó című káprázatos filmvígjáték sofőrálruhába bújt dúsgazdag bankigazgatóját, aki a Perczel Zita által alakított szegény lány kegyeiért vállalja a különös szerepet, Törzs Jenő játszotta.
1887-ben született, és a színiakadémia elvégzése után, 19 évesen már komoly drámai szerepeket kapott a jó nevű Magyar Színházban. Korán nősült, s bár felesége, Forrai Rózsi 13 évvel idősebb volt nála, mindvégig kitartottak egymás mellett, s három gyerekük született. A színházi sikerek után felfedezte az akkor még néma darabokat készítő filmipar. Mozis karrierje a hangosfilm korszakában sem tört meg, sőt. Emberi minőségét jellemző adalék, hogy nem kért büntetést őt kifosztó cselédjére, aki még a háza pincéjében felhalmozott tűzifát is pénzzé tette. Sorsában tragikus fordulatot hozott a második világháború: zsidó származása miatt nem engedték többé színpadra lépni. A kolléga és jóbarát Csortos Gyula így teremtette le egyik ömlengő hívét: „Szégyellje magát, hogy olyan színházba jár, ahol nem engedik játszani Törzs Jenőt!”
Törzs túlélte ugyan a vészkorszakot, a bujkálás közben azonban súlyos kétoldali tüdőgyulladást kapott. Miután a béke beköszöntött, egy Csehov-darabban még fellépett, ám 1946. február 2-án szívrohamot kapott, és 59 éves korában meghalt.
Ha a kedves olvasó kezébe veszi a tartalmas, lebilincselő kötetet, a fentebb megidézett különleges személyiségeken túl még 47 elképesztő és varázslatos sorsot ismerhet meg.
Ne hagyjuk szó nélkül a gazdag és mindeddig jórészt ismeretlen fényképanyagot sem. Külön dicséret illeti az igényes, finoman megtervezett borítót, ami Szalkai Diánát dicséri.
Sal Endrével készített interjúnk itt olvasható.
Fotó: Beliczay László
