Olvasott, boldog könyveket akarok írni – Sal Endre az Újságmúzeumról és elfeledett történetekről

A Hősök és kalandorok immár a negyedik köteted, amely az utóbbi négy évben megjelent a Librinél. Érdekes, ámde elfeledett magyarok színes, rövid portréit gyűjti csokorba mindegyik kötet, és eddig mind siker lett a könyvpiacon. Hogyan kanyarodtál a kultúrtörténeti érdekességek felé? Hiszen sportújságíróként kezdted a pályád az Esti Hírlapnál, ahol évekig kollégák voltunk, és a későbbiekben is sokáig a sport volt a területed.

Szerintem, ha valaki újságíró, akkor nemcsak sportújságíró vagy gazdasági újságíró, hanem kíváncsi ember. Tény, hogy a sport hamarabb megérintett, de már az Esti Hírlapnál is írtam kultúrát a sport mellett. Hosszú út vezetett idáig, mindig sok dolgom volt újságíróként, szerkesztőként, és nem maradt energiám, hogy ezt a fajta érdeklődésemet is kiéljem. Nosztalgikus alkat vagyok, időutazónak érzem magam. Szívesen éltem volna a múlt századelőn. Az a kor, az a világ bennem mindig is élt.

Az egész talán úgy kezdődött, hogy az antikváriumban megvettem Az Újság című lap I. évfolyam első számát 1903-ból. Kicsit utánanéztem a lap történetének, és kiderült például, hogy Móricz Zsigmond itt volt pályakezdő. Mindig hiányérzetem volt azzal kapcsolatban, hogy az újságírás történelme nincs úgy megbecsülve, mint azt megérdemelné. Nincs például újságmúzeum, pedig tudjuk, milyen nagyságok írtak újságot. Ez volt az a pont, amikor elkezdtem kutatni és

rájöttem, hogy mennyi fehér folt, mennyi elmesélni való ember és történet van.

Több okból is meg kellene őket ismerni: egyrészt hogy visszataláljunk a gyökereinkhez, mert azokat 1945-ben jórészt elvágták, másrészt a példák miatt, amelyekre szükségünk van. 2017-ben megalapítottam az Újságmúzeum nevű Facebook-oldalt. Ekkoriban, a hosszú újságírói-szerkesztői évek után kommunikációs vezető lettem a péceli önkormányzatnál, ahol hirtelen sokkal több időm lett, mint addig bármikor. Kíváncsi voltam, hogy a Facebook tényleg csak arra való-e, hogy családi fotókat tegyünk ki, vagy értékes tartalmak közvetítésére is alkalmas lehet.

Mielőtt a Facebook-oldal történetére rátérnénk, mondj néhány szót az újsággyűjteményedről, a valóságos Újságmúzeumról, amelynek 2019-ben Pécelen láttam az első kiállítását (írtunk is akkor róla a Kultúra.hu-n). Fantasztikus élmény volt: a megsárgult lapokon érintésközelbe került a történelem. Mekkora jelenleg a gyűjteményed?

Több tízezres, és főleg azokat a korabeli lapszámokat gyűjtöm, amelyeknek a címlapján jeles történelmi eseményekről adnak hírt. Ennek a gyűjtése sosem ér véget. Általában veszek egy nagyobb gyűjteményt és szelektálok. Előfordult, hogy vettem egy teherautónyi Népsportot, több mint tízezer lapszámot, amiből kétszázat tartottam meg magamnak, amelyek korábban hiányoztak.

Melyek a kedvenc lapjaid?

Az 1848–49-es forradalom alatt kiadott újságok. Az Est nevű lapot is nagyon kedvelem, és a történetét is, ahogy Miklós Andor felépítette a lapot. Hihetetlen gyorsan nőttek nagyra, hatezerötszáz rikkancsuk volt az utcán, óriási történet.

A sikeres brandépítés a te történeted jellemzője is, amely tehát a gyűjtéssel indult, de aztán föltettél a régi újságokból néhány történetet a Facebookra. És?

Megdöbbentően jó fogadtatása volt. A Facebook óriási
lökést adott az Újságmúzeumnak. Arra azért számítottam, hogy újságíróként tudok
érdekesen írni, de arra nem, hogy hetek alatt lesz húszezer követője az
oldalamnak.

Milyen sztorival kezdtél?

Először egy újságról írtam, az 1916. május 1-jén megjelent Népszaváról, amelyet cenzúráztak, és üres címlappal nyomták ki. Aztán hamar szembesültem azzal, hogy ugyan az újságokat is szeretik, de sokkal inkább azokat, akik benne vannak az újságban. És ekkor már tudatosan kerestem az érdekes emberek történeteit. Ezek egyike volt Illy Ferenc, a magyar származású trieszti kávékirály története.

Mint a 2019-es első portréköteted, a Mi, magyarok bevezetőjében megemlíted, egy pincértől hallottad a Duna-korzón, hogy az Illy kávé atyja is magyar volt. A kötetben az ő története mellett van még ötven hasonló, nagyszerű, de alig-alig ismert magyar sikertörténet a nagyvilágból. Hogy jutottál el az első kötetig?

2019 februárjában az addig megjelent kétszáz ilyen
történetből ötvenet kiválasztva bementem a Libri kiadóhoz és a portán kerestem
a vezérigazgatót, aki akkor Halmos Ádám volt.

Ez olyan, mint egy amerikai történet.

Olyan. Hihetetlen, hogy egy utcáról ismeretlenül bejött embert egyáltalán fogadott. Amikor elmondtam neki, hogy mit akarok, milyen anyagot hoztam, átgondolta és azt mondta, hogy ez lesz a karácsonyi könyvpiac slágere. Persze, a döntéséhez az is kellett, hogy megmutattam neki a Facebook-statisztikákat, hogy az Újságmúzeum oldalon a posztok milyen olvasottságot produkálnak, mekkora az oldal heti elérése. Egyébként igaza lett, a második legnagyobb eladási számot produkálta a kötet 2019-ben. Ehhez az is kellett, hogy gyönyörű kiadásban, nagyon szép kivitelben jelent meg. Ezt a formát követtük a következő köteteknél is.

A címadás is jó, megmozgatja a nemzeti büszkeségünket.

Így igaz. Büszkék akarunk lenni, és szívesen olvassuk, ha van mire, van kire. A rá következő évben kijött a Mi, magyarok a századelőn című válogatás, ami szerelemgyerek volt. Mint említettem, imádom a századelőt. Majd jött a Mi, magyarok a színpadon, az 1945 után élt színészlegendákról, az ő eltitkolt, alig ismert történeteikről. Olyan esetekkel, mint Somlay Artúr öngyilkossága, Bajor Gizi és férje tragikus halála.

A történeteid legalább felének színészek a szereplői, ha nem tévedek.

Igen, szeretem a színház és a film világát. De ez az arány azért nem csak az én ízlésemet tükrözi, hanem az olvasói igényeket is. Erős nosztalgia él az olyan művészek iránt, mint Sinkovits Imre, Básti Lajos vagy Páger Antal. Mindegyikükről könyvet lehetne írni. Írnak is. De az én portréim csupán  négy-ötezer karakteres, Facebookra íródott szövegek, épp akkorák, amekkorát ott még elolvasnak. És ez a könyvben is működik. Mindig azt gondolom, hogy az a könyv, amit nem olvasnak el, szomorú. Én ebben a tekintetben olvasott, boldog könyveket akarok írni, és ezért mindent meg is teszek.

Regényes sorsok történetbonbonokba gyúrva. Úgy látom, leginkább a sorsok érdekelnek.

A sorsok, az élethelyzetek, a megoldások. A híres embereknek ugyanolyan problémáik vannak, mint a többieknek. De a művészemberek sokszor érzékenyebbek. Sok tragikus végű történettel találkozom, és egy kicsit az ember maga is belehal ezekbe, amikor írja őket. Például a most megjelent Hősök és kalandorok című kötetben ilyen megrázó történet volt Zádor Györgyi színésznő története, aki menyasszonyként (vőlegénye Benkő Gyula volt), huszonévesen, élete virágjában halt meg.

Egyébként mindig empatikusan közelítek, és talán ez is a történetek sikerének egyik titka. Nem ítélkezem, nem teszek kritikai megjegyzéseket, nem türemkedek ki az írásokból. Általában szeretem a hőseimet. A kisembereket is. Például a Nemzeti Múzeumnak negyven éven át volt egy portás bácsija, akit megírtam az új sorozatomban, amit a Nemzeti Múzeum Facebook-oldalára készítek a múzeum érdekes és fontos alakjairól. Vagy említhetem Wendinger bácsit a századelős kötetből, ő a Nemzeti Színháznak és az Operának volt harmincnégy éven át az előtapsolója. Amikor meghalt, kiderült róla, hogy gazdag ember volt, busás évjáradékot kapott ahhoz képest, amit a színházban keresett, mégis minden este ott ült és vezényelte a tapsot a színházban, mert imádta. Ezek a figurák is fontosak, az ilyenek is szobrot érdemelnek, mégis elfelejtjük őket.

Az írásaid fontos érzelmi faktora a felejtés, pontosabban az elfelejtettség. Hőseid árnyékba került nagy emberek. Vagy a nagy emberek árnyékában nem látszó, de fontos kisemberek.

Igen, például az utóbbi kategóriából rengeteg
található a Fiumei úti kötetben. Nagyon izgalmasnak tartottam ezek között
például Petőfi István életét bemutatni.

Ez azért is aktuális, mert idén ünnepeljük Petőfi Sándor születésének 200. évfordulóját, aki verset is írt István öccséhez, „édes Pistikámnak” szólítva őt. Mit is köszönhetünk hát neki?

Érdekes volt belegondolni, hogy milyen lehet árnyékban élni és ehhez a szerephez mégis pozitívan viszonyulni. Petőfi István valóban a híres testvére árnyékában élt, és pontosan tudta, hogy sohasem fog kikerülni onnan. Ezt méltósággal viselni emberi nagyság kell, és ez benne megvolt. Hasonlóan egyébként Erkel Ferenc fiához, Erkel Lajoshoz, aki egész életét apját szolgálva élte. Petőfi István sokszor megvédte a család és a testvére emlékét hamis legendáktól, amelyek például a költő 1849 utáni felbukkanásairól szóltak. Egy alkalommal még Jókait is korrigálta. Ott volt Szendrey Júlia temetésén, és gyámja lett tragikus sorsú unokaöccsének, Petőfi Zoltánnak. Apja mesterségét folytatva maga is mészáros lett, de fiatal korában ő is kedvet kapott a versíráshoz. Néhány műve meg is jelent, ám hamar belátta, hogy a bátyja tehetségétől messze elmarad.

És miért nem Petőfi fiának, Petőfi Zoltánnak a történetét írtad meg, ami valóban megrázó tragédia?

Mert az már eléggé feldolgozott. Istváné kevésbé. Újságíróként, hiszen ma is az vagyok, engem az vezérel, hogy lehetőleg új információt adjak. A Fiumei úti sírkertben rengeteg ismert nagyság nyugszik, Blaha Lujzától kezdve Ady Endréig, de én azokat kerestem, akik a mai olvasónak ismeretlenek vagy alig ismertek. Olyan emberekről beszélünk, akiknek a temetésén egykor több tízezer ember volt jelen, mégsem tudjuk már, hogy kik voltak.

Ki volt Laky Adolf, a korona ékszerésze? Nem tudjuk, pedig esetleg a róla elnevezett utcában lakunk. Vagy ki volt Kolosy György, a Lemberg meglincseléséért halálra ítélt ’48-as mártír? Nem tudjuk, pedig nap mint nap érintjük esetleg munkába menet a Kolosy teret. Ebből a könyvből megtudhatjuk. Nekem, mint újságírónak, fontos, hogy sokan el is olvassák. Meg is teszek ezért mindent. Hogy szeretnek, nem szeretnek engem a történészek, nem tudom, de több olyan visszajelzést kaptam már, miszerint jó, hogy én csinálom ezt, mert a történelmet kicsit érthetőbb formában közel hozom az emberekhez.

Ügyesen használod ehhez az új kommunikációs csatornákat, például a TikTokon is ott van már az Újságmúzeum. Láttam, nagyon sokan megnézték például azokat a videókat, amelyeken nagy emberek sírjait mutatod meg valamilyen évfordulójukhoz kötve csupán egy-egy harminckét másodperces svenkben. Szerintem zseniális, hiszen harminc másodpercig mindenki kíváncsi, hogy milyen is egy-egy híresség sírja. Szóval, az innovációid nagyon jók, és nagyon szépen építik a brandet.

Ott vagyok a Facebookon, az Instagramon, a Youtube-on,
a TikTokon, csak a Twitteren nem, mert az nekem túl rövid.

Mire tanított meg a Facebookon írás?

Hogy nincs mellébeszélés. Ha emberekről írok, az életüket, a sorsukat írom meg.  Rengeteg szobor van az utcákon, de az olvasók nem a szoborra kíváncsiak, hanem az emberre, akit a szobor ábrázol. Nagy embereinket hagytuk kicsit porosodni, elfeledni a magas polcokon, ahova felhelyeztük őket. Pedig ha megismerjük az életüket, könnyebben értjük meg a műveiket is.

Olvasóktól vagy a könyveid szereplőinek leszármazottaitól milyen visszajelzéseket kapsz?

A budavári palota alkotóíról írott Mestermű születik című könyv kapcsán meghívtak például a Várbarátok Körébe, ahol beszéltem többek közt Stróbl Alajosról. Az előadás után odajött hozzám egy hölgy, kiderült, Stróbl unokája. Ő például azt jegyzete meg, hogy Stróbl nem volt azért annyira bohém, mint a szavaimból kitűnt.

Hollywoodi magyarok utódai közül nem kerestek?

Huszár Pufi egyik leszármazottja hívott fel, hogy további adalékokat tudna szolgáltatni. El is mentem hozzá, és jó néhány relikviát láthattam nála, például Pufi utazóládáját, más személyes tárgyait. A leszármazott egyébként író, aki elmondta, Mexikóban jelentős írói népszerűséget köszönhetett annak, hogy Pufi egykor ott is óriási sztár volt.

És az olvasói visszajelzések?

A Facebook-oldalnak 192 ezer követője van. Vannak
törzsolvasók, akik szinte minden posztomra reagálnak, segítenek a véleményükkel.
Velük személyesen is tartom a kapcsolatot, találkozunk, beszélgetünk.
Tulajdonképpen általában a kommentelők kerekítik ki a történeteimet azzal, hogy
ki-ki elmondja a személyes élményeit az írásom témájával kapcsolatban.

Zemlényi Zoltánról, a Hoppárézimi szerzőjéről rendszeresen írsz az oldaladon. Díszvendége volt 2019-ben a péceli kiállításodnak is. Ez egy régi barátság köztetek?

Arról van szó, hogy évekkel ezelőtt kíváncsi lettem, mi történt vele a kilencvenes évek eleje óta, rákerestem, bejelöltem, követtem és egyszer karácsony előtt olvastam a megrendítő bejegyzéseit a Deák téri élményeiről, ahol egy vasalódeszkán árulta a könyveit. Alig álltak meg az asztalánál a vevők, a hajléktalanok leköpték, megütötték. És akkor azt mondtam, ez nem mehet tovább. Zemlényi Zoli egy hős. Ember nem adott akkora példát, energiát a fiatal generációnak a 90-es évek elején, mint ő a Hoppárézimivel, amit az életéért küzdve egy újjal gépelt le. Ezt sosem szabad neki elfelejteni. Megkerestem őt és föltettem egy posztot róla az oldalamra, hogy keressék, vegyenek könyvet tőle, dedikáltassák, hisz a könyveiből él. Ez a minimum, amivel tartozom neki.

Mit gondolsz, hogyan alakul tovább az Újságmúzeum története és portréköteteid sorozata?

Nem gondolkozom ezen. Lépésről lépésre megyek. Azért örülnék, ha egyszer lenne majd egy hírmúzeum, virtuális, modern, látványos anyaggal, mint Amszterdamban vagy New Yorkban. És ahol újságíróoktatás is folyik. Ha lesz majd egyszer ilyen nálunk is, nagyon szívesen lennék ott teremőr. Egy ilyennek a megvalósításához persze állami szerepvállalás kellene. Az én erőmből arra futja, hogy a gyűjteményem legszebb darabjaiból összeállított vándorkiállítást viszem mindenhová az országban. Azt pedig, hogy ez a néhány könyv, amit megírtam és írni fogok (mert vannak még terveim), mit fog jelenteni később, nem tudom. Én már akkor elégedett leszek, ha száz év múlva egy egyetemistának, egy kutatónak föltűnik, hogy volt itt egykor valaki, aki érdekes emberekről mesélt röviden, szórakoztatóan.

Fotók: Beliczay László Gábor/Kultúra.hu