A beszélgetést megelőzően a Hungarofest igazgatója, Rubovszky Rita ismertette annak a több éves kutatásnak az eredményeit, amelyben Magyarországon közel húszezer embert kérdeztek meg a kultúrafogyasztási és sportolási szokásaikról. Az eredmény az oktatással, sőt, a magyar reklámokkal is erősített sztereotípiával éppen ellentétes: tehát nem a szurkolóként a sportok iránt ?érdeklődő?, ám kulturálisan passzív emberek sportolnak rendszeresen, hanem szinte teljes az átfedés a kétfajta, a sport és a kulturális aktivitás között. Így nyilván a kétfajta passzivitás között is ? mint elhangzott, a magyarok 18%-a sportol legalább heti három alkalommal, szemben mondjuk a finnek 81%-val (a kulturális fogyasztási szokásaink hasonló képet festenek rólunk). A beszélgetésben később megszólaló Sztojkovics Éva - aki a PVSK egykori játékosa, sokszoros válogatott kosárlabdázó - elmondta, hogy a sport időszerűbb, mint bármikor a közelmúltban, mert a felnövekvő generációknak elemi szükségük van arra, hogy megtanuljanak rendszerben gondolkodni, és a másikat elfogadni. A beszélgetésben más nézőpontból, de Spala Korinna, dr. Jakabházy László és Kollár László megerősítették ezt. Erőss Zsolt hegymászó megjegyezte, hogy a szerencsések megtalálják azt a tevékenységet, ami boldogítja őket. Szekeres Pál vívó, a Magyar Paralimpiai bizottság alelnöke rámutatott a sport és kultúra kapcsolatára, elmesélve, hogy azért lett vívó, mert kisgyerekként látta a kosztümös filmekben, hogy aki a legjobban kardozik, az viszi lovon a legszebb nőt; és hozzátette, tekintettel a jelenlévő művésznőre, ő a továbbiakban is támogatja a táncosok és a vívók együttműködését. Sajnos a hallgató, aki tényleges diskurzusra vágyott, hoppon maradt, mert a kutatási eredményeken kívül semmi érdemlegeset nem hallott, ugyanis a meghívottak közül hiányoztak a kultúrát képviselők ? éppen a táncosok nem relevánsak ebből a szempontból, lévén a fizikai és mentális kondíciójuk karbantartásához nekik adott az eszköz. Pedig elég lett volna átsétálni az utca túloldalára, a Pécsi Nemzeti Színház művészei közül sokan sportolnak rendszeresen ? biztosan szívesen beszélgettek volna erről.
A délutáni ünnepélyes díjátadón az idei kitüntetettek látható örömmel vettek részt. A történeteik, amelyek alapján méltónak találták őket kitüntetni, már nem szólnak verseny közben elesett, vízbe borult vetélytársak fel- és kisegítéséről, nem szólnak a know-how ellenféllel való megosztásáról (Wichmann Tamás), hanem jellemzően nagylelkű felajánlásról, amellyel egymást segítették kölcsön sportszerekkel, illetve a szabályok egy-egy esetben életszerűtlen alkalmazását és bírói tévedéseket kiigazító gesztusról. Ezek normális, hétköznapi történetek: ez lenne a kulturális minimum.
