„Egy közös végzet tart minket össze” – mondja Enrico Morelli olasz művész a Szegedi Kortárs Balett házi koreográfusa. Legutóbbi bemutatójuk, a Vágy című est második felvonását, a Coppéliát is ő jegyzi.
Hogy vagy? Mi a helyzet nálatok?
Március 7-e, vasárnap óta a miniszterelnök utasítására a teljes olasz lakosság karanténban van. Csak akkor hagyhatjuk el a házat, ha alapvető élelmiszerre vagy egyéb létfontosságú dologra van szükségünk, miközben a biztonságos egy méter távolságot tartjuk egymástól. Rengeteg a beteg és sokan hunynak el. A kórházak alig győzik ellátni a betegeket, az intenzív osztályok kapacitása nem kielégítő, miközben az egészségügyben dolgozók 20 órás műszakokban fáradoznak.
Félsz?
Aggódom, de azért próbálom meglátni benne a jót. Mindannyiunkat, akik most be vagyunk zárva, arra tanít ez a járvány, hogy kicsit lelassítsunk. Még a jól megszokott köszöntési forma, a kézfogás is tiltott, aminek így rögtön jobban érezzük a jelentőségét. Most megláthatjuk, mennyire fájdalmas, ha nem érhetünk egymáshoz. Mennyire fontos az érintés!
Mivel töltöd az időd?
Igyekszem lassítani. Az elmúlt években rengeteget dolgoztam, és most lehetőségem nyílik a jövőbeli projektjeimet megtervezni.
Van valami jó tanácsod?
Ne hagyjuk el a lakóhelyüket, mert ez az egyetlen fegyverünk a láthatatlan ellenséggel szemben! Fedezzük fel újra a közösség erejét személyes kontaktus nélkül! Szerintem van szépség ezekben a furcsa időkben, talán ajándék is: mások segítése. Nagy összetartást látok az emberiségben, gondoskodnunk kell egymásról, mert egy közös végzet tart minket össze. Mindenki vagy senki.
Milyen műveket ajánlasz az otthonülés idejére?
Ha könyv, akkor Margaret Mazzantini Újjászületés című műve. Imádtam ezt az írást, nagyon izgalmas a két főhős története: egész életükön át keresik és elveszítik egymást. Egy valódi melankolikus történet Mazzantini tollából, aki zseniálisan körvonalazza a szereplők érzelmeit. Miután elolvasod az utolsó szót és becsukod a könyvet, Giudo és Constantino tovább élnek benned. Ha film, akkor Karim Aïnouztól az Euridice Gusmao láthatatlan élete. Ez két lánytestvér szeretetéről szól, akik bár nagyon közel élnek egymáshoz, soha nem találják meg a másikat. Személyes véleményem, hogy mindig az a szerelem hiányzik a legjobban, amit nem élhettünk, nem tapasztalhattunk meg a hőn vágyott vagy általunk elképzelt személlyel. Zenés filmről van szó, olyan embereket mutat be, akik különböző táncokat improvizálva egész Brazíliát bejárják. Csodás benne az operatőri munka, gyönyörű tájakat láthatunk. Ha pedig zene, akkor Chopin I. Zongoraversenyét ajánlanám. Szerintem csodálatos! Szeretnék valamit koreografálni rá, így, mint ilyenkor mindig, csak hallgatom, és várom, hogy a zene szóljon hozzám.
