Kultúra a fotelből – Kis Róka Csaba

Hogyan éled meg a
jelenlegi helyzetet? 

Néha pánikszerűen, de alapvetően már tudok egészen nyugodt maradni, attól függetlenül is, hogy senki nem tudja, mi vár ránk a következőkben. Természetesen az aggodalom felüti a fejét bennem is, de szerencsére nincs időm unatkozni, hogy elhatalmasodjon rajtam ez. Azt gondolom, alkalmazkodni kell a körülményekhez, vigyázni kell egymásra és fontos higgadtnak és körültekintőnek lenni.

Mi volt a legutóbbi kulturális
élményed, amire szívesen emlékszel vissza? 

Nem csak amiatt, mert akkor még lehetett utazni: októberben Londonban néztem meg Albert Oehlen kiállítását a Serpentine Galliesben. Régóta csodálója vagyok Oehlen festészetének, de leginkább a festéshez való hozzáállását tartom vonzónak. Egészen radikális lépéseket tud tenni, mégis képes önazonos maradni, amire kevés példa akad. Elszánt, kegyetlen, humoros és bátor. Ő valamiért nem téma itt Magyarországon, pedig már fiatalnak sem mondható, igazi nagymesterré nőtte ki magát csak úgy, mint Charline Von Heyl, aki szintén nagy kedvencem. Eredetileg csak a Frieze-re mentem volna, viszont ennek megnyitója előtt egy nappal nyílt Oehlen kiállítása, amitől, mikor olvastam róla, hogy lesz ez egyáltalán, letörölhetetlenné vált a mosoly az arcomról. Azóta is szívesen idézem fel magamban. Természetesen a Frieze is, ami az egyik legfontosabb kortárs képzőművészeti vásár, klassz volt. Sok olyan művel lehet ott találkozni, amit itthon, de akár Európában sem látni gyakran. Olyan, számomra kedves művészek munkáit láthattam, mint Joyce Pensato, Paul McCarthy, Cindy Sherman, Seth Price vagy Jeff Elrod és sorolhatnám még.

Egyébként roppant fontos képzőművészként a külföldi vásárokat látogatni, jó tisztában lenni ebben a piacorientált világban azzal, hogy milyen művészeket dob fel a szisztéma. Így lehetséges egyfajta egységes képet alkotni a képzőművészet jelenlegi állásáról, lehet reagálni, el tudod dönteni, mennyire van benne a kortárs diskurzusban az, amit csinálsz. Valószínűleg a nemzetközi vásárok is megváltoznak ezentúl. Amit sajnálok, hogy nem fogom látni Berlinben Ross Bleckner kiállítását. Az ő képeit nem sűrűn látni errefelé.

Kérlek, ajánlj három olyan
művet, amit most olvasol/nézel! 

Nem tobzódom szabadidőben, de erről majd később. Hallgrímur Helgason A nő 1000 fokon – Herbjörg Maria Björnsson története című regényét olvasom egy ideje. Egy kórházi ágyon fekve kezdtem el olvasni, a főszereplő szintén egy kórházi ágyon sztorizik az életéről. Van benne izlandi gyerekkor, John Lennon csókja (Paulé?), második világháború, partik, pasizások, megbánások, romlottság. Lebilincselő regény. Amit nem mostanában olvastam, de roppant meghatározó, az Szabó T. Anna Törésteszt című kötete. Minden novella után kellett két nap, hogy feldolgozzam.

Filmsorozatból a legszebb és legviccesebb a Twin Peaks harmadik évada, amit minőségromlási félelmeimből fakadóan megjelenése után jóval később mertem elkezdeni. David Lynch brillírozik. Olyan töltete van a rendezőnek, ami már művészi pályám előtt is példaértékű volt számomra. Bátorítok mindenkit a Maniac, The Legion és az Utópia című sorozatok megtekintésre is.

Van olyan képzőművészeti alkotás,
ami kifejezetten fontos neked ebben az időszakban?

Ross Bleckner képeire gondolok
sokat, de ez a járvány előtt is így volt. Mondjuk idevág, hogy ő a cell
painting sorozatával az 1990-es évek New York-i AIDS epidémiát kommentálta.

Alkotóként
befolyásol a járvány, vagy a művészi hozzáállást nem érinti?

A festészet, amit művelek, egyre erősebben festészet-reflektív, így első helyen áll a szakmaiság. Másrészt viszont az alkotás folyamata során beleépülnek a személyes élményeim és érzéseim, amik nem didaktikusan jelennek meg a képeken. Ezek közösen hozzák létre a kép karakterét. Szeretem, mikor ez a két dolog találkozni tud, ilyen módon speciális úton közvetítik az épp aktuális közeget, ami körülvesz, vagy azt az állapotot, ami kialakul bennem a külvilág hatására. Sosem szerettem a direkt utalásokat, sokkal jobb, ha a didaktikusság helyett az érzetek szintjén kommunikál egy mű. Hogy a járványnak köszönhető-e vagy sem, de több lehetőség felcsillant az utóbbi hetekben. A legizgalmasabb ezek közül az, hogy Pálfi György filmrendezővel, akivel együtt dolgoztam korábban, elkezdtük egy nagyszabású képregény munkálatait. Számomra teljesen ismeretlen terepen kell tájékozódnom és a legjobbat kihozni belőle. Alkotóként most ez a legnagyobb kihívás.

Az interjúsorozat többi része itt olvasható.