Hogyan éli meg a jelenlegi helyzetet?
Mint író, jól. Két dolgot akartam csinálni egész életemben: írni és olvasni. Egyikben sem vagyok korlátozva. Reggel felkelek, leülök az asztalhoz, délig írok. Akármikor felállhatok, sétálhatok a szobában, vagy kimehetek a konyhába, hogy megigyak egy pohár vizet. Még az ablakon is kihajolhatok. Mindez a szabadság mámorító élménye. Sőt, indokolt esetben, például ennivaló beszerzése végett, még az utcára kilépnem sem tilos. Az írás könnyen megy, nagyon sok ötletem van. Érzem, hogy jó formában vagyok.
Mint magánember, szintén azt mondhatom, hogy részemről minden rendben. Feleségem és én tartjuk egymásban a lelket, jó eredménnyel. Felnőtt gyerekeinkkel nem találkozhatunk, de Skype-on gyakran beszélgetünk. Hetente egyszer társasjátékra is leülünk az ilyenkor négyosztatú képernyő előtt. Nem is hittem volna, milyen furfangos társasjátékok léteznek újabban. A barátokkal, kedves ismerősökkel való személyes találkozások természetesen hiányoznak. De ezeket legalább részben pótolja a telefon és az e-mail.
Mint állampolgár aggódom, és el vagyok keseredve. Nemcsak és nem elsősorban a járvány miatt.
Mi volt a legutóbbi kulturális élménye, amire szívesen emlékszik vissza?
A rendkívüli állapot előtti utolsó élményeimről beszélek. Március 7-én, szombaton Székesfehérvárott láttam Hadar Galron Mikve című színművének bemutatóját, rendezte Telihay Péter. Varga Mária alakítása megrendítő. 10-én, kedden Egerben jártam, ott a Harlekin Bábszínház Othello-bemutatóját néztem meg. Négy bábszínész – két nő, két férfi – vitte el a hátán az egész tragédiát. A rendező, Éry-Kovács András merész vállalkozását igazolja a fényes eredmény. Másnap, szerda este a Magvető Caféban Sándor Iván 90. születésnapját ünnepelték barátai és tisztelői, köztük én is. Iván felolvasott az új regényéből, és ennek két okból is örülhettünk. Egyrészt erős volt a szöveg, Iván lenyűgözően bírja szusszal. Másrészt a pódiumon egy jó fellépésű, idősödő férfit láttunk, nem pedig egy aggastyánt. Aznap este még nem fogtam fel, hogy – ki tudja, meddig? – utoljára voltam emberek között.
Kérjük, ajánljon három olyan művet, amit most olvas/néz!
Elsőként említem Titus Livius monumentális munkáját, címe: Róma története a város alapításától. A teljes műnek körülbelül a negyede maradt fenn, de még ez is majdnem 4000 oldal. Sohasem olvastam végig egyben. Most van időm rá. Éppen a második pun háborúnál tartok, Hannibál és elefántjai átkelnek a behavazott Alpokon, és rájöttem, hogy ezt a civilizációs válságot Sallustius, konkrétan a Jugurtha háborúja című munka felől érdemes olvasni.
Hogy az ókori mellé odaállítsak egy friss művet is: igazi felfedezés volt számomra Purosz Leonidasz Egy férfi sosem hagyja félbe című verseskötete. Olyan mértékben mozgósítja az autofikció poétikai energiáit, hogy ez bennem, Walther von der Vogelweide magyar hangjában azt a reményt kelti: ebből igazi, nagyformátumú költészet lesz.
Végül: van egy barátom, egy macedón költő, egyszer együtt voltunk három hónapig egy svájci kisvárosban, és rengeteg filmet néztünk meg. Nikola Madzirov a neve. Neki köszönhetem, hogy találkoztam Slobodan Šijan korai filmjeivel, én viszont levetítettem neki Bódy Gábor Amerikai anzikszét. Azóta is levelezünk. Tegnap ajánlotta figyelmembe Robert Eggers A világítótorny című munkáját. Ma este azt fogom megnézni.
Nemrég jelent meg fordításában A Nibelung-ének. A következő időszakban tervez hasonló súlyú fordítói munkát?
Írói pályámat korszakokra lehet osztani, ami persze a vénülés egyértelmű jele. Tény azonban, hogy az elmúlt húsz évben volt egy nagy fordítói korszakom. Ennek egyik kiemelkedő munkája a Faust-fordítás volt (2015), a másik a Walther von der Vogelweide-összes (2017), a harmadik A Nibelung-ének, amely most jelent meg. De közben persze írtam a saját munkáimat is, vagyis ugyanezek az évek egy regényírói korszakot is kiadnak. Most talán egy drámaírói korszak következik. Annyi biztos, hogy leadtam a Kalligramnak egy drámakötetet, és további színművek írását tervezem.
Az interjúsorozat többi része itt olvasható.
