Szávai Viktória Jászai-díjas színművészt több tucatnyi színházi darabban láthatták a nézők, játszott sorozatokban, játékfilmekben. Most ő is önkéntes karanténba vonult, de pozitív gondolkodásmódját megőrizte és abban bízik, hogy ez az időszak paradigmaváltást eredményez.

Hogyan érintett a járvány, mit kezdesz a bezártsággal? Mivel foglalatoskodsz?

A járvánnyal kapcsolatban nagyon ambivalens érzéseim vannak. Egyrészt követem a híreket, olvasom a facebook posztokat, elborzadva nézem a számokat, aggódom az olaszokért, spanyolokért, mindenkiért, aki közvetlen veszélyben van, az egészségügyben dolgozókért, akik emberfeletti erőfeszítéseket tesznek a folyamat megállításáért. Másrészt bujkál bennem valami titkos remény, hogy a vírus okozta válság egyfajta paradigmaváltást eredményez a társadalmunkban, és ez a rendszer, amiben működünk hazai és globális szinten is, átalakulhat, megtisztulhat. Mindannyian érezzük, hogy elmentünk a falig, és most itt van a pillanat, amikor a Föld kaphat egy új esélyt. Hogy ezzel képesek vagyunk-e élni, és pozitív irányba váltani, az kizárólag rajtunk múlik.  Ami a kérdés praktikus részét illeti: egyelőre az otthontartózkodást sem érzem bezártságnak, sőt. Persze, a folyamat legelején tartunk, és ki tudja, hol a vége. Szóval, a pillanatnyi állapotomról tudok beszélni, és az érthetetlenül optimista. A hivatásom határozatlan időre felfüggesztve, szabadúszóként nulla bevétellel, és mégis valamiféle fölszabadulást érzek, hogy most tényleg azt kezdek az időmmel és az energiáimmal, amit csak akarok. Senkinek nem kell megfelelnem, csak a saját belső indíttatásaimnak. Rengeteg tervem van, egész jelentéktelen, apró dolgok, de soha nem tudtam ezekre fókuszálni: végre szelektálni a ruháim között, minden nap megtanulni 20 új angol szót, vagy leülni festegetni kicsit, nem azért, mert célom van vele, hanem ellenkezőleg, csak úgy, az alkotás öröméért.

Mi volt a legutóbbi kulturális élményed, amelyre szívesen emlékszel vissza?

Nemrég láttam a Lady Chatterley szeretőjét a Trafóban a Dollár Papa Gyermekei színházi alkotócsapattól, Ördögh Tamás rendezésében. Határozottan úgy éreztem magam nézőként, mint gimis koromban, amikor még fogalmam sem volt a színházi hatásmechanizmusokról, csak hagytam, hogy sodorjon egy történet, amit célzottan velem akarnak megosztani. Az előadás olyan gyönyörűen és természetesen beszél a testiségről, az elfojtott vágyakról, a női szexualitás korlátairól és börtönéről, teljes bevállalással, hogy az egy pillanatra sem válik kínossá vagy obszcénná. Nagyon nehéz megtalálni azt a hajszálvékony mezsgyét, amikor egy színházi előadás minden nyersességével és leplezetlenségével el tud emelkedni a realizmustól. Többször elsírtam magam ezen az előadáson.

Milyen műveket ajánlasz az otthonülők számára?

Hm. Nemrég olvastam Füst Milán: A mester én vagyok című regényét, amit természetesen sok más művével együtt megtagadott, de épp ezért nagyon különleges: hogyan maradt egy remekmű szinte teljesen észrevétlen. A film-imádatomnak is teret adok, most éppen belevágtam egy Almodóvar „összesbe”, de nem időrendben haladok, ettől az egész nagyon izgalmas. Közben kicsit megint beleszeretek Antonio Banderasba. Azonkívül régi vágyam, hogy nagy operaelőadásokat nézzek meg, unikális rendezésekben, és ezek most mind hozzáférhetők, például a Lammermoori Lucia Netrebkóval a Metropolitanből. Persze kérdés, hogy meddig lehet töltekezni a sok virtuális élményből. Szóval végső soron mindenkinek azt ajánlom, hogy bármit is olvastok, néztek, hallgattok, beszélgessetek róla a szerelmetekkel, barátaitokkal, ismerőseitekkel.

Fotó: Szeidl Marian