Hogyan éled meg a karanténban töltött heteket?
Nekem nem okoz komoly problémát otthon maradni, le tudom magam kötni. A mi életünk arról szól, hogy nem csak a színházban dolgozunk, játszunk, hanem miután hazaérünk is a színházzal foglalkozunk, szöveget tanulunk, olvasunk. Lényegében ugyanazt csinálom, mint korábban.
Nekem az a legnehezebb, hogy nem találkozhatok a szüleimmel, családommal.
Ezt sajnos el kell fogadnunk. Mi e tekintetben is speciális helyzetben vagyunk, mert több mint háromszáz kilométerre élnek a szüleink. Mióta Budapestre költöztünk, ritkán látjuk őket, de mindennap beszélünk velük telefonon. Amíg Debrecenben dolgoztunk, jóformán minden hétvégén hazajártunk. Beregszászban közel voltunk, mentem is állandóan, amikor csak nem szégyelltem, nagyon szeretek a faluban lenni. Ezért is költöztünk Pilisborosjenőre, megőrülnék a városban, mert nem olyan környezetben nőttem föl. Ami változott nálunk, hogy a gyerekeink most ismét itt vannak velünk.
Merthogy az egyetemista lányotok Moszkvában, a középiskolás fiatok Esztergomban tanul.
Igen, ám most négyen megint egyfolytában együtt vagyunk, és ebben az összezártságban számos probléma merül fel, most ezeket kell megoldanunk. Mindannyiunknak megvan a saját világa, és igyekszünk egymásét tiszteletben tartani, sokat tanulunk odafigyelés és tolerancia tekintetében. Közben pedig örömmel tölt el, hogy együtt vagyunk, s látom a gyerekeim fejlődését.
Van olyasmi, amit rég meg akartál csinálni, de csak most jut rá időd?
A kert rendben tartására sokkal több időnk jut most. Van veteményesünk, gyümölcsfáink, meg kell metszeni a bokrokat, fel kell kapálni a szőlőt, újradrótozni. Az volna jó, ha minden nap lenne fél óránk a kerttel foglalkozni, de a színházi évadban általában nincs. Most egy kicsit háttérbe szorult a színház, így az otthoni teendőkkel foglalatoskodunk.
Mi volt a karantén előtti utolsó meghatározó, kulturális élményed?
Március elején hallottam a Pannon Filharmonikusokat a Müpában, csodálatos koncert volt, Kelemen Barnabás hegedűjátéka egészen lenyűgözött. Számomra mindig kicsit felfoghatatlan, miként képesek zenészek így megszólaltatni egy hangszert.
Neked nem volt zenei tehetséged?
Soha. Arra emlékszem, hogy felülök gyerekként Sárosorosziban a déli buszra, elindulok a zeneiskolába életem első trombitaórájára, ám a mai napig nem érkeztem meg… Esküszöm, nem tudom, mi történt. Nagyon szeretem a zenét, de egyáltalán nem értek hozzá. Meggyőződésem, hogy mindig zene vesz körül bennünket, a madarak énekének, a csendnek és minden helynek sajátos muzsikája van. Óriási dolog lett volna, ha megtanulok jól játszani valamilyen hangszeren, mert hihetetlen erős kifejezőeszköz. Nekem így más eszközök után kell néznem.
Milyen otthon is élvezhető könyvet, filmet, felvételt ajánlanál a karantén idejére?
Nekrošius online elérhető előadásait szoktam nézni, orosz rendezők munkáit, Vasziljev felvételeit. Olyan színház érdekel, ahol csapat, társulat van. Számos izgalmas könyv került a kezembe az elmúlt hetekben: Carlos Ruiz Zafón A szél árnyéka című regénye, Vaszilij Makarovics Suksin író, színész novellái, most épp’ Kós Károly Kalotaszegét olvasom. Ami nagy hatással volt rám, és végre volt időm elolvasni, Dosztojevszkij kisregénye, A nagybácsi álma. Amikor a Nemzeti Színház bemutatta A krokodilust, akkor döbbentem rá, hogy Dosztojevszkijnek micsoda humora van. Iszonyú izgalmas, sajátos humor, ami átszövi A nagybácsi álmát is, rám ezért is nagyon erősen hatott.
Nyitókép: Eöri Szabó Zsolt fotója
Az interjúsorozat többi része itt olvasható.
