A kicsit szétesetten kinéző, lógó öltönyös gitáros kezdte az első szám intróját. A dobos rágógumizott, a rikító színű rövid ujjú inges a zongoraszéken helyeslően bólogatott, a nyakában lógó basszusgitártól kicsit hajlott hátú, szemüveges bácsika meg lehajtotta a fejét. Semmi, de semmi jel nem utalt arra, hogy itt most elementáris zenélés következik, és hogy az egyre jobban felpörgő zenekar tagjai minden idegszálukkal a másikra, a másik háromra egyszerre figyelnek. A bevezető a Gibsonon hamar lábra kapott, Tal Farlow-i akkordfűzéssel, puha hangszínnel kibontakozott a téma, amelybe alaposan végiggondolt dramaturgia szerint kapcsolódtak be a többiek. Az órásról szóló, romantikusnak induló szám szinte észrevétlen indult be, pompás hangszereléssel tökéletes expozíció lett belőle. Az első taktusok alatt még nem sok érdeklődést mutató zenekar tagjai adják-veszik a témát és a szólókat, már pörögnek ezerrel. A Steinway szokatlanul éles hangszínnel van erősítve, annyira, hogy ez csakis szándékos lehet, talán hogy a gitártól eléggé elüssön.
Gwilym Simcock
A zongorista két szerzeménye következik, előbb a Softly as in a Morning Sunrise című örökzöld akkordmenetére komponált nyaktörő melódia, utána egy lassú. Simcock egészen elképesztő technikával rendelkezik. Sok egetverően virtuóz jobb kezet láttunk már fel és alá nyargalni szóló közben, ilyenkor általában a balkéz igyekszik akkordokkal megadni az alátámasztást, amely alól - amely elől - néha elszáguld a megkergült jobb. Simcock másképp fogja fel mindezt: "kétkezes" játékában néha a bal is ugyanúgy melódiát hoz, mint a jobb. Valójában alig követhető algoritmus szerint osztja ki a feladatot, hogy melyik kezére bízza az akkordot, az akkordfelbontást és a melódiát. Mindezt persze a magasabb cél, a maximális kifejezőerő érdekében. Expresszív játékos Simcock, aki tökéletesen otthon van a jazztörténeti hagyományban, de sem konkrét idézetekre, sem klasszikus stílusfordulatokra nem áll rá a keze: annál sokkal eredetibb, magával ragadóan ömlik belőle a zene. Megérintette az Esbjörn Svensson és mások által a jazzbe behozott rock és grunge, de - ebben a kvartettben még inkább, mint saját zongorás triójában - tartózkodik a bombasztikus kifejezésmódtól. Nem közvetlenül érhető tetten improvizációiban, hogy mennyire otthon van a klasszikusban is, csak leheletfinomsága és technikája utal erre.
Walker, a gitáros percei következnek, bekonferálja a Szarkalábak című számát, és a szerzeményeit inspiráló sztorikat is elmondja, például a búcsúfellépésén halálát lelő kötéltáncosról, meg a beteljesületlen szerelmesek búcsújáról. Inkább fekete humor, mint tragédia lengi be ezeket, a Szarkalábnak angolul eleve Laughline a neve, és Walker szerint a nevetésből sok se árt meg. Ez utóbbi téma dallamát hárman, Simcockkal és Swallow-val unisono adják elő, lehengerlően, Swallow egészen ráhajol a kottapultra, de tévedhetetlen a keze.
Nem túlzás Swallow-t iskolateremtőnek nevezni, az avantgárdba szinte egyedül hozta be a basszusgitárt, csak az ő életrajza bőven szétfeszítené ennek a cikknek a kereteit. Nussbaumé nem kevésbé. Mindketten zenéltek már Magyarországon többször is, Swallow például a csodálatos Carla Bley-jel, állandó partnerével. Jelenleg Swallow egy öthúros akusztikus basszusgitárt penget, amellyel megtévesztően tud előlépni a dallamhangszer szerepébe, egyik pillanatról a másikra, de közben már újra a basszusmeneten lépeget. Különösen rabul ejtő ez a szerepcsere a zárószámban, amelyben Swallow vetette kottapapírra, hogy milyenek Merciben a nők (Ladies in Mercedes). Swallow és Simcock úgy váltogatták a kíséret-melódia funkcióit, hogy csak kapkodtuk a fejünket.
Nussbaum a leginkább ironikus alkatú ebben az eredetiségtől sugárzó kvartettben, egyik szerzeménye tulajdonképpen parodisztikus sketch-nek is felfogható, ez volt az első ráadás, Simcock egy megint újabb hangulatot mutató andantino darabja a második. A dobos is ábrázol, rajzol, kontúroz, finom kis seprűvel és lábcinnel összetartja a zenekart, és amikor meg szót kap, akkor élénk sztorizásba kezd, törnek és szétrepülnek a verők. Ki-kinézett a szólók, zenei mondatok végén társaira, hogy - Na és ehhez mit szóltok?
Swallow és Nussbaum rengetegszer bizonyított első osztályú muzsikus, bárkinek a világon kitüntetés, ha velük játszhat. Így volt ezzel Simcock is, aki köztük a legfiatalabb, de a brit jazz különösen nagy ígéreteként egyre fényesebb a csillaga. Sztár, akit a Proms-ra, a szigetország legpatinásabb koncertsorozatára is meghívtak már. Külföldi fesztiválok kézről-kézre adják, tehát számítani lehetett rá, hogy személyében kolosszális muzsikus érkezik Budapestre.
A koncert legnagyobb meglepetése a Manchester és Liverpool zeneiskoláin és klubjain túl eddig alig ismert Walker, akinek első szólólemeze két éve jelent meg. Igaz, hogy George Russelltől Kenny Wheeleren át Anthony Braxtonig sok legendás zenekarvezető foglalkoztatta, két évtizeden át így se nagyon mozdult ki szűkebb pátriájából, mindenesetre Nussbaum és Swallow már jól ismerték, velük is dolgozott. Amit ebben a kvartettben produkál, az híressé fogja tenni egész Európában. Párját ritkítja fantáziában, sokoldalúságban és főleg örök emberi történeteket átélhetően megjelenítő kompozícióiban.
A kvartett nem véletlenül turnézik négyük nevén. Az erő- és kapcsolati vonalakat a zenekarban egy átlókkal együtt megrajzolt négyzetben lehetne ábrázolni: mindenki mindhárom társára közvetlenül rá van kapcsolódva. A két ütőhangszer, Simcock és Nussbaum, és a két húros, Swallow és Walker sokszor mozog párban, de az unisonókon már inkább hárman osztoznak. Ennek a négy, egészen eltérő hátterű jazzmuzsikusnak az egymásra találása lenyűgöző, különleges és nyilvánvalóan időtálló eredményt hozott, és az évad egyik legizgalmasabb, leginkább "mai jazz" koncertjét.
