A könyv olvasását bármikor abba lehet hagyni, lehet rajta elmélkedni, elemezni, gondolkodni, ha esetleg első olvasatra nehéz megemészteni vagy ha nem tudjuk, nem értjük, melyik szó, mondat mit jelent. A Cserhalmi György által rendezett előadást nézve viszont az előbb felsoroltakra nincs lehetőség.

Ugyan Péteri Lilla végig jól érthetően és artikuláltan beszélt, de körülbelül fél óra elteltével azt éreztem, hogy nekem is meg kell dolgoznom az élményért.

Résen kell lennem, hogy a barokkos szövegvilág kétségtelenül szépen megmívelt, első hallásra mégis bonyolult szavait megértsem. A kísérletbe többször beletört a bicskám: az agyam elfáradt, így néhányszor egy darabig nem tudtam a szövegre figyelni, csak néztem, hogy mi történik a színpadon. Ettől eleinte frusztrált lettem, a kedvem is elment, amiért nem tudok eléggé koncentrált lenni. Aztán idővel elmúlt ez az érzés, és egyszerűen csak vártam, hogy valahol újra becsatlakozhassak.

A rendező valószínűleg számolt ezzel, mert a történetmesélés „kritikus pontjain” bizonyos kapaszkodókat hagyott, amelyeknek köszönhetően vissza lehetett térni az előadásba. Péteri Lilla ezt egyrészt feltűnően szuggesztív játékával, másrészt a szöveg szarkasztikus humorával, harmadrészt a néma, mégis erőteljes pillantásával vagy akrobatikus mozdulatsorával érte el.

Amikor viszont vitt az előadás, a szöveget is tudtam élvezni, és mindig nagy öröm volt, amikor ezen kaptam magam. Ebben a színésznő teljesen átélt, könnyed és természetesen alakítása mellett a tökéletes beszédmódja (beszédtechnika: Kelemen Márta) is segített. Egy bizonyos idő után ugyanis „ráállt” a fülem a szöveg dallamára.

Azon is gondolkoztam, hogy a készítők változtattak-e az eredeti szövegen. A színpadon vajon ugyanúgy kell-e elmondani a szöveget, mint ahogy anno papírra vetették?

Ezzel kapcsolatban eszembe jutott, hogy Bezerédi Zoltán színművész az Esterházy-estje kapcsán korábban azt nyilatkozta, hogy Esterházy Péter egyszer megnézte az egyik ilyen előadását, majd finoman megjegyezte:

„Egy verset sem lehet akárhogy mondani: minden betű meg van tervezve. Esterházy Péter, miután megnézte az estemet, nagyon finoman annyit mondott, hogy az »akkor… amikor« szándékosan van úgy a szövegben, tehát mondattanilag nem rossz, hanem én értelmeztem rosszul. Ekkor megértettem, hogy a szerző pontosan tudja, mit művel, ezért nem szabad hibaként kezelni vagy azt hinni, hogy félvállról vette a dolgot. Egy verset sem lehet akárhogy mondani: minden betű meg van tervezve.”

Valószínűleg Cserhalmiék tudták ezt.

A darab elején megrendítő volt látni a kerekesszékben ülő, térdtől lefelé megcsonkított lányt fizikai és lelki összetörtségében. Miközben a mereven szétálló és remegő ujjaival az arcát teljesen elfedő, legalább derékig érő haját fésülte, egy pillanatra A kör című horrorfilm főszereplőjére asszociáltam.

Csokonai Lili lila és neon színű ruhát viselt a színpadon, a színek nagyon erősek és impulzívak voltak. Talán ezt viselte a balesete előtt, ilyen ruhákban járhatott. Azért következtettem erre, mert a színösszeállítás nem egy megtört nő lelkiállapotát, hanem egy fiatal, nyitott, életigenlő, nőies és kacér lány benyomását keltette. A jelmeztervezők (Velkey Virág és Ziegler Katalin) viszont nagy hangsúlyt fektettek arra is, hogy a ruha véletlenül se takarja el a veszteséget, az elvesztett lábakat, sőt – azokat az arcunkba tolta.

Megdöbbentő volt, ahogy Csokonai Lili egyszer csak felállt a kerekesszékéből. Ezzel mintha a realitás talajától elemelte volna a saját történetét. Kiszabadult a szék rabságából. Szabad lett, hisz lebontotta a képzelete határait, így bárhol és bárhogy járhatott, akár a múltjába is vissza tudott menni, hogy egy-egy eseményt még jobban megfigyelhessen. A díszlet és a színpadkép letisztultsága segítette az emlékezésben.

A szobabelső összes kelléke (díszlet: Antal Csaba) – egyebek mellett a tükrös fésülködő asztal a rendezői jobbon, a kis asztal a színtér másik oldalán vagy a középen álló mintegy másfélszer másfél méteres paraván – fehér színű volt.

A tér semleges színe teret engedett a képzelőerőnek.

A színésznő fokozatosan megválik színes ruházatától: egyszer kecsesen, másszor vicces táncmozdulatokkal vetkőzik. Majd a paraván mögött egy kancsóból vizet önt a testére, ezzel mintegy lemossa magáról a múlt szenvedéseit, hogy felfrissülten vághasson bele életének új szakaszába. Eztán egy gyönyörű, fátyolos, hófehér ruhába öltözik, ami alá egy fekete színű harisnyát vesz. Mintha a sorsával való megbékélés mellett ott maradt volna a lábai elvesztése miatti gyász.

A színpad homlokzatán néhány pár női cipő van felakasztva. Ezek ábrázolhatják Csokonai Lili baleset előtti színes életét, hisz többféle stílusú, színű és mintájú cipőpár lóg lefelé. Az is lehet, hogy dühében ő dobálta fel oda azokat, hisz tudja, többé már úgy se lesz rájuk szüksége. Majd eszembe jut, hogy amikor a profi labdarúgók befejezik a pályafutásukat, vagyis visszavonulnak, azt szokták rájuk mondani: „Szögre akasztotta a stoplist.” Olyankor a sportoló is összegez, számot vet, mi történt vele azóta, mit ért el, hogy aztán továbbléphessen, és a civil életére tudjon koncentrálni.

Péteri Lilla a monológ közben – egyre sűrűbben – hol gyertyát, hol mécses gyújt. A gyertya lángja, a fény az emlékezést, a tisztánlátást és az életigenlését szimbolizálta. Péteri Lilla remek alakításában együtt érzek Csokonai Lili fájdalmával, és erőt tudok meríteni a végtelen életigenléséből.

Péteri Lillával készült interjúnkat olvastad már?

Fotók: Magyar Színház/Juhász Éva