A 21. századra olyan társadalmi-gazdasági, a szakadatlan növekedésre alapozott berendezkedést sikerült kialakítanunk, amellyel visszavonhatatlanul megváltoztattuk környezetünket, egyre gyorsuló ütemben pusztítjuk természeti erőforrásainkat, és amelynek negatív hatásait egyre inkább érezzük a saját bőrünkön is. A minket követő nemzedékek pedig már biztosan másfajta életet fognak élni, mint mi. Hogy milyet, az rajtunk múlik.

Lányi András Bevezetés az ökofilozófiába – kezdő halódóknak című könyvének olvasása közben nagyon gyakran jutott eszembe a megfövő béka szindróma, amely az élőlények gyakran kényszerű alkalmazkodóképességére utal: a forró vízbe dobott béka azonnal kiugrik az edényből, viszont ha hideg vízbe teszik, amit lassan melegítenek fel, fokozatosan megfő.

Valahogy így vagyunk mi is a körülöttünk zajló egyértelmű változásokkal. Szinte már teljesen hozzászoktunk, hogy a havas karácsony amolyan nosztalgikus, gyerekkori emlék, hogy a tavasz és az ősz pár hétre rövidült, és hogy a nyarak légkondi nélkül lassan elviselhetetlenek. A híradások is egyre gyakrabban szólnak szélsőséges időjárási viszonyokról, egész városokat letaroló cunamikról, hurrikánokról, rohamosan csökkenő ivóvízkészletekről, eltűnő őserdőkről, óceáni szemétszigetekről, tömeges fajkihalásokról. Az ökodíciumot nemcsak érzékeljük, hanem tudományosan is bizonyított tények támasztják alá, amelyekkel a politikai-gazdasági döntéshozók is mind tisztában vannak.

Ennek ellenére a pusztulást előidéző emberi tevékenységeket nemhogy mérsékelnék, hanem egyre fokozzák. 

A fentiekkel nem mondtam újat, ahogy Lányi könyve sem. Nem is az a célja, hogy a legfrissebb természettudományos eredményeket ismertesse, azokból csak keserű ízelítőt kapunk a kötet bevezetőjében. Bár a szerző eredetileg egyfajta tankönyvnek szánta, inkább ismeretterjesztő ökofilozófiai munka, amely remekül és olvasmányosan összefoglalja a kurrens szakirodalmat. Azért ne legyenek illúzióink: a téma fajsúlyossága és a filozófia hivatkozások számossága miatt igen sűrű és fókuszált figyelmet igénylő műről van szó.

Lányi András
Fotó: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu

Lányi az egyébként meglepőn vékonyka, mindössze kétszáz oldalas könyv elején bemutatja azokat a szociológiai, filozófiai, gazdasági folyamatokat, amelyek eredménye a ma tapasztalható állapot. Hogyan próbálunk meg véges keretek között végtelenül növekedni, mennyire tekinthetjük haladásnak az anyagi javak halmozódását, és egyáltalán létezik-e olyan, hogy fenntartható fejlődés? A hatvanas–hetvenes években hogyan bontakozott ki az ökológiai gondolkodás, és milyen céljai vannak a különböző zöldmozgalmaknak?

A második és harmadik fejezet a zöldpolitikai filozófia kifejtése, amelynek különböző irányzatai gyakran egymásnak is ellene mennek. Bár elvileg pártpreferenciától függetlenül mindenki ugyanazt szeretné – egészséges környezetet, kiszámítható jövőt, minőségi életet –, elérésük módjában még a zöldek sem értenek egyet. Viszont: „Az idő sürget: ne várjuk elkeseredetten és türelmetlenül a nagy pillanatra, amikor végre a »mieink« kerülnek hatalomra… Tehát mit tegyünk? Mindent. Bármit, amit meggyőződésünk diktál, és amit megtehetünk egyénileg, családi körben, barátainkkal és elvbarátainkkal összefogva, munkatársaink vagy lakótársaink segítségével, ott és akkor, ahol a tennivalók felmerülnek.”

A szerző a felelős részvételen alapuló döntéshozatalban, a közösségek önrendelkezésében, valamint a decentralizációban látja a változás kulcsát:

nem veti el a magántulajdont és a haszonelvű cserét, viszont úgy gondolja, hogy a globális mértékről vissza kellene térnünk a kisebb, emberi léptékű folyamatokhoz. Szerinte a helyi, autonóm közösségekben van a jövő, amelyekben felelős és átlátható szervezetek működnek, a cégekben a dolgozók is részt kapnak az irányításból, a gazdák maguk felelnek földjeikért, a viták egymást ismerő személyek között zajlanak, a feladatokat a szubszidiaritás elve alapján oldják meg.

Ezen a ponton azért kételkedve ráncoltam a homlokom: ezek a kicsiny körök hogyan lennének képesek a multinacionális vállalatok hegemóniáját megtörni, és mi védené meg őket attól, hogy nemzeti, nemzetközi törvények, szabályozások nélkül „kitermeljék” a saját despotáikat? Helyi szinteken miként lehetne globális, országhatárokon átívelő problémákat megoldani?

A szerző többször kritizálja technológiafüggésünket, előnyeire ugyanakkor nem tér ki. Pedig az online tér és a közösségi média rendkívül hatékonyan képes összekötni, mozgósítani a hasonló gondolkodású embereket a világ minden pontján, így egyik napról a másikra jelentős új zöldközösségek jöhetnek létre – gondoljunk csak a Fridays For Future vagy az Extinction Rebellion mozgalmakra.

Ezek a mozgalmak leginkább a fiatalokat képesek aktivizálni, akik már nemcsak a saját, hanem az utánuk következők nevében is felszólalnak. „Ki védi meg a jövő nemzedékek érdekeit – tőlünk?” – teszi fel a kérdést a szerző is, és így válaszol. „Természetesen nekünk, ma élőknek kell megvédenünk, alapvető erkölcsi meggyőződéseinktől vezetve. Nemcsak képesek vagyunk erre, pontosan ezt szeretnénk tenni. Mert visszaborzadunk a gondolattól, hogy gyerekeinknek a fogyatkozó természeti forrásokért vívott élet-halál harc közepette kell az életüket leélniük, s hogy unokáink egy többé-kevésbé lakhatatlanná tett bolygón, iszonyatos zsúfoltságban, a mindenható technológia lélegeztetőgépén fognak tengődni.”

Fotó: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu

A záró fejezet az ökológiai gondolkodás útkeresésével, a fenti gondolatok etikai megalapozásával foglalkozik: az ökoetikáról, a természet erkölcsi értékéről, a mélyökológiáról és az ökofenomenológiáról ejt szót. A gyakorlati jellegű politikafilozófiai fejtegetések után itt már egészen absztrakt kérdések merülnek fel, ezért talán ez a rész emészthető a legnehezebben egy átlagolvasó számára.

Az utószó viszont visszaránt a valóságba.

„A tragédia nem üres fenyegetés, az is lehet, hogy már javában zajlik.” Lányi András felidézi, hogy a könyv írásának kezdetén (a kötet 2020-ban jelent meg) még nem kellett embertársaink lélegzetétől tartanunk, és elzárkóznunk egymástól, legalábbis fizikai értelemben. Azóta eltelt két év, amelynek során boldogan konstatáltuk, hogy a delfinek visszatértek a velencei csatornákba, a pekingiek a csökkenő szmog miatt végre újra láthatták a napot vagy hogy vadkecskék kóboroltak az üres skóciai utcákon – noha a sok szenvedés és halál miatti borzadásunkat ez nem enyhítette.

Mindez lassan a múlt ködébe vész, mára szinte már teljesen visszatérhettünk a vágyott régi életünkhöz. És hogy tanultunk-e ez idő alatt valamit? „Ha továbbra sem leszünk képesek megérteni azt, amit tudunk, azaz erkölcsi gondolkodásunk nem éri utol technológiánkat, akkor belátható időn belül eltűnnek bolygónkról az emberhez méltó élet elemi feltételei.”

Kezdő halódóként szeretném azt hinni, hogy képesek vagyunk ezt elkerülni és észhez térni. Kezdésként például olvassuk el Lányi könyvét.

Lányi Andrással készült interjúnkat olvastad már?

Nyitókép: Shutterstock/aabeele

#olvasósarok