Bert Rebhandl filmkritikust és őrangyalt azért küldték ide, hogy próbálja felkészíteni a közönséget minden nap a két-két film előtt arra, hogyan gondolkodjon, kombináljon, miközben az archív anyagokból, talált képekből sajátos módon összerakott filmesszék peregnek a szeme előtt. Kedves óvintézkedés. Bár gyanús a hosszú tréning, amolyan előre elnézést kérésnek tűnik, de bevallom, nem ártott a felkészítés, mielőtt elszabadultak a vásznon a komoly kombinációs készséget igénylő alkotások, amelyek felett, ha más nem, meditálni kellett, hogy látni tudjuk a képek mögötti politikai, társadalmi mondanivalót. Kellett küzdeni időnként a relaxáció és az alvás közti határokkal, főleg a kései időpontokban, amikor a monoton képsorok és a kellemes hangon búgó angol nyelvű narráció hosszan összecsengtek, de ha győztesen kerültünk ki, még a vágóasztal koncentrált csendjét is megérezhettük, elindulhattunk a film metaforák és -didaxisok megfejtésének hímes mezején.
Harun Farocki itt vetített legfrissebb filmje a Haladék (Aufshub, 2007, 40 perc), egy náci propagandaanyagból született, amelynek a nyersanyagát Rudolf Breslauer, a Westerbork koncentrációs tábor néhai lakója készítette a helyi SS-parancsnok megbízásából. A film végig néma, nyomasztó csendben sorjáznak a vágások és a feliratok. A holland Westerbork volt a táborok előszobája, innen küldték tovább hetente a vagonokat a biztos halál felé. Ám itt még, a képek meglehetősen hamis tanúsága szerint, élték a mindennapi, háborús polgári életüket a lakók, reggeli torna, mezőgazdasági és üzemi munka, vagonok rakodása, fogorvosi kezelés, színházi előadások. Egyetlen filmkockán sincs jelen a haláltól való félelem, illetve egyetlen gyermek tekintete árulkodik csak, akihez véletlenül közel megy a kamera, mielőtt rácsukják a vagon ajtaját.
Börtönképek
Farocki megoldásai egyszerűségükben zseniálisak, elég csak egy felirat, a tény, miszerint maga a felvételt készítő Breslauer is haláltáborban pusztult el és ez mindent felülír. Az orvosok és pácienseik mind meghaltak néhány héten belül egy másik helyen, a néni szekérről, akit úgy tolnak a vagonhoz, mint az a betegnek és öregnek jár, már másnap nem létezett, halljuk a nevét, minden személyessé válik és egy korábbi múltból látjuk a későbbi múltban bekövetkező tragédiát. Hiába nézzük az "új típusú" soah-filmet, amely azért talán egy holokauszt-tagadónak sem volna elég alap, a látszólagos nyugalom és derű ellenére, minden másodpercben bevillannak a korábban sokszor látott képek a táborok felszabadításáról, a borzalmasan sovány emberekről, a hullákról, a gazdájuktól megfosztott tárgyakról. Csak erősödik a hányingerünk a kiszámítottságtól, attól, hogyan kerekednek felül bennünk az új látvánnyal szemben a régi ismereteink. Farocki itt a megszokott vizuális befogadással végez kegyetlen és érdekes kísérletet, amelynek a mi tekintetünk a fő vizsgálati alanya.
A Börtönképek (Gefängnisbilder, 2000, 60 perc) című alkotás nem kevésbé kegyetlen tükör. Régi és mai börtönökben rögzített képek sora, nem mindegyikről tudni, milyen céllal készült, talán szakmai, módszertani anyag némelyik, de van köztük a modern biztonsági kamerák által rögzített "szemét" is. Veszélyes bűnözők, zárt intézeti, szellemileg visszamaradott gyermekek, játékfilmek hősei a megfigyeltek, van, hogy párhuzamos képek láthatók a vásznon, nehogy egy pillanatig is megpihenhessen a néző figyelme.
A megfigyelők itt az őrök és a nézők, akik így óhatatlanul úgy érzik, beleavatkoznak valamibe, ami nem rájuk tartozik. Farocki célja pedig többek között az, hogy rádöbbentsen, nem vonhatjuk ki magunkat az ellenőrző szerepe alól, mivel a döntéshozó többség vagyunk és történetesen épp nem törvényen kívüliek, nem börtönben ülünk, hanem a bírói székekben, vagy a moziban.
Láthatunk börtönfilm-toposzokat Genet "Un Chant d'amour" és Bresson "Un Condamné ? mort s'est échappé" című filmjeiből, előbbi a szexuális kiszolgáltatottságot emeli ki, utóbbi pedig valóságos kis börtön-antropológiai tanulmány a szabaduláshoz való eszközök rituális elkészítéséről. Ezekkel a klasszikusan kegyetlen filmkockákkal totálisan szemben állnak a mai megfigyelő rendszerek szenvtelen felvételei. Így szerte is foszlik a börtönmítosz, nincs, mi rejtve marad manapság a szem elől. Bár ne láttuk volna, ezzel az érzéssel távozunk a moziból.
Két háború közt
A Két háború közt (Zwischen zwei Kriegen, 1978, 83 perc) című, mint kiderült, két részből álló Harun Farocki-filmet sikerült úgy levetíteni a Kinóban, hogy felcserélődött a két rész. Felfoghattuk tehát további megfejtéseket rejtő videóinstallációnak a vetítést. Az 1918 és 1933 közötti időszakot az ideológiagyártás jellemezte, na meg az új háborúra való készülődés, ha nem is mindenki vett erről tudomást. Ki hinné el egy gyilkoláshullám után, hogy konszenzussal egy következőre, sokkal rosszabbra készülődik az emberiség.
A film montázsai és a narráció, illetve a párbeszédek asszociatív és analitikus módon járják körül azt a tételt, Marxtól Hitlerig idézve, miszerint a kapitalista termelés pont a tárgyalt időszakban rendelődött alá visszavonhatatlanul a háború céljainak. Az önfarkába harapó kígyó éledt fel így, hiszen ha hadiállapotokra rendezkedünk be gazdaságilag és társadalmilag, akkor elkerülhetetlen a háború, a felvevő piac. Szépen ellensúlyozza a visszavonhatatlant az emberi észre való hivatkozás, a filozófiai párbeszédek, a józanság érzete. Farocki szépen ábrázolja azt is, Bunuelt idéző képekben, ahogy az emberi lélek végképp másnapos lesz, és nem tud kitörni a körből, hát elpusztítja magát. Ördögi film.
A látás útja című (Wie man sieht, 1986. 72 perc) alkotásnál már jól tudtuk, Farocki minden filmje az értelmetlen pusztítást ábrázolja, igyekszik magyarázni az emberiség bizonyítványát, több-kevesebb sikerrel. Arra próbál tanítani, hogy higgyünk a szemünknek, ha nem is vagyunk erre hajlamosak. Igen fárasztó gyakorlatok ezek és őszintén szólva ennél az utolsó filmnél már majdnem feladtam, talán mert kicsit oktrojáltnak éreztem, hogy félóráig egy lendkerekes busz működéséről hallgassak előadást, nézzek elrejteni való ronda szerkezeteket, meg kirakatmotorokat, majd párhuzamot vonjak a pornómagazinokban becenéven szereplő nők és a tömegsírok névtelen hullái között. Józan paraszti ésszel ez nem megy, bármely tisztességes portás kettéhasította volna a vásznat tíz perc után.
De eddig is tudtuk, hogy nem szórakozni ültünk be ebbe a moziba. Hanem hogy megpróbáljuk egy történetté fonni például a következő állításokat és képsorokat: a gépfegyverek sorozatgyártása előtt a bennszülötteken próbálták ki a hatékonyságukat, pusztán egy csapat levadászni való nyúlnak tekintve egy törzset. Vannak olyan gépek, amelyek az agy és a kéz összhangját igyekeznek utánozni, vannak olyanok, amelyek nem. A szellemileg károsodott emberek simán meg tudnak tanulni szőni. A női test szexszel és halállal összefüggő képregényszerű ábrázolása az amerikai nehézbombázókon élte fénykorát. És így tovább. Képet, szöveget összehozni, felépíteni a saját verziót, Harun Farocki filmjein keresztül nem egyszerű és nem is kifejezetten szép, de egészen új élmény a világ. Sokat kell dolgozni rajta a nézőnek is.
