„Szemem színe kék, ha boldogtalan vagyok, akkor zöld” mondta korábban. Milyen színű most a szeme?

Nem vagyok a tükrök nagy barátja, így ritkán nézem a szemem színét. De hiába is tenném sűrűbben, mert a szemem leginkább egy szemaforhoz hasonlít, állandóan átvált, mire odaérnék az aktuális szín megnézéséhez. Kékből zöldbe, zöldből visszavált kékbe. Hogy néha vörös, az leginkább a kialvatlanság miatt van, és nem feltétlenül a szemem alapszínéhez tartozik.

Általában mi határozza meg derűs vagy borongós kedvét?

A rend kedvéért most kéknek kellene lennie, hiszen tegnap volt az apám, a kisebbik lányom, Judit, és a kisebbik unokám, Zille születésnapja. Szóval volt torta, kis és nagy meglepetések. Ez egyértelműen kék. De ha arra gondolok, hogy a hétvégéig még el kell olvassak egy tucat mesét egy pályázat elbírálásához, alighanem zöldbe borul. Ha a bemutatásra váró darabomról kérdez éppen, akkor kéknek látja, mert előbb-utóbb be kell mutassák, és ez öröm. De ha erről eszembe jut, hogy a zentai, decemberre tervezett bemutatóm a Covid miatt már biztosan csúszik egy évadot, a szemafor szeme megint zöldre vált. És amikor úgy ébredek hétfőn, hogy túl vagyok a meséken, döntöttem is hajnaltájban, és teljesítettem, amit vállaltam, ráadásul még be is fejeztem egy két hete elkezdett versemet, kékleni fog a szemem.

A Rózsavölgyi Szalonban ősbemutatóra váró El kell mondanom… című drámája megmutatja, hogy a különböző történelmi traumák miként hatnak a következő generáció életére. Mi foglalkoztatta?

Drámaíróként a legritkábban foglalkoztat a történelem. Bár volt már erre példa, és nem bántam meg. A saját korom egyenesen idegesít és hidegen hagy; és nem csak drámaíróként. Amikor a Rózsavölgyi megkeresett, pontosabban Léner András rendező, hogy a rendszerváltozásról kellene egy darabot írnom, nem túl sok meggyőződéssel, de belementem. Nem is annyira a lehetőség, és főleg nem a nagy történelmi-társadalmi téma izgatott, sokkal inkább ennek a színháznak a létformája, hangulata, sajátos akusztikája, emberi közvetlensége, a szalon mint kulturális helyforma. Még POSZT-válogatóként fordultam meg ott többször, és mindannyiszor beforgatott a hely. Léner Andrásnak, aki látta gyámoltalanságomat a témát illetően, sokat köszönhetek, rendkívül sok életre- (és színpadra) való ötlettel segített ki.

A rendszerváltás nem generációs kérdés volt, hanem össztársadalmi trauma. Aki az előző rendszert védelmezte, annak alkalmazkodnia kellett az újhoz, a másikhoz, ami ellen tűzzel-vassal küzdött. Aki pedig a kiharcolásában vett részt, annak ahhoz kellett alkalmazkodnia, hogy „nem így képzelte el (papíron és lakásvitákon) a rendet”. Én amolyan össznépi traumának láttam a rendszerváltozás utáni évek kijózanodását, amikor az ügyeskedők és a változáson rajta levők hatalomhoz és hatalmas vagyonokhoz jutottak, míg az álmodozók vagy a nagy lángososztásnál nem tolakodók hoppon maradtak, és megint csak vákuumban érezték magukat. Ma sem a tehetségek és üstökösök társadalma a miénk, de a többi sem körülöttünk. Pénz, hatalom, lobbi, gátlástalanság. De mi van azokkal, akik nem vettek/vesznek ebben részt? És máris ott vagyunk, ami engem érdekel. Azoknál a sorsoknál, akiket a rendszerváltozás nem váltott meg, akik továbbra is labirintusként bolyonganak az életükben, az életüket befoglaló világban, mind reménytelenebbül, elveszettebbül.

Sajátos formát választott, mert a szereplők mindegyike időnként a színpadi szituációból kilépve elmeséli a saját történetét. Miért?

A cselekménymegállítást a legtöbb darabomban alkalmazom, fontosnak tartom a közönség elbizonytalanítását a beleélés szintjén, de ennyire direkt módon soha nem tettem. Nagyon sokat akartam és mertem rábízni a rendezőre és a szereplőkre. Őze Áron rendező kongeniálisan oldja meg ezeket a kilépéseket, teheti, hiszen olyan nagyszerű színészekkel dolgozik, mint Kútvölgyi Erzsébet, Auksz Éva, Fekete Linda, Cserna Antal, Ágoston Péter, s hogy ne csak a „kiállókat” említsem, Ozsgyáni Mihály és Sipos Imre. Vannak olyan felgyülemlett tartalmak valamennyiünkben, amelyek valamikor, valamilyen formában kikívánkoznak belőlünk. És ezeket, érdekes módon, inkább idegenekkel osztjuk meg, mint a hozzánk közel lévőkkel. Ki tudja, miért.  Ez amolyan emberi tulajdonság, szemérem, gyengeség, eredendő ostobaság.

Egyéni túlélési stratégiákat teremt a főszereplőinek: az egyik lány a könyvek adta ábrándozásba menekül, a másik az anyja szoknyája mögé, akad, aki külföldre költözne. Önnek mi volt a stratégiája?

A túlélési stratégia megfogalmazásban eleve benne van, hogy itt igen kicsi és nagyon kényszerű a választási lehetősége az embernek. A cél, a túlélés fontosabb, mint az ahhoz elvezető út. Noha az utóbbi rosszul megválasztása akár az élet felmondásához is vezethet.

Nekem fel kellett ismernem, hogy amíg az egypártrendszerben boldogultam, érteni véltem a viszonyokat,

volt egy ott, egy azok, meg volt egy itt, egy mi,

addig a szabadság sokkalta inkább labirintusnak tűnt fel számomra, mint az igazsághoz és a boldogsághoz vezető sugárútnak. Túl sokan túl sokféle (valós vagy állított) érdemet felmutatva jutottak túl magasra, kezdtek el gáncsolni oldalt és lefelé. Túl nagy volt nekem a zaj, a tolakodás, túl sok megmondóember jelent meg, túl sok okos és túlvezérelt életszabadalom került forgalomba.

Egy napon eldöntöttem, hogy kiszállok. Hogy honnan? Valójában a társadalomból. Felmondtam a szerkesztői állásomat, leadtam a stallumaimat az Írószövetségben, majd ki is léptem onnan, és nem léptem át sehova, visszahúzódtam óbudai padlásszobámba. Ez nyilván nem stratégia, hanem butaság, mondják-mondták egyesek, gyávaság, mondják-mondták mások, írói-alkotói öngyilkosság, mondják-mondták megint mások. Már nem volt szükség a rendszerváltozás után a bátorságomra, már ha bátor voltam, nem csak vakmerő vagy ostoba.

Mindig ügyelt arra, hogy költői hangja egyedi legyen, megújuljon. Ez játék vagy tudatos törekvés?

Szerencsés, mások szerint szerencsétlen alkat vagyok. Mondják, az igazán jó költők mindig egyfélét csinálnak. Talán emiatt nem is vagyok igazán jó költő. De én egy idő után mindent megunok: a stílust, a nyelvkezelést, a megszólalás intenzitását, a témák dominanciáját. Egyszóval hűtlen alkat vagyok. Amikor azt érzem, hogy unok valamit – és az a valami azon keresztül, amit éppen csinálok, én vagyok – akkor azonnal abbahagyom.

Belekezdek egy egészen másba, ami izgat.

Részben játék ez, sok kockázattal, nagyobbrészt tudatos törekvés. A játék kockázata az, hogy a váltás beüt-e, érvényesen tudok-e megszólalni az újabb, választott közegellenállásban, vagy rosszul döntöttem. Volt már ilyen. De ebben az esetben sem megyek vissza soha oda, ahol sikeresebbnek és érvényesebbnek tűnt fel a megszólalásom.

Legnagyobb félelmem, hogy önmagam epigonja leszek. Némi gyanakvásra okot adó öntudattal azt is mondhatnám arra a kérdésre, amit szerencsére nem tett fel, hogy ki a kedvenc íróm. Nos, az a mindenkori jövő idejű ZT, aki majd csak leszek a következő periódusomban, ciklusomban. De amikor majd odaérek, okosan elszököm magam elől, tovább, tovább…

A versek íróasztalnál születnek vagy akár útközben is?

Nézze, én három műnemben és meghatározhatatlanul sok műfajban írok, többnyire egyszerre. Emellett színházban dolgozom, tanítok, családom van, unokáim, vidéken lakó édesanyám, író-olvasó találkozókra, fellépésekre hívnak. Nincs tehát olyan, hogy leülök reggel az íróasztalhoz, délig dolgozom, délután intézem az egyéb ügyeimet, este megint visszaülök az íróasztalomhoz.

Nézzen rá, ez nem íróasztal, ez egy ócskaságpult az Ecserin. Van itt minden, szétdobált, zsebből kiforgatott pénzektől a különféle teászacskókig, tollaktól a telefonokig, bicskától a hőmérőig, folyóiratoktól a kéziratokig és könyvekig. De inkább ne nézze! Csak a klaviatúra szabad, illetve a monitor. Ezen az asztalon nem lehet írni. Itt leginkább olvasni szoktam, ezen az asztali gépemen, mert ennek a legnagyobb a monitorja. Drámát és prózát is gyakran ezen írok. Verset a nappaliban terpeszkedő fotelomban. De verset most már mindenhol írok, villamoson, buszon, vonaton, autóban, padon, étteremben, kocsmában, vízen és levegőben…

Amerikai barátomtól rendszeresen kapok elegáns fekete Moleskine-jegyzetfüzeteket, kicsiket és nagyokat. A kicsi folyton a kabátzsebemben a radíros ceruzával együtt, a nagyobb a táskámban. Bármi eszembe jut, lejegyzem, különben a nap végére, amikorra hazakeveredem, elfelejtem a szavakat, sorokat.

Márpedig a vers nem gondolatokból, hanem szavakból áll –

és bár vissza tudom idézni a gondolatát annak, amit írtam fejben, szavak nélkül nem megyek semmire.

A költőnek lehet ma közvetlen kapcsolata az olvasóival? Érdemes erre törekedni?

Maga használta, most kölcsönveszem, erre sincs stratégiám. Tévedésből két Facebook-oldalam van, az ismerőseim száma a kettőn közel tízezer – és hamarosan el is fogja érni ezt a számot, és akkor a közösségi oldal állj-t vezényel, nincs több ismerősfelvétel. Ez feltétlenül jelenthet egyféle közvetlenebb – ha nem is közvetlen – kapcsolatot az olvasóimmal. Ma már fontos, hogy a kiadóknak legyen reklámra kellő pénzük. Az én kiadóimnak történetesen nincs. De én ragaszkodom hozzájuk. Ezeken a felületeken tájékoztatni tudom az esetleges olvasóimat, hogy mikor hol vagyok, mikor mi jelenik meg tőlem, mi rólam. Idegenkedem attól, hogy ezeken az oldalakon osszam meg a friss műveimet a látogatókkal, legfeljebb a már folyóiratokban megjelent munkáimat teszem elérhetővé rajtuk.

A közelmúltban tettem egy kivételt. Szőcs Géza a barátom volt és pályatársam, nagyon megrendített a halála. Teljesen véletlenül került a kezembe a dolgaim rendezése közben az a versem, amelyet akkor írtam, amikor a költő eltűnt. Nem lehetett tudni, meghalt-e, agyonverték-e a Securitate börtönében, vagy sikerült külföldre kijutnia, kilökték-e valóban egy robogó vonatból, vagy valahol Romániában bujdokol. Nyugtalan idők voltak. A verset 38 évvel ezelőtt írtam, november 18-án, és a Sziveri-szerkesztette Új Symposionban jelent meg, nagy botrányokat kiváltva. Ezt a verset, mivel nem találtam az Új Symposion-számot, kéziratosan tettem közzé – pár nappal a barát temetése után, ez év november 18-án.

Több mint negyven éve megjelent Arctalan nemzedék című esszéjében a fiatal költői „társaság” lírájának sajátosságait és az érvényesülés nehézségeit foglalta össze. Mennyire alakította tudatosan az irodalmi pályáját?

A tudatosság – ahogy az elején a tükörről állítottam – nincs jó barátságban velem. Egész életemben rögtönöztem, maga az Arctalan Nemzedék is egy rögtönzés volt.

Hirtelen alkat vagyok mind az irodalomban, mind a magánéletben, leginkább a döntéseimben.

Hogy mennyire nem tudatos a pályaépítkezésem, arra jó példa, hogy Horváth Bence, a Kortárs Könyvkiadó igazgatója a közelmúltban, a Papírváros regényciklusom negyedik részének a megjelentetése után fölvetette, hogy a jövő évi könyvhétre kiadná az új verseskötetemet. Minek, kérdeztem, nemrégen jelent meg a Holdfénytől megvakult kutya verskötetem. Igen, mondta mosolyogva az igazgató, annak már hét éve, tehát az abban szereplő verseket minimum egy évtizeddel ezelőtt írtad. Igaza van, ha rajtam múlik, ez a kötet se jött volna létre. Most talán létrejön.

Az esszében csak mellékesen említette saját, fiókban maradt verseit. Színházi szerzőként mindig felkérésre ír-adaptál, a versek esetében viszont természetes, hogy az asztalfióknak születnek, és majd eldől a sorsuk?

De jó, hogy feltette ezt a kérdést! Én ugyanis nem emlékszem rá, hogy ilyesmit írtam volna, nem szokásom újraolvasni a régebbi írásaimat. Ha ezt írtam, akkor egy késői helyesbítésnek van itt az ideje, és egy általános homály eloszlatásának. A rendszerváltozás idején többen fölvetették, és emlékezetem szerint valamennyien válasz nélkül hagytuk, mi, írók: hol vannak az asztalfiókban veszteglő versek. A válaszok azért maradtak el, mert nem voltak asztalfiókban maradt versek. Vagy mert a Kádár-rendszer elpuhult, és elfáradt utolsó etapjában a cenzúra már nem volt annyira erős, hogy ne engedett volna át szinte mindent, vagy mert az öncenzúra, ami – akár akarjuk, akár nem – megtette bennünk a roncsoló hatását.

A verset az ember megírja, azután, ha talál hozzá fórumot, meg is jelenteti. De nem riszálok. Abban a korban vagyok, annyi ideje a pályán, hogy nem azon kell gondolkodjam, megjelenik-e a vers, amit írok, hanem azon töprengek, hogy hogyan tudom kielégíteni azokat az igényeket, amelyek a versszerkesztők és folyóiratok felől érkeznek hozzám.

Sok, gyerekeknek szóló mesét, színdarabot ír, színházi pályáját is a Kolibriben kezdte. Miért áll közel Önhöz ez a világ?

Az emberhez általában az áll közel, amihez ért, illetve ami sikerélményt okoz a számára. Huszonöt évvel ezelőtt volt az első színházi adaptációm, A rút kiskacsa előadásának a bemutatója a Kolibri Színházban. Ezt követően szegődtem el dramaturgnak oda, és leszolgáltam ott tizenegy évet, majd még egyet a Griff Bábszínházban Zalaegerszegen. Sok gyerekszínházi megrendelésem támadt a Kiskacsa sikere után, legtöbb bemutatóm a Kolibri Színházban, a kecskeméti Ciróka Bábszínházban, majd a Stúdió K-ban, illetve a Békéscsabai Jókai Színházban volt – és van.

Gyerekeknek írni jó! Miért? Mert az ember olyankor élvezetből ír. Legalábbis én. Gyerekként élem meg, amit írok, és ha a bennem életre kelő kisgyerek nem nevet vagy nem szomorodik el azon, amit éppen írok, akkor tudom, hogy rossz útra tévedtem az írásban.

A gyerek őszinte néző. Ami nem érdekli, azt nem nézi.

Olyankor előkerül az uzsonnás zacskó, újabban a mobiltelefon, olyankor haladéktalanul ki kell menni az egész széksort fölállítva pisilni, dobálni kell papírgalacsinokkal a többieket. A gyereknéző nagy kihívás! Akkor nyersz, ha végig tudod ületni vele a teljes előadást.

A járvány miatti bezártság egy költő, író számára akár természetes alkotói állapot is lehet. Ön is ekként éli meg?

Túlesve a tavaszi első pandémia-időszak riadalmán, értetlenségén és érthetetlenségén, abszurditásán és tehetetlenségein, a maszk okozta örökös fuldokláson és izzadáson, a testi érintkezések elhalványulásán, arra kellett rájönnöm, hogy alapvetően nem változott a vírus jelenlétével az életem. Igaz, kevesebbet utazom, kevesebbet látom a szeretteimet és kevesebbet találkozom a barátaimmal. Nincs színház, nincsenek libacombok a kockás asztaloknál. Ugyanakkor minden más ugyanaz, mint régen. Kelek, darvadozom a nagy fotelban, elintézem a levelezésemet és a számláimat, olvasok valamit, ebéd után szobabicikli, súlyzó, nekilátok valamilyen munkának, este híradó, ha nincs meccs, híradó után munka éjjel kettőig-háromig. Lefekvés előtt néhány parti pasziánsz vagy sakk a gépen, súlyzózás és pár oldal olvasás az ágyban. Nincs tehát meghatározó jelenléte az életemben vírusnak, és nem is szeretném, sőt, nem is akarom, hogy legyen!

Fotók: Kultúra.hu / Hartyányi Norbert