Érdekes ellentmondás, hogy míg az emberi kultúra gyökereinél a kultikus tánc még ott van a mindennapokban, nálunk sem az egyházak szertartásainak nem része, sem az egyre népszerűbb meditációs műhelyek programjához nem vagy csak kuriózumként tartozik hozzá. Ez számomra arra utal, hogy valamit elfelejtettünk, de szinte teljesen. Idegenkedünk attól a gondolattól, hogy a testi valónkat bevonjuk a lelki tevékenységeinkbe; ezt a kettőt más-más skatulyában tároljuk, és nem tartjuk összeköthetőnek. Ön szerint mit tudhattunk régen, amit ma már nem?
Az ókori ember számára a tánc egy volt az élettel, az életörömmel és a transzcendenssel való találkozással. A tánc az istenivel és az emberivel való találkozás eszköze lehetett, amelyben a kozmikus egységet és a közösség örömét is megélhette az ember. Ezt az ősi tapasztalatot őrzik mindmáig például a balkáni kör- és lánctáncok. A kultikus táncokat az istenibe való beavatódás eszközének tekintették, és gyakran összekapcsolták a szexualitással. A kereszténység ebben a kultúrkörben jelent meg, ám azt vallotta, hogy teremtettségünk folytán már eleve, a létünk által kapcsolódunk az Istenhez, és mivel Jézus Krisztus személyében testté lett a Logosz, a második isteni személy, a Szentlélek pedig bennünk lakik, a test szent.
Az Ószövetség helyénvalónak tartja az Isten dicsőségét, erejét hirdető táncot: Dávid táncol az Úr ládája előtt, Mirjam pedig a zsidó nép Vörös-tengeren való átkelésének örömére. Az egyházatyák, például Nazianzoszi Gergely már óvatosabbak, és inkább nem ajánlják, mert úgy látják, hogy könnyen futhat erkölcstelenségbe. Az egyház ennek szellemében évszázadokon át nem is engedélyezte a liturgiában. A játék és a tánc ugyanis az egyházi ünnepek során a kicsapongás veszélyét hordozta – és gyakran meg is valósította. A táncos összejövetelekre is egyházi tilalom vonatkozott. Háttérbe szorították a testet, mert olyan vágyak forrásának tekintették, amelyeket kordában kell tartani.
Mit gondol, mi lehet a feszélyezettségünk mélyebb oka a testünket illetően? Miért nincs rendben a mai ember a testével, amit néhány olyan jelenség is aláhúz, mint az általánossá vált ülőmunka, az elhízás vagy a testmozgástól való ódzkodás, esetleg a különböző ételallergiák?
A feszélyezettségünknek számtalan oka lehet. Legmélyebb értelmezésünket a testről, a testhez való viszonyukról a családunkból hozzuk. A szüleinktől megtanuljuk, hogyan vélekedjünk a testünkről. Látjuk, ahogyan ők bánnak önmagukkal, egymással, velünk mint gyermekeikkel, és ahogyan beszélnek vagy nem beszélnek a testről: a saját testükről és másokéról. Ezek mély lenyomatot hagynak bennünk, olykor traumatikusat is.
A családunk bölcsessége is meghatároz bennünket. Ilyenek például azok a mondások, hogy „amit megeszel, az a tied”, vagy az „amit megeszel, azt már nem veszi el tőled senki”. A családtól kapott elsődleges értelmezést, mintát a testről aztán a közösségbe lépésünk – az óvoda, az iskola, a kortárs csoport, a baráti kör – fogja továbbalakítani. Meghatározóvá válik, hogy a szociális érintkezéseinkben milyen normákat tartunk helyesnek, elfogadhatónak, sőt hogy mit értékelünk, ha a testről van szó. Nagyon egyszerűen kifejezve: azt, hogy kit tartunk szépnek, kit csúnyának.
Testünk értékelését, elfogadását és elutasítását a médiából kapott impulzusok is nagyban befolyásolják. Gyermekként a legtermészetesebb módon kapcsolódtunk a testünkhöz, de ezt a képességet szép lassan elveszítettük. De egyszer csak eljöhet az a pillanat, amikor felismerjük, hogy rosszul bánunk a testünkkel, romboló képet hordozunk róla magunkban, és tudunk magunk mellett dönteni, változtatni.
Mi a táncmeditáció célja, és milyen eszközökkel próbálja elérni?
A táncmeditációban a zene, a mozgás révén kézzelfoghatóvá válhat a psziché és a lélek harmóniája – és annak az ellenkezője is, a zavarodottság. Az alkalmak alatt mindkettő rögtön észrevehető csupán már azáltal is, ahogyan egy-egy résztvevő áll. A belső valóságot még jobban tükrözi a lépések, lépéskombinációk, kartartások megvalósítása, a többiekhez való kapcsolódás módja, a kör középpontjának tudatosítása vagy éppen figyelmen kívül hagyása. A botladozó lábak, lépésrontások, ritmustévesztések, irányvesztések, nehézkes karmozgások arról árulkodó jelek, hogy valami elvonja a figyelmünket, akadályoztatva vagyunk a teljes jelenlétben.
Milyen élmény, felismerés tette önt elkötelezetté a táncmeditáció iránt?
Az a felismerés, hogy amire a szavak nem képesek, arra a tánc igen. Az az élmény, hogy ami lelkileg érint, az testi szinten is megjelenik. Minden mindennel összefügg. A táncmeditáció elején végigpásztázom a testemet, hogy megérezzem, hol van feszültség. Amikor egy-egy táncmeditációs alkalmat elkezdünk, gyakran előfordul, hogy a résztvevők egy része számára bizonyos mozdulatok elvégzése lelki akadályba ütközik. Például van, aki majdnem belehal, ha fel kell emelnie a karját.
Az én meghatározó élményem a szerzetesi életem kezdeti szakaszában az volt, hogy egy bizonyos problémámhoz a táncmeditáció segített közelebb menni, mégpedig a mélyre hajlás, majd onnét felemelkedés által. Annak a mozdulatnak a kitartó gyakorlása képes volt bennem valamit belül mélyen megváltoztatni. Úgy éreztem, hogy az élet nem áramlik bennem, valami akadályozza: mintha a testemben gát vagy valami sötétség lett volna. A mély meghajlás segíthette azt, hogy ezt a „mélységet” érintsem, a felegyenesedés pedig azt, hogy ne maradjak benne, hanem Istenhez vigyem, hozzá emeljem.
Sokan érkeznek hozzám azzal, hogy noha nem tudnak táncolni, a táncmeditációt azért szívesen kipróbálnák. És a bátorságuk aztán ajándékként meghozza számukra a tánctudást is, a testi-lelki harmóniát is. Ezt az általam válogatott klasszikus, nép- és egyházi zenék is elősegítik.
Milyen útra hív a táncmeditáció?
Mindaz, ami a hétköznapjaimban történik, és ahogyan a többi emberhez, a közösségeimhez kapcsolódom, a táncmeditációban is megjelenik. Az ugyanis közösségi műfaj. Egy vagyok a többiek közül, és ugyanaz az Istent, Krisztust jelképező gyertya van számunkra a középpontban, amely körül táncolunk. E középpont révén kapcsolódom a többiekhez és önmagamhoz. Nyújtom a kezem a többieknek, és ők is nekem, elfogadok és elfogadnak, tartom a többieket, és ők is engem. Elbújni nem lehet. Vállalnom kell magamat.
Néha elrontom a lépést, de aztán kisimulnak a dolgok. Ahogyan az életben is el-elrontunk ezt-azt, az életünk egésze ettől mégsem romlik el. Tánc közben esetleg arra gondolok, hogy a többiek ügyetlennek tartanak. De aztán rájövök: valójában csak én ítélem annak önmagamat. Az, hogy egy középpontra irányulok, rendező erővel bír számomra, a botladozásom és az összevisszaságom számára.
El tudja képzelni a táncmeditáció olyasféle térhódítását, mint a tajcsiét, amit Keleten közparkokban tömegek gyakorolnak együtt?
Örülnék neki, de meg vagyok békélve a mostani helyzettel is. Elfogadom, hogy bizonyos emberek számára a táncmeditáció nem segítség.
Terminológiai problémát jelent, hogy míg korábban táncimáról beszélt, amikor az ön által tartott foglalkozásokról kérdezték, újabban táncmeditációként emlegeti őket, azt pedig hangsúlyozza, hogy semmiképpen nem táncterápiáról van szó. Vegyük végig ezt a hármat! Mik a különbségek?
A táncmeditáció nem terápia ugyan, de lehet terápiás hatása. Ha a lélek rendeződik, annak gyógyító ereje van. A táncmeditáció abban segít, hogy a résztvevői jobban tudjanak magukhoz, egymáshoz, a többi emberhez és az Istenhez kapcsolódni.
Táncima és táncmeditáció alatt ugyanazt érti?
Igen, ugyanazt. A táncmeditáció abban az értelemben nem meditáció, hogy nem törekszik relaxációra és módosult tudatállapot elérésére, nagyobb lelki nyugalomra. Hanem az Istenhez akarunk vele kapcsolódni, aminek azonban persze lehet az a következménye, hogy nyugodtabbá válunk.
Milyen konszenzus, előfeltevés- és hitbeli egyezés szükséges az alkalmakon való részvételhez? A nyilatkozatai alapján mintha kissé szűkre szabná a potenciális résztvevők körét azáltal, hogy a vallásgyakorlat egy bizonyos, kifinomult módjaként beszél a táncmeditációról, holott ez a nem vagy másképpen hívőket is érdekelheti.
Bárki jöhet, de azt tudnia kell, hogy keresztény alkalmon fog részt venni, amelyen életünk középpontját keressük, akit mi Jézus Krisztusnak hívunk. Vele próbálunk kapcsolódni. Ez markáns jellemzője a táncmeditációimnak, arról már nem is beszélve, hogy egy apáca tartja őket. De ezzel együtt is tekintettel vagyok a célcsoportra, tehát például ha egy céghez hívnak meg táncmeditációt tartani, kissé más lesz az alkalom karaktere. Ám ott is megmaradnak a formák: a kör, a kör középpontját megjelölő gyertya mint életünk középpontjának szimbóluma és rendezőelve, a kézfogás, a karmozdulatok, a tánclépések és a zene.
A „cselekvő szimbólumok”, mint a haladási irány és annak megváltoztatása, a kör befelé szűkülése és kifelé tágulása, azaz pulzálása, a kör forgása és a résztvevők keringése, a karok különböző pozícióban tartása és e pozíciók ismétlése tapasztalattá teszi mindazt, ami a résztvevőt vagy a csoportot foglalkoztatja. Az alkalmakat lezáró reflexiós időben aztán a csoporttagok szavakba öltik az élményeiket; mindenki annak megfelelően, ahogyan beszélni tud róluk.
Azt mondta, hogy a táncmeditáció nem terápia, de lehet terápiás hatása. De mi az ön szándéka? Akar vele gyógyítani, vagy „csupán” alternatív vallási gyakorlatot kínál fel a résztvevők számára?
Tapasztalataim szerint a táncmeditáció hatására mindig megjelenik a harmónia. Önelfogadásra, a határaik elfogadására hangolódnak vele a résztvevők. Abba az irányba indulhatnak el, hogy gyengédebben tudjanak önmagukhoz fordulni. Ami már önmagában is gyógyulás. Amikor házaspárokat fogadok, azt segítem elő, hogy képesek legyenek egymást jobban érzékelni, megtanuljanak együtt lépni, lélegezni, és rá tudjanak találni az egymáshoz vezető lépésekre. Szerintem ez is tekinthető egy gyógyulási folyamat részének.
Az alkalmak elején mindig reflektálunk arra, hogy ki-ki éppen hogyan van, mi foglalkoztatja leginkább, a végén pedig arra, mi történt, és ami történt, hogyan kapcsolódik a hétköznapjainkhoz. Ugyanis kint is pontosan az történik majd, ami a táncmeditáció termében. Ha ott sikerül gyengédebben fordulnom magam felé, mint általában, odakint is sikerülni fog.
Mit adhatnak az ön táncmeditációi annak, aki egyáltalán nem vallásos?
A mozgás, a társas kapcsolatok örömét és elcsendesedést. Az egyszerű, hosszabb időn át járt táncok hatására kisimul a zaklatottság, figyelmesebbé válunk, és a kör „lélegezni kezd”. A résztvevők megérzik, hogy nincsenek egyedül, és hogy a kör, amelyben állnak, a világmindenség kicsinyített mása. Ők pedig a kör tagjaiként egyszerre segítők és segítettek.
A tánc iránya néha változik, s ennek révén reflektálhatok arra, mit tesz velem egy-egy változás. Mit szólok ahhoz, ha az élet megforgat a tengelyem körül? Megijeszt, vagy inkább örülök neki? Mindkettőnek helye, tere lehet. Például megijeszt, de kiderül: lám, azért túléltem. És ez fontos tapasztalat, amely bátrabbá tesz.
Érdekes élmény, kuriózum csupán a táncmeditáció, vagy olyasvalami, aminek meg kellene változtatnia a résztvevőknek a spiritualitáshoz való viszonyát?
Ez gyakorlás kérdése. Először élmény, aztán ki kell benne tartani. Ha sikerül, az élmény „nevet kap”.
Egy tévéműsorban a nőiség kifejezésének eszközeként beszélt a táncmeditációról, és vannak kifejezetten nőket segítő csoportjai is. Milyen értelemben jelenthet ez a módszer specifikusan a nők számára segítséget?
Amikor csak nők vannak jelen egy csoportban, az egymáshoz való kapcsolódás másképpen működik, mint koedukált körben. A női energiák áramlása töretlen, a női sorsok generációkat átívelve és egymásra hatva, támogatóan vannak jelen, és a közös útkeresés önmagunkhoz, másokhoz, Istenhez bátorítóan, megtartóan hat a csoport minden tagjára. Megfoghatóvá válik, hogy nem vagyok egyedül az életutamon. Tudat alatti kapcsolódás is létrejöhet azáltal, hogy különböző korosztályokhoz tartozó résztvevők vannak jelen. Ez intenzívebbé tehet vagy előhozhat életünk fontos női szereplőihez kapcsolódó, elfeledett vagy eltemetett érzéseket, és a táncmeditációban alkalom teremtődik arra, hogy átdolgozódjanak, életadóvá váljanak.
Portréfotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
