A lemondások estéje - ORLANDO FURIOSO

Ősbemutatója 1727-ben volt Velencében, majd az akkori siker után több évszázadra a sutba, azaz az archívumok mélyére került Vivaldi többi operájával együtt, hogy egy-egy kitartó kutakodó néha előbányássza némelyiket. Így tett Jean-Christophe Spinosi is, aki többet is lemezre vett az Ensemble Matheus-szal, köztük 2004-ben az Orlando furiosót, nagy sikerrel. Azóta is repertoáron tartják a művet, ami meghatározatlan időben játszódik egy varázsszigeten, Orlando hőstetteit és Alcina, a boszorkány szerelmi ármánykodásait tekergeti szinte a követhetetlenségig.
A korzikai születésű Jean-Christophe Spinosi hegedűművész és karmester 20 éve, 26 évesen alapította meg a francia Matheus Vonósnégyest, ami később zenekarrá duzzadt, így jött létre a főként barokk zenét játszó Ensemble Matheus, mely azonban XIX-XX. századi zenét is előad, és számtalan operaházban működik közre.

A zenei mindenevő együttes egyik nagy sikerét hozta el tehát Budapestre. Mindezek fényében talán nem csoda, hogy ez a produkció a tavaszi fesztivál egyik legjobban várt eseménye volt, és egyik főszereplője, Philippe Jaroussky egyik leginkább várt fellépője. Ő sajnos betegség miatt lemondta szereplését, mint ahogy tette ezt Jennifer Larmore, a  másik igencsak várt szólista. Jaroussky helyett Max Emanuel Cencic, Larmore helyett Franziska Gottwald énekelt. Mi tagadás, nagy csalódással indult az este, méghozzá végtelen hosszú este, mert a Vivaldi-operák nem rövidségükről híresek. A közel négy órányi előadás csak akkor maradéktalanul élvezhető, ha a produkció frenetikus. Ez nem volt az, inkább rutinszerű. Kissé nehézkesen, zötyögősen indult, kevéssé felkavaró zenekari játékkal és unalmas recitativókkal. A barokk operáról tudvavaló, hogy recitativók és rendkívül nehéz, hajlításokkal teli, gyakran virtuóz, gyors áriák váltják egymást. Előbbieknél is fontos azonban az expresszivitás és dinamika, különben újra meg újra leültetik az előadást. Itt ez történt. Az este kiemelkedő énekese Kristina Hammarström volt, aki egyedüliként kívülről énekelte szerepét. Gyönyörű mezzoszoprán hang, fölényes technikai tudás, szenvedélyes előadás és nagyszerű kifejezőerő jellemzi, aki  a recitativókba is életet lehelt. Philippe Jaroussky világhírű kontratenor lenyűgöző egyéniség, őt nagyon hiányoltuk.

A beugró fiatal Max Emanuel Cencic sem ismeretlen a régizene világában, szép hang, jó előadó, de nem olyan szuggesztív, mint Hammarström vagy Jaroussky. Ezzel együtt fuvolakíséretes áriája az est egyik fénypontja volt, nem utolsósorban a nagyszerű fuvolajáték miatt. A címszerepben Sonia Prinát hallhattuk, akinek virtuozitását és expresszivitását csak hangjának csúnya színe, galuskássága rontja le, pedig a kontraalt hangterjedelme igen nagy, mélysége szépen is szól, csak a középfekvésben zavar a gombócos hangzás. A beugró Franziska Gottwald mint Alcina, a bajkeverő boszorkány jól szerepelt, szépszínű, dús hang, jó technika, kicsit elfogódott kezdés után igazi magára találás jellemezte. Szintén szárazan, kicsit unalmasan nyitott Christian Senn, de már második áriájában életre kelt, és ekkor kiderült, hogy hangja igazán zamatos, előadása lendületes. Veronica Cangemi volt az egyetlen, aki a lemezen is énekelt már, de ő és Daniela Pini nyújtották a legkevésbé meggyőző teljesítményt.
 

A zenekar hősiesen bírta a végtelen hosszú estét, de hallottam őket már ennél lelkesebben is játszani. A karmester, Jean-Christoph Spinosi kicsit elkente az artikulációt, különösen a recitativókat festette egyszínűre. Nyilvánvaló az együttes és vezetőjének, valamint az énekes gárdának professzionalizmusa, de a kettős lemondás rányomta bélyegét a produkcióra, kissé kedvetlenebbre sikerült, mint vártuk, a végtelen hosszúságú mű pedig türelmünket tette próbára. És ez egyben magyarázza is, miért kerül olyan ritkán Vivaldi-opera a pódiumokra.